Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)
2001-01-07 / 1. szám
2001. január 7 minmum Reménység nélkül nem lehet élni. Negatív bizonyítékként előttünk vannak korunk divatos betegségének - a depressziónak - az áldozatai, akik e belső erőforrás akadozása folytán csak tengődnek. Iszonyú erőfeszítésbe kerül nekik az is, hogy kikeljenek ágyukból, hogy napi feladataikat elvégezzék. Közvetlen célra, sürgető munkára van szükségük ahhoz, hogy kimozduljanak ebből a lebénult és csüggesztő állapotból. Albert Schweitzer mondta egykor: „A világon annyi energia van, amennyi reménység.” Hívő ember több van, mint reménykedő ember. Miért? Mert a reménység hosszútávú hit, amely mer a jövőbe nézni. De van olyan kétségbeesett mélypont, ahol hinni nem, csak remélni lehet: a tékozló fiú nem hitte, de remélte, hogy apja visszafogadja legalább munkásnak. Nem csak egy újabb évet, hanem új évszázadot, sőt, évezredet kezdtünk, s ehhez nélkülözhetetlen a reménység. Jörg Zink, napjaink nagy teológusa csak egy „maroknyi reménységről" (Handvoll Hoffnung) ír, mint ami elegendő a holnaphoz. (J. Z.: Maroknyi remény - Arról, ami holnap is megtart minket, Kálvin Kiadó 1999.) A felelősen gondolkodó, értelmes ember kevés esélyt lát a bizakodásra, ha az emberiség és bolygónk helyzetét és haladási irányát nézi, és (technikai) fejlődésének eddigi gyümölcseit ízleli. A fogyasztói gondolkodás és magatartás könyörtelenül szennyezi és pusztítja a teremtett világot, kizsákmányolja a természet energiaforrásait, kifosztja a növény- és állatvilágot. A gazdasági növekedés az ember féktelen, mohó vágyait szolgálja és nem ad reményt alternatív megoldásokra, egyáltalán a változásra. Nincs okunk derűlátásra, csak aggodalomra. Mi, vagy ki állítja meg ezt az önpusztító világot?! Könyvének bevezetőjében Jörg Zink erre utal: „Bolond ember az, vagy álmodozó, esetleg kétségbeesett, aki ma még reménykedni tud - gondolják sokan, s hozzáteszik: bolond, mert nem veszi észre, mi jön; álmodozó, aki összekeveri kívánságait a valósággal; kétségbeesett, aki szorongását vidám színekkel akarja elfedni. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy van ok a reményre.” Ezek után a szerző áttekintést ad a bibliai üdvtörténetben arról, ami hinni és remélni tanítja az embert. A Biblia képes beszéde nem csupán értelmünket vagy érzelmeinket igényli, hanem önmagunkat egészen: „fel kell fedeznünk, hogy bizalomra és reményre csak úgy lelhetünk, ha először egész valónkat teljes mértékben bevetjük ennek érdekében, mindenestől fogva, élményeinkkel és tapasztalatainkkal, sejtelmeinkkel és álmainkkal együtt.” „A Biblia úgy ábrázol minket, mint akik a szenvedés foglyai vagyunk, akik mégis reménykednek a szabadításban. Erről üzennek azok az ősrégi énekek, melyek Isten Szolgájának ajkáról csendültek fel, akit fogolytársai bizalmatlansága és félelme közepette adtak halálra, s akik csak jóval azután ismerték fel, hogy ez a Szolga mekkora szabadságot szerzett nekik.” És a Biblia szól rendeltetésünkről is, ami szerint a Lélek hordozói és Isten képviselői vagyunk ezen a világon, melyben ma élünk”. Nagy méltóságot és feladatot adott ezzel nekünk Isten. Nem elég ma már a kiábrándult világ számára a „ túlvilág!’ reménység ideája. Jézus Krisztus nem a halál utánra vetített mennyország reménységével vígasztalt, hanem azzal: itt van (elközelített, közel jött) az Isten országa. 