Reformátusok Lapja, 1987 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-04 / 1. szám
1987. január 4,3 %FORMATISÍIK LAPJA Az Ökumenikus Tanács közgyűlése (Folytatás az 1. oldalról) valamennyi gyülekezetének figyelmére és érdeklődésére számot tarthatnak, az előadást az alábbiakban részletesen ismertetjük. * Előadásában dr. Tóth Károly püspök a tagegyházak egymással való közösségét meghatározó szempontokat világította meg. Mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy az ökumenikus kapcsolatok annyit érnek, amennyi azokból a gyülekezetekben megvalósul. Jik A modern ökumenikus mozgalmat elemezve, a püspök két nagy, jellegadó áramlat kibontakozására hívta fel a figyelmet. Az első, az ún. Limai Dokumentum néven kiadott irat a keresztségről, az úrvacsoráról és az egyházi hivatalról. Ehhez az Ökumenikus Tanács tagegyházai is hozzászóltak, s válaszaikat elküldték az Egyházak Világtanácsának. A másik erőteljesen kibontakozó áramlat a „Igazságosság, béke és a teremtett világ védelme”. A püspök ezzel kapcsolatban elmondotta, hogy az ökumenikus mozgalomban egyre világosabbá vált: az egyház egységéhez vezető út hosszabb és bonyolultabb, mint azt az EVT úttörői elképzelték. Ezért az egység fogalma az EVT szóhasználatában átadta helyét a közösség fogalmának. A vancouveri nagygyűlés óta a fogalomhasználat továbbfejlődött a dokumentumok már egy mindent átfogó konciliáris folyamatról beszélnek, amelynek célja a konciliáris közösség. Ennek az áramlatnak a kibontakozásával egyidejűleg — mondotta a püspök — a szövetség bibliai fogalma a középpontba került. E folyamat feladata e bibliai fogalom tudatosítása és időszerűségének felmutatása. A szövetség tartalma az — mutatott rá egyebek között a püspök —, hogy béke és igazságosság jelenjen meg Isten népe társadalmi viszonyaiban is. E bibliai fogalomnak két pólusa van: egység és békesség. Ugyancsak lényeges tartalma a szövetség gondolatának az áldás, amely mindig konkrét. Ezért a szövetségről és annak áldásairól a konciliáris folyamat összefüggéseiben beszélni csak konkrétan lehet. Ami azt jelenti: küzdeni az atomfegyverek ellen, a világ és a teresítettség elpusztulásának elkerüléséért. A szövetség másik fontos eleme — folytatta a püspök — a bálványok elvetése. Ezek közül megemlítette a nemzetbiztonság fogalmát, az elrettentés egyensúlyát, a jóléti társadalmak kísértéseit, az igazságtalanságot a nemzetközi gazdasági rendben. Ez a konciliáris folyamat egyszerre átfogó és helyi folyamat. E megállapítás jegyében foglalkozott a püspök az ökumenikus imahét ügyével Felhívta a figyelmet a konciliáris folyamat két friss és fontos mozzanatára, az Európai Egyházak Konferenciája VIII. nagygyűlésének nyilatkozatára, szólt az Assisiben 1986. október havában rendezett imanapról. Végül a konciliáris folyamat összefüggésében a teremtettség védelmére vonatkozó feladatokat elemezte. Ezek közül kiemelten szólt az ember és a teremtettség viszonyáról, arról, hogy a tudomány és a technika sok mindenre képes, de önmagában nem oldhatja meg az emberiség alapvető kérdéseit. A tanulság az — mondotta —, hogy eljött az ideje egy világméretű, az ideológiai és politikai blokkokat átívelő politika kialakulásának, amelynek a célja a világkatasztrófa elkerülése. Előadásának befejező részében a püspök az ökumenikus teologizálás új módszerének követelményére hívta fel a figyelmet. Eszerint a korábbi individualista módon végzett teologizálás helyett új közösségi szellemre van szükség, amelynek követelménye a bennünk élő reménységről való számadás. Parancsoló szükség — mondotta a püspök —, hogy egymástól tanulva, ökumenikus közösségben alakuljon ki egy új keresztyén spiritualitás. K. A. P. Felelős számadás (Folytatás az 1. oldalról) Ökumenikusabb parancs ma a békesség megőrzése. Ez bibliai parancs a számunkra, erkölcsi parancs, amelynek minden különbözőséget és ellentétet alá kell rendelni és az ezért érzett