Reformátusok Lapja, 2001 (45. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-07 / 1. szám

2001. január 7 minm­um Reménység nélkül nem lehet élni. Negatív bizonyíték­ként előttünk vannak korunk divatos be­tegségének - a depressziónak - az áldo­zatai, akik e belső erőforrás akadozása folytán csak tengődnek. Iszonyú erőfeszí­tésbe kerül nekik az is, hogy kikeljenek ágyukból, hogy napi feladataikat elvé­gezzék. Közvetlen célra, sürgető munká­ra van szükségük ahhoz, hogy kimozdul­janak ebből a lebénult és csüggesztő ál­lapotból. Albert Schweitzer mondta egy­kor: „A világon annyi energia van, amennyi reménység.” Hívő ember több van, mint reménykedő ember. Miért? Mert a reménység hosszútávú hit, amely mer a jövőbe nézni. De van olyan kétség­­beesett mélypont, ahol hinni nem, csak remélni lehet: a tékozló fiú nem hitte, de remélte, hogy apja visszafogadja legalább munkásnak. Nem csak egy újabb évet, hanem új év­századot, sőt, évezredet kezdtünk, s ehhez nélkülözhetetlen a reménység. Jörg Zink, napjaink nagy teológusa csak egy „ma­roknyi reménységről" (Handvoll Hoffnung) ír, mint ami elegendő a hol­naphoz. (J. Z.: Maroknyi remény - Arról, ami holnap is megtart minket, Kálvin Kiadó 1999.) A felelősen gondolkodó, értelmes em­ber kevés esélyt lát a bizakodásra, ha az emberiség és bolygónk helyzetét és hala­dási irányát nézi, és (technikai) fejlődé­sének eddigi gyümölcseit ízleli. A fo­gyasztói gondolkodás és magatartás kö­nyörtelenül szennyezi és pusztítja a te­remtett világot, kizsákmányolja a termé­szet energiaforrásait, kifosztja a növény- és állatvilágot. A gazdasági növekedés az ember féktelen, mohó vágyait szolgálja és nem ad reményt alternatív megoldá­sokra, egyáltalán a változásra. Nincs okunk derűlátásra, csak aggodalomra. Mi, vagy ki állítja meg ezt az önpusztító világot?! Könyvének bevezetőjében Jörg Zink erre utal: „Bolond ember az, vagy álmodozó, esetleg kétségbeesett, aki ma még reménykedni tud - gondolják sokan, s hozzáteszik: bolond, mert nem veszi észre, mi jön; álmodozó, aki összekeveri kívánságait a valósággal; kétségbeesett, aki szorongását vidám színekkel akarja elfedni. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy van ok a reményre.” Ezek után a szerző áttekintést ad a bibliai üdvtörténetben arról, ami hinni és remélni tanítja az embert. A Biblia képes beszéde nem csupán értelmünket vagy ér­zelmeinket igényli, hanem önmagunkat egészen: „fel kell fedeznünk, hogy biza­lomra és reményre csak úgy lelhetünk, ha először egész valónkat teljes mérték­ben bevetjük ennek érdekében, mindenes­től fogva, élményeinkkel és tapasztala­tainkkal, sejtelmeinkkel és álmainkkal együtt.” „A Biblia úgy ábrázol minket, mint akik a szenvedés foglyai vagyunk, akik mégis reménykednek a szabadítás­­ban. Erről üzennek azok az ősrégi éne­kek, melyek Isten Szolgájának ajkáról csendültek fel, akit fogolytársai bizalmat­lansága és félelme közepette adtak halál­ra, s akik csak jóval azután ismerték fel, hogy ez a Szolga mekkora szabadságot szerzett nekik.” És a Biblia szól rendeltetésünkről is, ami szerint a Lélek hordozói és Isten kép­viselői vagyunk ezen a világon, melyben ma élünk”. Nagy méltóságot és feladatot adott ezzel nekünk Isten. Nem elég ma már a kiábrándult világ számára a „ túl­világ!’ reménység ideája. Jézus Krisztus nem a halál utánra vetített mennyország reménységével vígasztalt, hanem azzal: itt van (elközelített, közel jött) az Isten országa. 