2000 ezer évvel ezelőtt Őbenne, és Ővele jelent meg, és azóta mindenütt jelen van, ahol Isten akaratát cselekszik. Az Isten akarata pedig az, hogy teljes életet éljünk: gyógyuljunk és gyógyítsunk. Jézus először megszabadította és meggyógyította, megerősítette és megáldotta Szentlelkével tanítványait. Csak azután küldte őket arra, hogy tanítsák és cselekedjék azt, amit ő tanított. Ezt teszi velünk is. Munkába vesz, hogy azután munkába állítson minket ebben a „halófélben lévő” világban. Azt jelenti ez, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg az igazságos osztozás, a békességteremtés terén a feltétel nélküli szeretet eszközeivel. Ha ma elkezdjük, reményünk lehet arra, hogy megváltozunk és megváltoztatjuk a világot is magunk körül. Biztosíték nincs, de remény van Attól, aki azt ígéri: „Én veletek leszek minden napon a világ (e világkorszak) végéig" (Máté 28,20). AZ IGENB MELLETT ünaaaasEiÉiüüiiöüaüüaaGoaüaaassiiiüaüijaiiisaaEjüsaiisiiiEiÉiiiiiiisniiiEiiiiEiaÉiii] JANUÁR 7. VASÁRNAP „Nem számoltatták el azokat az embereket, akikre rábízták a pénzt..., mert azok híven jártak el” (2. Királyok 12). A hétévesen Júda trónjára került Jóás királynak áldott tanítója volt. Jójádá főpap, kit Isten azért rendelt a gyermekkirály mellé, hogy az fölnövekedvén azt tehesse, amit az Úr jónak lát. Hosszú idő után először volt olyan uralkodója az országnak, aki szívén viselte a templom sorsát, és adománygyűjtést rendelt el a leromlott hajlék felújítására. A kegyes indíttatású terv azonban majdnem kudarcba fulladt, mert a jeruzsálemi papság sokkal inkább önmagára, mint a templomra fordította a befolyt adományokat, úgy, hogy újra a főpapnak kellett közbelépnie, s kitétettek az oltár mellé az első ismert perselyek s máig használatban lévő adományládák ősei. A jeruzsálemi papság burkolt kritikája üt át a beszámolón, hiszen a munkásokat és a „világiakat” nem kellett elszámoltatni az Úr hajlékára összegyűlt pénzzel, míg az Úrnak szentelt életű papok úgy kezelték azt, mint járandóságukat. Utódaik sem sokban különböztek tőlük, mert amikor hírét vették annak, hogy Jézus megtisztította a templomot, „keresni kezdték a módját, hogyan veszítsék el” (Márk 11:15-18). Máté 5:27-32. 117. Zsoltár. JANUÁR 8. HÉTFŐ „Az Úr szabaditól adott Izraelnek” (2. Királyok 13.). Az északi országrészre nehéz idők jártak. A szomszéd arámi (szír) uralkodók egyre-másra rabolták ki az országot, csatoltak a maguk földjéhez és országához izraeli területeket, falvakat, városokat. Sötét fellegek kezdtek gyülekezni az Úrtól elfordult ország fölött s bár a végleges ítélet beteljesedéséig még majdnem száz esztendő volt hátra, a jelek semmi jót nem mutattak... Az Úr azonban még meghallgatta Jóáház király fohászát, melyet a nyomorúságba jutott népért mondott, és szabadítót adott Izraelnek, ám az újra megkapott szabadsággal és lehetőséggel Isten népe újra és megint csak visszaélt. Az a szabadító, aki egykor kiűzte az arámokat az országból, névtelen maradt. Semmi többet nem tudunk róla, mint azt, hogy az Úr küldte, és szabadítása nyomán ideig-óráig valóban fellélegezhetett a nép és a király. E történeti ismeretlenségben hagyott egykori szabadító is Istennek övéivel való törődését jelezte, mint az, akiről az angyal szólt Józsefnek így: „Jézusnak nevezd, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Máté 1:21). Máté 5:33-42, 273. Dicséret. JANUÁR 9. KEDD „Érd be ezzel a dicsőséggel!” (2. Királyok 14:1-14) Jeruzsálemben Amácsá lett az uralkodó, aki hatalma megszilárdulását követően nem mulasztotta el, hogy bosszút álljon apja gyilkosain, kiszabadítva ezzel a „lámeki szellemet”, a bosszúállást a palackból (14:19). Később sikeres hadjáratot