felelősség nem korlátozható egy esztendőre. A társadalmi felelősség kérdését érintve, ennek két alkotóelemére utalt: „Szívünkön viseljük az országhatárokon belüli és a határokon túli magyarság ügyét. Valljuk, hogy az államhatárok — amelyek sérthetetlenek — nem nemzetiségi határok. Szolidárisak vagyunk és azok is maradunk a tőlünk távolabb vagy éppen egészen közel élő magyarokkal, különösen a mi hitünk cselédeivel, istent magyar nyelven és a mi hagyományaink szerint dicsérő magyar reformátusokkal. Egyházunk szolgálata és felelőssége e tekintetben az utóbbi időben megnőtt.. Ezt követően azokról az új lehetőségekről és feladatokról szólott, amelyek a magyar reformátusság előtt állnak hazánk életének gazdagításaiban, az örök szellemi, lelki és erkölcsi értékek hatékony képviseletéről és megéléséről. Mindezeket az oly sok gondot jelentő mérhetetlen emberi önzéssel szemben kell a hívő embernek példaként felmutatnia. Ebben az összefüggésben beszélt az új miszsziós vállalkozásokról (az iszákosmentő missazióról, a kallódó fiatalokat gondozó misszióról és a telefon-lelkigondozásról). Ezeknek a szolgálatoknak bővíteni kell gyülekezeti hátterüket. A püspök ezután három olyan tényre irányította a figyelmet, amelyek az egyház élete szempontjából jövő-formáló jelleggel rendelkeznek : a demokratizmusnak társadalmi életünkben mutatkozó fejlődése az egyház életében is még fokozottabb alakító tényező kell, hogy legyen őrizve az egyház egységét, élni kell a lelki ajándékok sokféleségével is; hosszú folyamat közepén vagyunk, átmenetben népegyházi keretekből a hitvalló egyház formáiba. A bibliai „maradék” gondolata kell, hogy erősödjön bennünk és közöttünk. A „maradók egyház” a választottak maradéka, a kegyelemnek jele. Isten kegyelmes ígérete és az ítélet lehetősége együtt van jelen egyházi életünkben. A jövő fejlődése érdekében a püspök hangsúlyozta: mint minden nemzedéknek, úgy a miénknek is teológiailag újra fel kell dolgoznia helyzetét. Ezenközben két kísértésnek kell ellentállni: az egyháznak nem szabad feloldódni a társadalmi és a történelmi valóságokban, míg a másik kísértés: nem szabad figyelmen kívül hagynia az egyháznak a társadalmi és a történelmi valóságokat Mindezeknek figyelembe vételével mutatott rá a püspök a gyülekezetek életének kétirányú mozgására: a gyülekezeti aktivitásban, szolgálatokban résztvevők számának százalékos csökkenésére, ugyanakkor azonban a gyülekezeti aktivitásban résztvevők öntudatos, lebki elmélyültségének növekedésére. E tekintetben külön kiemelte az ifjúsággal való foglalkozás áldásait és az ezzel kapcsolatos további feladatokat. Óvott a teológiai szélsőségektől, a fő veszélyt azonban az egyház népét is megkörnyékező közönyben, tespedésben, cinizmusban mutatta fel. Igen erőteljesen mutatott rá a lelkészek közötti evangélizáció szükségességére. Végezetül három teológiai fogalom köré csoportosította a jövő tennivalóit: békéltetés és megbékélés az embereik között és az Istenember viszonylataiban (pacifikáció), a teljesebb, a szebb, a nemesebb, a magasabbrendű élet szolgálata (humanizáció), hitbeli megelevenedés, megújulás a Szentlélek által (vivifikáció). Kollégiumaink és a magyar művelődés A magyar művelődés nagy jelentőségű intézményeinek, a református kollégiumoknak a bölcsője a XVI. században ringott. Feladatuk a megújult hit terjesztésére lelkészek és tanítók képzése volt. Ez időben, az újjászületés lendületében minden erősebb reformált hitű város, mezőváros létrehozta a maga főiskolai szintű intézményét. Közülük azonban a történelem viharaiban, a török pusztítások, a Habsburg-elnyomás következtében több megsemmisült vagy alsóbb szintű iskolává zsugorodott. A megmaradtak, Sárospatak, Pápa, Debrecen, Nagyvárad s az erdélyi városok, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásárhely iskolái is sokat szenvedtek a későbbiekben. Ezekből az iskolákból évszázadokon át lelkészek, tanítók ezrei