2000 ezer évvel ezelőtt Őbenne, és Ővele jelent meg, és azóta mindenütt jelen van, ahol Isten akaratát cselekszik. Az Isten akarata pedig az, hogy teljes életet éljünk: gyógyuljunk és gyógyít­sunk. Jézus először megszabadította és meggyógyította, megerősítette és megál­dotta Szentlelkével tanítványait. Csak azután küldte őket arra, hogy tanítsák és cselekedjék azt, amit ő tanított. Ezt teszi velünk is. Munkába vesz, hogy azután munkába állítson minket ebben a „haló­félben lévő” világban. Azt jelenti ez, hogy minden tőlünk telhetőt tegyünk meg az igazságos osztozás, a békességterem­tés terén a feltétel nélküli szeretet eszkö­zeivel. Ha ma elkezdjük, reményünk lehet ar­ra, hogy megváltozunk és megváltoztat­juk a világot is magunk körül. Biztosíték nincs, de remény van Attól, aki azt ígéri: „Én veletek leszek minden napon a világ (e világkorszak) végéig" (Máté 28,20). AZ IGE­NB MELLETT ünaaaasEiÉiüüiiöüaüüaaGoaüaaassiiiüaüijaiiisaaEjüsaiisiiiEiÉiiiiiiisniiiEiiiiEiaÉiii] JANUÁR 7. VASÁRNAP „Nem számoltatták el azokat az embereket, akikre rábíz­ták a pénzt..., mert azok híven jártak el” (2. Királyok 12). A hétévesen Júda trónjára került Jóás királynak áldott tanítója volt. Jójádá főpap, kit Isten azért rendelt a gyermekkirály mel­lé, hogy az fölnövekedvén azt tehesse, amit az Úr jónak lát. Hosszú idő után először volt olyan uralkodója az országnak, aki szívén viselte a templom sorsát, és adománygyűjtést rendelt el a leromlott hajlék felújítására. A kegyes indíttatású terv azonban majdnem kudarcba fulladt, mert a jeruzsálemi papság sokkal in­kább önmagára, mint a templomra fordította a befolyt adomá­nyokat, úgy, hogy újra a főpapnak kellett közbelépnie, s kitétet­tek az oltár mellé az első ismert perselyek s máig használatban lévő adományládák ősei. A jeruzsálemi papság burkolt kritikája üt át a beszámolón, hiszen a munkásokat és a „világiakat” nem kellett elszámoltatni az Úr hajlékára összegyűlt pénzzel, míg az Úrnak szentelt életű papok úgy kezelték azt, mint járandóságu­kat. Utódaik sem sokban különböztek tőlük, mert amikor hírét vették annak, hogy Jézus megtisztította a templomot, „keresni kezdték a módját, hogyan veszítsék el” (Márk 11:15-18). Máté 5:27-32. 117. Zsoltár. JANUÁR 8. HÉTFŐ „Az Úr szabaditól adott Izraelnek” (2. Királyok 13.). Az északi országrészre nehéz idők jártak. A szomszéd arámi (szír) uralkodók egyre-másra rabolták ki az országot, csatoltak a ma­guk földjéhez és országához izraeli területeket, falvakat, városo­kat. Sötét fellegek kezdtek gyülekezni az Úrtól elfordult ország fölött s bár a végleges ítélet beteljesedéséig még majdnem száz esztendő volt hátra, a jelek semmi jót nem mutattak... Az Úr azonban még meghallgatta Jóáház király fohászát, melyet a nyomorúságba jutott népért mondott, és szabadítót adott Izrael­nek, ám az újra megkapott szabadsággal és lehetőséggel Isten népe újra és megint csak visszaélt. Az a szabadító, aki egykor kiűzte az arámokat az országból, névtelen maradt. Semmi töb­bet nem tudunk róla, mint azt, hogy az Úr küldte, és szabadítá­­sa nyomán ideig-óráig valóban fellélegezhetett a nép és a király. E történeti ismeretlenségben hagyott egykori szabadító is Isten­nek övéivel való törődését jelezte, mint az, akiről az angyal szólt Józsefnek így: „Jézusnak nevezd, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Máté 1:21). Máté 5:33-42, 273. Dicséret. JANUÁR 9. KEDD „Érd be ezzel a dicsőséggel!” (2. Királyok 14:1-14) Jeru­zsálemben Amácsá lett az uralkodó, aki hatalma megszilárdulását követően nem mulasztotta el, hogy bosszút álljon apja gyilkosain, kiszabadítva ezzel a „lámeki szellemet”, a bosszúállást a palack­ból (14:19). Később sikeres