vezetett az örök rivális, Edom országa ellen, s ez annyira magabízóvá tette, hogy mindjárt hadat üzent a testvérnének, Izraelnek is. Samária uralkodója azonban figyelmeztette az elvakult királyt: érd be azzal, amit szereztél magadnak, s ne hidd, hogy néhány sikerrel a hátad mögött immár legyőzhetetlen lettél. Az emberek sokszor nem tudják, hogy hol a határ. Júda királya esetében ez szó szerint igaz, de jelképesen is az. A megszerzett dicsőség mindig újabb, s egyre ellenőrizhetetlenebb kimenetelű kalandokba kényszeríti azt, aki nem tud megálljt parancsolni magának és egyetlen, sikerrel vett akadály után józan ítélőképességét veszíti. Nem mindenki tudja beérni azzal, amije van, hogy azután keserűen kelljen rádöbbennie arra, hogy az is elvétetik tőle, amije volt. Máté 5:43-48. 395. Dicséret. JANUÁR 10. SZERDA „...meglátta az Úr Izrael igen keserves nyomorúságát, hogy végét járja már apraja-nagyja egyaránt, és nincs segítője Izraelnek” (2. Királyok 14:15-29). Az utolsó, történelmi mércével mérve nagyformátumú és tehetséges király kerül Izrael trónjára II. Jeroboám személyében. Azt azonban már neve is jelzi, hogy csak a nemzeti történelem pantheonjában kerülhet méltó helyre, az Úr előtti számadásban nem, hiszen ugyanazokat a vétkeket szaporítja és súlyosbítja, melyek miatt már az első e néven nevezett izraeli királyt, I. Jeroboámot megítélte az Úr. Az ország végső pusztulását megelőzően még utoljára felcsillant a remény arra, hogy a katasztrófa elkerülhető, hiszen II. Jeroboám az Úrtól kapott tehetséggel igazgatta népét és hőstetteitől volt hangos az ország. De már csak a test volt készen, a lélek erőtlenné lett. A sorozatos szövetségszegés miatt támadt ítélet a végsőkig megviselte Izraelt, s valóban a végét járta aprajanagyja. Isten ebben az állapotában is könyörült népén, s várta megtérésüket és megújulásukat. Ehelyett csak a hadizsákmánnyal megrakott szekerek tértek meg Samáriába... Máté 6:1—8. 474. Dicséret: JANUÁR 11. CSÜTÖRTÖK „Azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan ősei tették” (2. Királyok 15:1-16). Izraelben kaotikus állapotok uralkodtak a végső pusztulást megelőző negyven esztendőben. Ez idő alatt hat király követte egymást a samáriai trónon, s közülük öten összeesküvés és gyilkosság áldozataiként végezték, s csak Menéhemről írhatta a szentíró: „pihenni tért őseihez”. Ám milyen ősökhöz? Szinte mindegyikről ezt a lesújtó megállapítást kénytelen tennni az írás: az Úr akarata ellenében éltek, cselekedtek, uralkodtak. Megszakíthatatlan lánccá fonódtak fojtogatóan az ősöktől átvett vétkek Izraelen, hogy azután az ítéletben rablánccá kovácsolódjék kezeiken a büntetés. Az apák vétke a fiúkban élt tovább, s szinte egy sem volt, aki megszakíthatta volna azt a gyászos folyamatot. Azért történhetett ez így, mert ők maguk nem látták rossznak azt, amit tettek. Illés, Élizeus, azután később Hóneás és Ámos prófétai szavain keresztül újra és újra szólította őket az Isten, de ezek a szavak, akárcsak a jelek és csodák nem érintették meg szíveiket, s nem fordították meg őket azon az úton, amely a veszedelembe vitt. Máté 6:9-15. 