áradtak ki — hiszen egyik-másik iskolának, elsősorban a debreceninek, olykor évenként a kétezres számot is elérő diákja volt — lelkészek, tanítók, akik kezükben a Bibliával, ajkukon az igaz hit tanításaival, a korabeli világi ismeretek bőségével, mint „lobogó szövétnekek” (Móricz Zsigmond) vitték a hit, a tudás fényét, erejét az ország legeldugottabb zugaiba is. Nemcsak közvetlenül a főiskolák terjesztették a hitet és a tudást. Magvetésükből kisebb iskolák százai keletkeztek, melyeket ők láttak el tanítókkal, s melyekben az általuk is használt vagy éppen írt tankönyveket tanították. Ezek voltak az ún. partikulák, melyek egyike-másika a századok folyamán középiskolává, gimnáziummá fejlődött, mint amilyen — hogy csak párat említsek a közelből — Hajdúböszörmény, Nánás, Karcag, Mezőtúr, Hódmezővásárhely. A partikulákon kívül a legáció intézménye egyebek mellett a művelődés ügyét is szolgálta a kollégiumokban. A régi, szinte közlekedés nélküli világban a legátus a tudomány, a „művelt nagyvilág” követe is volt. Az Ige hirdetése mellett ők vitték a legújabb híreket, esetleg a legfrissebb szellemi események híreit. Nem csoda, ha alakjuk, hírük több irodalmi alkotásba is bekerült. Gondoljunk pl. Móricz „Kivilágos kivirradtig”-jára, ahol az író éppen magát ábrázolja, mint legátust. A teológiai, filozófiai tanszékek mellett a XVIII— XIX. század fordulóján jogi tanszék is létesült Debrecenben (Sárospatakon meg már korábban is) 1800- ban, ill. 1798-ban. A XIX. század végére Debrecenben ez a tanszék 11 katedrává szaporodott, s a teológiai mellett jogakadémiává terebélyesedett. 1907-ben pedig ugyancsak Debrecenben a református tanárképzés biztosítására létrejött a tizennégy tanszékkel rendelkező bölcsészeti akadémia. Mindezeken túl nagy jelentőségű dolog volt az is, hogy az emlegetett főiskolák tanítványaik százait, ezreit az ország több megyéjéből, szinte az egész országra kiterjedő szívó hatással gyűjtötték. Tanultak pl. a debreceni Kollégiumban diákok a Dunántúlról, a Felvidékről, Erdélyből és a XVIII. században Svájcból is. És hasonló volt a helyzet a többi nagy kollégiumban. Ezek az intézmények nemcsak szélességben éreztették vonzó, szívó hatásukat, hanem mélységben is. A partikulák tanítói tehetségkutató előőrsök is voltak, „akik” a kezük alá került tehetséges gyermekeket a nagy kollégiumok felé irányították, tekintet nélkül a gyermekek társadalmi helyzetére, vagyoni állapotára. Nemcsak szóban, közvetlenül tanítottak kollégiumaink, hanem könyvek által is. Nagy tanáraik az általuk írt könyvek egész sorát hagyták ránk, melyek az iskolai tanítás keretein túl, a magyar tudományosság fejlesztéséhez is hozzájárultak. Említsük talán közülük elsőként Comeniust, aki pár évi sárospataki tanítása alatt olyan tankönyvek sorát jelentette meg, amelyek egy évszázadra, sőt azon túl is megalapozták a magyar nevelés ügyét, a latin nyelvű művelődést iskoláinkban. Debrecenből pedig felhozhatjuk Martonfalvi Tóth Györgyöt, aki diadalra segítette a puritanizmust, nemcsak Debrecenben, hanem tanítványai révén, mondhatjuk, az egész országban. Szilágyi Tönkő Márton tankönyvével a korszerű világi ismereteket, a kartezianismust szólaltatta meg Magyarországon. Maróthi György pár évi működése alatt nemcsak az addigra elavult tankönyveket cserélte ki a korszak legkiválóbb műveivel, hanem korszerűvé tette a debreceni Kollégium egész tanítási rendszerét, módszerét, meghatározva annak rendjét, szellemét az egész XVIII. századra, közben remek tankönyveket is alkotva, mint pl. az Arithmetica, mely módszerében talán máig a legjobb matematika-könyvünk, nem szólva arról, hogy könyvének magyar nyelvűségével matematikai műnyelvünk korai megalapozója lett. De ő alapította a máig élő, felmérhetetlen hatású Kántust is, emellett zsoltárkiadásaival, azokhoz kapcsolódó zeneelméleti munkáival is fejlesztette a magyar zenei műveltséget. Munkáját tanártársa, a később püspökké