hadjáratot vezetett az örök rivális, Edom országa ellen, s ez annyira magabízóvá tette, hogy mind­járt hadat üzent a testvérné­nek, Izraelnek is. Samária uralkodó­ja azonban figyelmeztette az elvakult királyt: érd be azzal, amit szereztél magadnak, s ne hidd, hogy néhány sikerrel a hátad mö­gött immár legyőzhetetlen lettél. Az emberek sokszor nem tudják, hogy hol a határ. Júda királya esetében ez szó szerint igaz, de jel­képesen is az. A megszerzett dicsőség mindig újabb, s egyre el­­lenőrizhetetlenebb kimenetelű kalandokba kényszeríti azt, aki nem tud megálljt parancsolni magának és egyetlen, sikerrel vett akadály után józan ítélőképességét veszíti. Nem mindenki tudja beérni azzal, amije van, hogy azután keserűen kelljen rádöbben­nie arra, hogy az is elvétetik tőle, amije volt. Máté 5:43-48. 395. Dicséret. JANUÁR 10. SZERDA „...meglátta az Úr Izrael igen keserves nyomorúságát, hogy végét járja már apraja-nagyja egyaránt, és nincs segí­tője Izraelnek” (2. Királyok 14:15-29). Az utolsó, történelmi mércével mérve nagyformátumú és tehetséges király kerül Iz­rael trónjára II. Jeroboám személyében. Azt azonban már neve is jelzi, hogy csak a nemzeti történelem pantheonjában kerülhet méltó helyre, az Úr előtti számadásban nem, hiszen ugyanazo­kat a vétkeket szaporítja és súlyosbítja, melyek miatt már az el­ső e néven nevezett izraeli királyt, I. Jeroboámot megítélte az Úr. Az ország végső pusztulását megelőzően még utoljára fel­csillant a remény arra, hogy a katasztrófa elkerülhető, hiszen II. Jeroboám az Úrtól kapott tehetséggel igazgatta népét és hőstet­teitől volt hangos az ország. De már csak a test volt készen, a lé­lek erőtlenné lett. A sorozatos szövetségszegés miatt támadt íté­let a végsőkig megviselte Izraelt, s valóban a végét járta apraja­­nagyja. Isten ebben az állapotában is könyörült népén, s várta megtérésüket és megújulásukat. Ehelyett csak a hadizsák­mánnyal megrakott szekerek tértek meg Samáriába... Máté 6:1—8. 474. Dicséret: JANUÁR 11. CSÜTÖRTÖK „Azt tette, amit rossznak lát az Úr, ahogyan ősei tették” (2. Királyok 15:1-16). Izraelben kaotikus állapotok uralkodtak a végső pusztulást megelőző negyven esztendőben. Ez idő alatt hat király követte egymást a samáriai trónon, s közülük öten összeesküvés és gyilkosság áldozataiként végezték, s csak Menéhemről írhatta a szentíró: „pihenni tért őseihez”. Ám mi­lyen ősökhöz? Szinte mindegyikről ezt a lesújtó megállapítást kénytelen tennni az írás: az Úr akarata ellenében éltek, cseleked­tek, uralkodtak. Megszakíthatatlan lánccá fonódtak fojtogatóan az ősöktől átvett vétkek Izraelen, hogy azután az ítéletben rab­lánccá kovácsolódjék kezeiken a büntetés. Az apák vétke a fiúk­ban élt tovább, s szinte egy sem volt, aki megszakíthatta volna azt a gyászos folyamatot. Azért történhetett ez így, mert ők ma­guk nem látták rossznak azt, amit tettek. Illés, Élizeus, azután később Hóneás és Ámos prófétai szavain keresztül újra és újra szólította őket az Isten, de ezek a szavak, akárcsak a jelek és csodák nem érintették meg szíveiket, s nem fordították meg őket azon az úton, amely a veszedelembe vitt. Máté 6:9-15. 