483. Dicséret: JANUÁR 12. PÉNTEK „...ezer talentum ezüstöt adott Pálnak, hogy legyen segítségére, és szilárdítsa meg királyi hatalmát” (2. Királyok 15:17-38). Izrael királya még meg is sarcolta népét azért, hogy szolgájává lehessen az asszír uralkodónak. Nem váltságdíjat gyűjtött, nem népe megmenekülése volt fontos a számára, hanem önnön ingatag uralmának és vérrel szerzett hatalmának biztosítása. A hódító erőszak ideig-óráig lekenyerezhető s így távol tartható, de egyetlen józanul gondolkodó uralkodó sem gondolhatja, hogy az odavetett konc elég lesz az ellenőrizhetetlen hatalomvágy kielégítésére. Menáhem király ezer ezüsttalentumja csak a szabadulást minden áron megvásárolni akaró ember önámítása a gonosz távoltartására, és hiábavaló áldozat csupán. Asszíria is, mint a történelem minden későbbi hódító nagyhatalma, csak meglapul az ezer talentum kifizetését követően, de célját nem adja fel, s botor ember az, aki így látja biztosíthatónak szabadulását. Ezért írhatta a valódi szabadulást felismerő Péter apostol a Krisztusban hívők gyülekezetének: „tudjuk, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg az atyáitoktól örökölt hiábavaló életből” (I. Péter 1:18) Máté 6:16-24. 235. Dicséret: JANUÁR 13. SZOMBAT „...meglátta a damaszkuszi oltárt” (2. Királyok 16). Áháznak, Júda királyának csak egy pillanat műve volt meglátnia és megszeretnie az ellenséges fővárosban látott és idegen isteneknek emelt oltárt. Valamikor éppen egy pogány damaszkuszi hadvezér, a betegségéből Isten kegyelme folytán meggyógyult Naámán kérte Elizeus prófétát arra, hogy bocsássa meg neki az Úr, uralkodója iránti hűsége miatt részt kell vennie Rimon isten tiszteletén, holott ő már Izrael istenében bízik (2. Kir. 5:17-18). Most pedig egy dávidi leszármazott, a választott nép elöljárója vereti szét a jeruzsálemi templomban lévő, még Salamon által készíttetett oltárt a damaszkuszi kedvéért, látványos jelét adva ezzel annak a hűtlenségnek, mely egyre inkább sajátjává vált népnek és királynak egyaránt. Az Úr házát annak végső pusztulásáig sokféle hatalom gyalázta meg a történelem folyamán a babiloniaktól kezdve a rómaiakig, de igazából egy sem annyira, mint maguk a választottak, kik ádáz áházi lelkülettel emeltek kezet a szenthelyre, melyről egykor Salamon imájában így szólt a kijelentés: „ott lesz az én nevem!” Máté 6:25-34. 269. Dicséret. Kiss Domokos Jézus utat nyitott Olvasandó: Mt 2700-51. Zsid 10,20-22 Kórházi szolgálatom kapcsán gyakran hallok ilyeneket megfáradt betegektől a pszichiátriai osztályokon: „Úgy érzem, hogy egy fal jön felém,” vagy. ..mindegyikünknek megvan a maga fala.” És valóban van, amikor úgy érezzük - nemcsak kórházban -, hogy tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megvalósítani elgondolásunkat, magunk elé tűzött célunkat, jól elvégezni feladatainkat. Egy ponton azt tapasztaljuk, hogy tehetetlenek vagyunk, nem megy, amit szeretnénk. Szinte falakba ütközünk. A Bibliából kiderül, hogy van egy nagy elválasztó fal, amely még ősidőkben jött létre Isten világa és az ember között, Isten közelében. Vele élő, közvetlen kapcsolatban volt az ember az Édenben. Mindene megvolt, boldog volt, beszélhetett Teremtőjével. Azonban Isten ellensége engedetlenségre vette rá az embert. Bejött az ember világába a bűn, az ember kikerült az Édenből, megszakadt az Istennel való közvetlen kapcsolat, megszűnt a teljesebb, boldog emberi élet. Fal keletkezett az Isten és ember közt, mert az Isten igazságossága ki kellett, hogy zárja az elbukott embert. Ennek a következménye a sokféle baj, betegség, halál, összeférhetetlenség, háborúk, az üres, céltalan élet. Ezért tart az Istentől elszakadt emberiség - Jézus szava szerint - a veszedelem felé. Ezért nyugtalan az ember szíve szüntelen, mindaddig, amíg Istenben nem talál békességre - ahogy Augustinus mondta. A kapcsolatot az ember szakította meg. Valamikor egy nézőkkel teli bécsi színházban hirtelen tűz ütött ki. Az emberek pánikba estek