lett Szilágyi Sámuel folytatta, s olyan tanítványai, mint Varjas János, s a fizikai, vegytani kísérletei miatt szinte varázslónak tekintett természettudós, Hatvani István. De ki ne ismerné Sinai Miklós, Sárvári Pál (Arany János tanára), Kerekes Ferenc, talán utolsó polihisztorunk, Lugossy József, Révész Bálint és Révész Imre nevét Debrecenből, vagy Sárospatak kiváló tanárai közül Buzinkai Mihályt, Pósaházi Jánost, Kövi Sándor jogtudóst, Kossuth Lajos professzorát? S ki ne ismerné Marosvásárhely tanárának és diákjának, a két Bolyainak a nevét? Debrecenből került ki Mándi Márton István, aki a XVIII. század végén ismét főiskolai szintre emelte a pápai kollégiumot. A Debrecenben méltatlanul mellőzött Kisszántói Pethe Ferenc a múlt század elején nagyszerű természettudományi tankönyvek egész sorával, matematikai, mezőgazdasági szakmunkákkal, sőt Biblia-kiadással gazdagította társadalmunkat és kollégiumunk szellemi örökségét. Ezek a tanárok, lelkészek, akik több évi külföldi tanulás után kerültek vissza Magyarországra, voltak azok az élő csatornák, akiken az európai műveltség beáradt Magyarországra. A külföldjáró diákok legtöbbször gyakran a könyvek százait is hozták magukkal, így gazdagodtak, erősödtek meg, vagy volt diákjaik hagyatéka révén a nagy kollégiumok — Debrecen, Pápa, Sárospatak, Nagyenyed, Kolozsvár — máig meglevő könyvtárai. Nemcsak befogadták, termelték is a református kollégiumok a könyveket. A debreceni Kollégium ifjúsági szervezete, a Coetus a XVII. században könyvkiadói tevékenységet is folytatott, ők adták ki a debreceni nyomdában nagy tanáraik könyveit. Jelentős kiadói tevékenységet folytatott e korban a pataki kollégium nyomdája is, amely a XIX. században is élénken tevékenykedett. Szorosan összeforrt az ottani kollégium működésével a kolozsvári református egyház nyomdája is, mely az egykori nagyenyedi diák, Tótfalusi Kis Miklós révén európai hírre tett szert. S a nagy tanárok mellett ott van a nagy tanítványok sora! Már az említettek is szinte kivétel nélkül a Kollégium, kollégiumok diákjai voltak, de gondoljunk mellettük az írók, költők hosszú sorára. Említsük meg a Debrecenből kikerültek közül a sokoldalú Pálóczi Horváth Ádámot, Csokonait, Fazekas Mihályt, Kölcsey Ferencet, Arany Jánost. Innen indult el a csillagok felé vezető útjára szinte egyidőben Ady Endre és Móricz Zsigmond. Kollégiumainknak ez a „kiröpítő jellege” századunkban sem szűnt meg. Itt érettségizett 1918-ban Bay Zoltán, korunk egyik kiváló fizikusa. A pataki kollégium növendéke volt többek között Kazinczy Ferenc, valamint Fáy András, a „nemzet mindenese”; Kossuth Lajos, szabadságharcunk nagy vezére; Tompa Mihály, a költő. A pápai kollégium pedig olyan diákokat bocsátott a világba, mint Jókai Mór, Petőfi Sándor és Orlay Petrich Soma, a festő. A XIX. században a kollégiumok tanárai, ifjúsága országos jelentőségű folyóiratokat jelentettek meg, mint pl. a Sárospataki Füzetek vagy a Debreceni Főiskolai Lapok, s a teológusok Közlönye. A század végén nekilendülő magyar hírlapirodalmat is jórészt diákköltők,írók táplálták. Az ének- és zeneirodalom művelése mellett jelentős szerepe volt pl. a debreceni főiskolának a magyar képzőművészet terén is. Mikor pl. a XVIII—XIX. század fordulóján szükség volt a kollégiumi tanítás megújítására, ügyeskezű diákok hosszú sora sajátította el a rézmetszés művészetét s készítettek térképeket, adták ki a rézmetszetű atlaszok egész sorát, hogy tanáraik munkáját s egyáltalán a magyar műveltség egészét segítsék. Az, hogy a magyarság, a magyar nép, a magyar nyelv minden erőszakos elnyomás ellenére fennmaradt s ma is él, jórészt ezekből az iskolákból kikerült bátor, erős hitű, tiszta jellemű férfiaknak köszönhető. Emléküket szívünk falára kell vésnünk s ott kell őriznünk. Éltessük őket szívünk melegével. Magunkat s népünket gazdagítjuk vele. (Debrecen) Tóth Béla A pópái Okollégium i>* ■ A sárospataki Ókollégium