483. Dicséret: JANUÁR 12. PÉNTEK „...ezer talentum ezüstöt adott Pálnak, hogy legyen segít­ségére, és szilárdítsa meg királyi hatalmát” (2. Királyok 15:17-38). Izrael királya még meg is sarcolta népét azért, hogy szolgájává lehessen az asszír uralkodónak. Nem váltságdíjat gyűjtött, nem népe megmenekülése volt fontos a számára, ha­nem önnön ingatag uralmának és vérrel szerzett hatalmának biztosítása. A hódító erőszak ideig-óráig lekenyerezhető s így távol tartható, de egyetlen józanul gondolkodó uralkodó sem gondolhatja, hogy az odavetett konc elég lesz az ellenőrizhetet­len hatalomvágy kielégítésére. Menáhem király ezer ezüsttalen­­tumja csak a szabadulást minden áron megvásárolni akaró em­ber önámítása a gonosz távoltartására, és hiábavaló áldozat csu­pán. Asszíria is, mint a történelem minden későbbi hódító nagy­hatalma, csak meglapul az ezer talentum kifizetését követően, de célját nem adja fel, s botor ember az, aki így látja biztosítha­tónak szabadulását. Ezért írhatta a valódi szabadulást felismerő Péter apostol a Krisztusban hívők gyülekezetének: „tudjuk, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg az atyáitoktól örökölt hiábavaló életből” (I. Péter 1:18) Máté 6:16-24. 235. Dicséret: JANUÁR 13. SZOMBAT „...meglátta a damaszkuszi oltárt” (2. Királyok 16). Áház­nak, Júda királyának csak egy pillanat műve volt meglátnia és megszeretnie az ellenséges fővárosban látott és idegen istenek­nek emelt oltárt. Valamikor éppen egy pogány damaszkuszi hadvezér, a betegségéből Isten kegyelme folytán meggyógyult Naámán kérte Elizeus prófétát arra, hogy bocsássa meg neki az Úr, uralkodója iránti hűsége miatt részt kell vennie Rimon isten tiszteletén, holott ő már Izrael istenében bízik (2. Kir. 5:17-18). Most pedig egy dávidi leszármazott, a választott nép elöljárója vereti szét a jeruzsálemi templomban lévő, még Salamon által készíttetett oltárt a damaszkuszi kedvéért, látványos jelét adva ezzel annak a hűtlenségnek, mely egyre inkább sajátjává vált népnek és királynak egyaránt. Az Úr házát annak végső pusztu­lásáig sokféle hatalom gyalázta meg a történelem folyamán a babiloniaktól kezdve a rómaiakig, de igazából egy sem annyira, mint maguk a választottak, kik ádáz áházi lelkülettel emeltek kezet a szenthelyre, melyről egykor Salamon imájában így szólt a kijelentés: „ott lesz az én nevem!” Máté 6:25-34. 269. Dicséret. Kiss Domokos Jézus utat nyitott Olvasandó: Mt 2700-51. Zsid 10,20-22 Kórházi szolgálatom kapcsán gyak­ran hallok ilyeneket megfáradt betegek­től a pszichiátriai osztályokon: „Úgy ér­zem, hogy egy fal jön felém,” vagy. ..mindegyikünknek megvan a maga fa­la.” És valóban van, amikor úgy érezzük - nemcsak kórházban -, hogy tehetetle­nek vagyunk, nem tudjuk megvalósítani elgondolásunkat, magunk elé tűzött cé­lunkat, jól elvégezni feladatainkat. Egy ponton azt tapasztaljuk, hogy tehetetle­nek vagyunk, nem megy, amit szeret­nénk. Szinte falakba ütközünk. A Bibliából kiderül, hogy van egy nagy elválasztó fal, amely még ősidők­ben jött létre Isten világa és az ember kö­zött, Isten közelében. Vele élő, közvetlen kapcsolatban volt az ember az Édenben. Mindene megvolt, boldog volt, beszél­hetett Teremtőjével. Azonban Isten el­lensége engedetlenségre vette rá az em­bert. Bejött az ember világába a bűn, az ember kikerült az Édenből, megszakadt az Istennel való közvetlen kapcsolat, megszűnt a teljesebb, boldog emberi élet. Fal keletkezett az Isten és ember közt, mert az Isten igazságossága ki kel­lett, hogy zárja az elbukott embert. En­nek a következménye a sokféle baj, be­tegség, halál, összeférhetetlenség, hábo­rúk, az üres, céltalan élet. Ezért tart az Is­tentől elszakadt emberiség - Jézus szava szerint - a veszedelem felé. Ezért nyug­talan az ember szíve szüntelen, mindad­dig, amíg Istenben nem talál békességre - ahogy Augustinus mondta. A kapcsola­tot az ember szakította meg. Valamikor egy nézőkkel teli bécsi színházban hirtelen tűz ütött ki. Az embe­rek pánikba estek és mindenki a kijárati