és mindenki a kijárati ajtóknak rohant, hogy mielőbb kimeneküljön. Azonban az elől lévők már nem tudták kinyitni az ajtót, mert a mögöttük lévők kétségbeesetten tolták őket előre. Az ajtó befelé nyílt volna, de a tömeg nyomása nem engedte, így a nézőtéren rekedt emberek bennégtek. (Azóta szigorú szabály, hogy a középületek ajtajait kifelé nyílóknak kell tervezni.) Maguk lettek - akaratlanul is - az okai annak, hogy bennszorultak. Maguk zárták be az ajtót. Ugyanígy zárult be az Isten és az ember világa közötti kapcsolat, amikor még az embernek szabad akarata volt Istenre hallgatni vagy a maga útját választani. A szabadulás, az igazi élet lehetősége a bűnesettel lezárult. És ez mindegyikünkre vonatkozik. Ebbe az Istentől elszakadt és elválasztott világba születünk már bele, ebben élünk, akár tudomásul vesszük, akár nem. A magunk erejéből nem tudunk átjutni a falon oda, ahol az élet forrása van. Mi megpróbálkozhatunk átjutni ezen a falon nagy igyekezetekkel, jócselekedetekkel, becsületes, példaszerű munkás élettel, vallásos buzgósággal, a törvény szigorú betartásával. Nem megy. Az Isten és az ember közötti elválasztó fal erős és magas. Minden emberi igyekezetünk olyan, mint egy-egy létrácska, amely nem ér fel a fal tetejéig, áttörni pedig nem tudjuk. És akkor nincs segítség? De van, ezért jött Jézus. Alulról nem érjük fel a fal tetejét, hogy átjuthassunk. Egyedül felülről jöhet segítség, az Isten világából, hogy átemeljen vagy ajtót, utat nyisson arra a kapcsolatra, arra a teljesebb, igazi emberi életre, amelyet elveszítettünk, és mindannyian nagyon nélkülözünk. Ezért küldte el Isten felülről, a menny világából értünk Jézust, akinek a neve Szabadítót jelent! Hogyan nyílt ajtó és út a teljesebb életre, az örök életre? Jézus Krisztus magára vette az elveszett állapotunk, a bűnünk büntetését, megfizette a váltságdíját, szabadulásunk árát, hogy igazak lehessünk Isten előtt. Amikor Jézus a kereszten meghalt, és mindezt elvégezte értünk, a jeruzsálemi templomban a kárpit felülről lefelé (nem alulról!) kettéhasadt (Mt 27,50-51). Ez a kárpit volt az, amely a szentek szentjét, az élő Isten jelenlétét - ahol a szövetség alapokmánya, a két kőtábla volt - elválasztotta az emberektől. A kárpit mögé senki nem léphetett be, csak a főpap egy évben egyszer, a nagy engesztelési ünnepen. Ez az elválasztó fal megnyílt a hívő számára 2000 évvel ezelőtt, Jézus kereszthalálakor! A Zsidókhoz írott levél 10. fejezete 19-20. verse arról szól, hogy út nyitt Jézus vére által, és átmehetünk „azon az élő és új úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által”. Erre, az Ő értünk kifolyt vérére és megtört testére emlékeztet az úrvacsorában a bor és a kenyér is, így lett Jézus az „út, az igazság és az élet” (Jn 14,7). Ne keressünk más utat a békességre, Istennel való kapcsolatra, örök életre, mert minden más út hamis és nem vezet célhoz. Csak az Isten Igéjében elénk adott út, egyedül csak Jézus! Ez a reformáció üzenete is számunkra. Sem a jócselekedetek, sem más közbenjárók, se a törvény szigorúbb betartása, sem az egyre jobban belopakodó keleti vallások, jóga, meditáció, agykontroll stb. Sem a természetgyógyászat, sem egyéb gyógyító ördögi praktikák nem hoznak igazi gyógyulást, sem a rajongó mozgalmak, csodálatosnak ígért erőkiáradások, sem a szekták. Ne keressünk más utat. Jézus utat nyitott az örökéletre, ő Maga az ajtó (Jn 10,9), Jézus egyedül! Pálúr László IMÁDKOZZUNK! Igen, atyám! lejárt egy esztendő s azoknak kevés száma, melyek itt a földön örökkévaló végzésedből nekem kiszabva vannak, újra eggyel kevesbedett! Oh vajha éltem volna úgy a lefolyt évben, hogy annak eltűntét, mint elvesztegetett időt ne kelljen sajnálnom, s ha azt még egyszer át kellene élnem, újra úgy élni le, ne kelljen szégyenlenem! Oh vajha amily sokat rövid életemből egy esztendő teszen, tökélyesültem volna alatta annyit a te igaz ismeretedben, haladtam volna a jóban, erősödtem volna a hitben! De tudom atyám, hogy sokat múlasztok el, mit meg kellett s meg lehetett volna tennem, sokat tevék mit nem kellett s nem szabad lett volna cselekednem. Pedig vajon engedsz-e még időt hibáimat jóvá tenni, mulasztásaimat helyrehozni? Vajon ez az új év, melyet ma megértem, nem utolsó lesz? sőt érem-e ennek is véget? Oh uram! jelentsd meg nekem az én napjaimnak számát, hogy tanuljak bölcs szívvel járni! Igen, atyám! lejárt egy esztendő s folyása alatt annyi örömet engede kóstolnom jóvoltod, kegyelmed annyi ajándékaiban részesülök! Voltam-e azokért mindig háladatos irántad? Szász Károly Buzgóság könyve, 1892 A heti bibliai részhez Boldogok.... Van egy kedves asszony ismerősöm, aki kétszer is járt velünk a Szentföldön és környékén. A második útra azzal jelentkezett: annyi mindent láttam, hogy egyetlen úton nem tudtam mindent feldolgozni magamban. Hazaérkezve egy bibliaórán szeretett volna beszélni arról, mi mindent látott, mivel gazdagodott a bibliaismerete. A lelkipásztora azonban nem engedélyezte a beszámolót, mondván, hogy Izraelben semmi sem eredeti, mindent, amit a zarándokoknak, turistáknak mutatnak, csak idegenforgalmi célból találták ki. Ez jut eszembe a Boldogmondások (Mt 5,3-10) olvasása közben. A hagyomány szerint Jézus ezeket a tanításokat a Galileai tenger partjánál mondta el. Mikor egy-egy csoport megérkezik a Tó partjára, mindig megkérdezik: hol mondta el Jézus a Boldogmondásokat? És azt várják, hogy mutassak rá egy helyre. És én csak azt tudom mondani: az evangéliumok nem jelölik meg a pontos helyet. Lehet, hogy itt mutatok le az alattunk lévő völgyhajlatra egy ilyen helyen, ahol mint egy amphiteátrumban sok ember leülhetett és hallgathatta a Mestert. Egyébként nézzenek körül. Az egész tó nem nagyobb, mint a mi Velencei tavunk. A part bármelyik pontjáról az egész áttekinthető. És ezt a tavat évmilliókkal ezelőtt teremtette az Örökkévaló. És nem az izraeli turisztikai minisztérium ásatta a kíváncsi turisták számára. Tehát valahol itt, a Tó partján tanított Jézus. De hogy a Jézus lábnyomait kereső zarándok valahol kulturált körülmények között le tudjon ülni, a Bibliájából el tudja olvasni a Boldogmondásokat, esetleg egy csendes imát is háborítatlanul el tudjon mondani, templomot is építettek. Egeria ismert zarándokleírásából tudjuk, és az ásatások is igazolták, hogy már a 4. században egy kis bizánci kápolna és egy kis kolostor állt itt a völgykatlan szélén emelkedő dombon. A ferencesek 1935-ben feltárták a 12x4 m alapterületű kápolnát. Aztán az új templomot az ország hagyományaitól eltérően nem a kis bizánci kápolna romjaira építették, hanem valamivel lejjebb, a domb peremére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Tóra. Vannak, akik azt állítják, hogy a templomot nem a ferencesek építették, hanem az Associazione Italiane segítségével Benito Mussolini, hálából azért, hogy 1935-ben el tudta foglalni Abessziniát. Aztán ő adta át a Mária Szeplőtelen Szíve olasz ferences apácáknak. A. Bartozzi olasz mérnök tervei alapján készült 1937-ben. Közismert neve: „Beatitudes”, ami a latin „boldogság” szó többes száma. Dr. Bajusz Ferenc