ajtóknak rohant, hogy mielőbb kimene­küljön. Azonban az elől lévők már nem tudták kinyitni az ajtót, mert a mögöttük lévők kétségbeesetten tolták őket előre. Az ajtó befelé nyílt volna, de a tömeg nyomása nem engedte, így a nézőtéren rekedt emberek bennégtek. (Azóta szigo­rú szabály, hogy a középületek ajtajait ki­felé nyílóknak kell tervezni.) Maguk let­tek - akaratlanul is - az okai annak, hogy bennszorultak. Maguk zárták be az ajtót. Ugyanígy zárult be az Isten és az ember világa közötti kapcsolat, amikor még az embernek szabad akarata volt Istenre hallgatni vagy a maga útját választani. A szabadulás, az igazi élet lehetősége a bűn­esettel lezárult. És ez mindegyikünkre vo­natkozik. Ebbe az Istentől elszakadt és el­választott világba születünk már bele, eb­ben élünk, akár tudomásul vesszük, akár nem. A magunk erejéből nem tudunk át­jutni a falon oda, ahol az élet forrása van. Mi megpróbálkozhatunk átjutni ezen a falon nagy igyekezetekkel, jócse­lekedetekkel, becsületes, példaszerű munkás élettel, vallásos buzgósággal, a törvény szigorú betartásával. Nem megy. Az Isten és az ember közötti elválasztó fal erős és magas. Minden emberi igye­kezetünk olyan, mint egy-egy létrácska, amely nem ér fel a fal tetejéig, áttörni pedig nem tudjuk. És akkor nincs segít­ség? De van, ezért jött Jézus. Alulról nem érjük fel a fal tetejét, hogy átjuthas­sunk. Egyedül felülről jöhet segítség, az Isten világából, hogy átemeljen vagy aj­tót, utat nyisson arra a kapcsolatra, arra a teljesebb, igazi emberi életre, amelyet elveszítettünk, és mindannyian nagyon nélkülözünk. Ezért küldte el Isten felül­ről, a menny világából értünk Jézust, akinek a neve Szabadítót jelent! Hogyan nyílt ajtó és út a teljesebb életre, az örök életre? Jézus Krisztus ma­gára vette az elveszett állapotunk, a bű­nünk büntetését, megfizette a vált­ságdíját, szabadulásunk árát, hogy igazak lehessünk Isten előtt. Amikor Jézus a ke­reszten meghalt, és mindezt elvégezte ér­tünk, a jeruzsálemi templomban a kárpit felülről lefelé (nem alulról!) kettéhasadt (Mt 27,50-51). Ez a kárpit volt az, amely a szentek szentjét, az élő Isten jelenlétét - ahol a szövetség alapokmánya, a két kő­tábla volt - elválasztotta az emberektől. A kárpit mögé senki nem léphetett be, csak a főpap egy évben egyszer, a nagy engesztelési ünnepen. Ez az elválasztó fal megnyílt a hívő számára 2000 évvel ezelőtt, Jézus kereszthalálakor! A Zsidókhoz írott levél 10. fejezete 19-20. verse arról szól, hogy út nyitt Jé­zus vére által, és átmehetünk „azon az élő és új úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által”. Erre, az Ő értünk kifolyt vérére és meg­tört testére emlékeztet az úrvacsorában a bor és a kenyér is, így lett Jézus az „út, az igazság és az élet” (Jn 14,7). Ne keressünk más utat a békességre, Istennel való kapcsolatra, örök életre, mert minden más út hamis és nem vezet célhoz. Csak az Isten Igéjében elénk adott út, egyedül csak Jézus! Ez a refor­máció üzenete is számunkra. Sem a jóc­selekedetek, sem más közbenjárók, se a törvény szigorúbb betartása, sem az egy­re jobban belopakodó keleti vallások, jó­ga, meditáció, agykontroll stb. Sem a természetgyógyászat, sem egyéb gyó­gyító ördögi praktikák nem hoznak igazi gyógyulást, sem a rajongó mozgalmak, csodálatosnak ígért erőkiáradások, sem a szekták. Ne keressünk más utat. Jézus utat nyitott az örökéletre, ő Maga az ajtó (Jn 10,9), Jézus egyedül! Pálúr László IMÁDKOZZUNK! Igen, atyám! lejárt egy esztendő s azoknak kevés száma, melyek itt a föl­dön örökkévaló végzésedből nekem ki­szabva vannak, újra eggyel kevesbe­­dett! Oh vajha éltem volna úgy a lefolyt évben, hogy annak eltűntét, mint el­vesztegetett időt ne kelljen sajnálnom, s ha azt még egyszer át kellene élnem, újra úgy élni le, ne kelljen szégyenlen­em! Oh vajha a­mily sokat rövid éle­temből egy esztendő teszen, tökélyesül­­tem volna alatta annyit a te igaz isme­retedben, haladtam volna a jóban, erő­södtem volna a hitben! De tudom atyám, hogy sokat múlasztok el, mit meg kellett s meg lehetett volna ten­nem, sokat tevék mit nem kellett s nem szabad lett volna cselekednem. Pedig vajon engedsz-e még időt hibáimat jó­vá tenni, mulasztásaimat helyrehozni? Vajon ez az új év, melyet ma megértem, nem utolsó lesz? sőt érem-e ennek is véget? Oh uram! jelentsd meg nekem az én napjaimnak számát, hogy tanul­jak bölcs szívvel járni! Igen, atyám! lejárt egy esztendő s folyása alatt annyi örömet engede kós­tolnom jóvoltod, kegyelmed annyi aján­dékaiban részesülök! Voltam-e azokért mindig háladatos irántad? Szász Károly Buzgóság könyve, 1892 A heti bibliai részhez Boldogok...­­. Van egy kedves asszony ismerősöm, aki kétszer is járt velünk a Szentföldön és környékén. A második útra azzal jelentkezett: annyi mindent láttam, hogy egyetlen úton nem tudtam min­dent feldolgozni magamban. Hazaér­kezve egy bibliaórán szeretett volna beszélni arról, mi mindent látott, mivel gazdagodott a bibliaismerete. A lelki­­pásztora azonban nem engedélyezte a beszámolót, mondván, hogy Izraelben semmi sem eredeti, mindent, amit a za­rándokoknak, turistáknak mutatnak, csak idegenforgalmi célból találták ki. Ez jut eszembe a Boldogmondások (Mt 5,3-10) olvasása közben. A hagyo­mány szerint Jézus ezeket a tanításokat a Galileai tenger partjánál mondta el. Mikor egy-egy csoport megérkezik a Tó partjára, mindig megkérdezik: hol mondta el Jézus a Boldogmondásokat? És azt várják, hogy mutassak rá egy helyre. És én csak azt tudom mondani: az evangéliumok nem jelölik meg a pontos helyet. Lehet, hogy itt­­ mutatok le az alattunk lévő völgyhajlatra­­ egy ilyen helyen, ahol mint egy amphiteátrumban sok ember leülhetett és hallgathatta a Mestert. Egyébként nézzenek körül. Az egész tó nem na­gyobb, mint a mi Velencei tavunk. A part bármelyik pontjáról az egész átte­kinthető. És ezt a tavat évmilliókkal ezelőtt teremtette az Örökkévaló. És nem az izraeli turisztikai minisztérium ásatta a kíváncsi turisták számára. Tehát valahol itt, a Tó partján tanított Jézus. De hogy a Jézus lábnyomait kereső zarándok valahol kulturált körülmé­nyek között le tudjon ülni, a Bibliájából el tudja olvasni a Boldogmondásokat, esetleg egy csendes imát is háborítatla­nul el tudjon mondani, templomot is építettek. Egeria ismert zarándokleírá­sából tudjuk, és az ásatások is igazol­ták, hogy már a 4. században egy kis bizánci kápolna és egy kis kolostor állt itt a völgykatlan szélén emelkedő dom­bon. A ferencesek 1935-ben feltárták a 12x4 m alapterületű kápolnát. Aztán az új templomot az ország hagyományai­tól eltérően nem a kis bizánci kápolna romjaira építették, hanem valamivel lejjebb, a domb peremére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Tóra. Vannak, akik azt állítják, hogy a templomot nem a ferencesek építették, hanem az Associazione Italiane segít­ségével Benito Mussolini, hálából azért, hogy 1935-ben el tudta foglalni Abessziniát. Aztán ő adta át a Mária Szeplőtelen Szíve olasz ferences apá­cáknak. A. Bartozzi olasz mérnök ter­vei alapján készült 1937-ben. Közis­mert neve: „Beatitudes”, ami a latin „boldogság” szó többes száma. Dr. Bajusz Ferenc

Next