Reggeli Délvilág, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár erőteljesen ellenzi a jugoszláviai katonai beavatkozást. A brit rádió megszerezte azt a levelet, amelyben a világszervezet vezetője figyelmezteti a Biztonsági Tanács tagjait, hogy a konfliktus csak súlyosbodna, ha a Nyugat akcióba lépne. A tervek szerint a Biztonsági Tanácsnak a jövő héten kellene összeülnie, hogy jóváhagyja a boszniai repülési tilalom fegyveres kikényszerítését. A BBC szerint az ENSZ-főtitkár azt írta a levelében, hogy komolyan aggódik a katonai beavatkozás iránt növekvő nyomás miatt. Úgy vélte, hogy a fenyegetés kockára teszi az újabb genfi tárgyalásokat, amikor is első ízben ülnének egy asztalhoz a boszniai szerb, horvát és mohamedán csoportok képviselői. „Fékezni kell a rohanást, a katonai beavatkozás felé, különben a zsenge békefolyamat nem tud meggyökerezni" - vélekedett Butrosz Gáli, és arra kérte a Biztonsági Tanácsot, hogy egyelőre halassza el a döntést még a repülési tilalom kikényszerítéséről is. Délvilágszépe Szilvia Akit a képen látnak, nem más, mint Strich Szilviája 1992-ben az Év Arca versenyen második helyezést ért el. De mint Szebeni András csudaszép Playboy fotóján is látszik, Szilvi nemcsak arcával hívja föl magára a férfinépek figyelmét , ezért is döntöttünk úgy, hogy megérdemelt helye van a Délvilágszépek csinos táborában. MINDEN KEDVES UTASUNKNAK BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK! 1993 január 1-jétől új, áfával növelt áraink: 100% 60 Ft, 50% 30 Ft, 75% 15 Ft, 90% 5 Ft 70 év felett díjtalan Bérletek tanuló dolgozó 20 km 210 Ft 1 750 Ft 25 km 276 Ft 2 300 Ft KÖSZÖNJÜK, HOGY EDDIG IS VELÜNK UTAZOIT!! HÓD-MEZŐ HÓD-MEZŐ HÓD-MEZŐ 2. J 1993/1. január 2., szombat Ara: 8,90 Ft Esztendőre fordulóra Szegeden Csata a korzón Csata dúlt szilveszter éjjel a szegedi Kárász utcán, és ez korántsem a történtek feltupírozása, hanem szinte a valóság. a tapasztalat azt mutatja, az adott év szilvesztere mindig keményebb egy fokozattal, mint az előző év, „a szilveszterek fokozódnak, s erre a mostanira bízvást rámondhatjuk: ilyen még nem volt. A petárdazaj éjféltájban folyamatos pergőtűzzé mosódott össze, az apróbb-nagyobb durranások alapzajjá olvadtak, s ebből időközönként felkiáltójel gyanánt meredt ki egy-egy hatalmas dörrenés. Lőporfüst és pezsgő szaga állt a jégben vastagon, hadszíntérnek tűnt az utca. A tűzfészek a Kárász „strassze” és a Dugonics tér közt volt, onnét néha valósággal kifüstölték az embereket a petárdák, a tömegben széles rés nyílt, mindenki a fal mellett ment. A kör közepén pedig ott parázslott, ugrott, szikrázódott a petárda, aztán fülsiketítő csattanás, s kék füstgomoly burkolja be az enyhén égett szagú utcát. Különösebben nagy tömegek tulajdonképpen nem is voltak odalenn, legalábbis hajnal fél egy-egy óra között, amikor is arra jártam, a régebbi évekből megszokott tolongás elmaradt. Embrsz pojcy, bőven akadt, de nem léptek egymás szájába, mint esztendeje. Szerintem sokan egyszerűen féltek végigmenni a Kárászon. Igazuk volt. Elvégre nem lehet tudni, nem-e jobban-e (hallod e szép magyarságot? Az utca szava!), tehát sohasem volt tudható, mikor robban lábad alatt egy szerkezet, amit ugyan petárdának mondanak, ám a hangja alapján bízvást lehetne pokolgép. Egy fiatal lánnyal pont ez történt, hangtalanul dőlt a többiek karjába az orra előtti robbanás zajára, a társaság vitte-húzta is tovább. Meg azután olyan is volt, hogy páresztendős, alig totyogó kisgyerek kezébe adta a büszke atya azt a zöld kis „békát”, ami nem robban, csak a földön ugrál, pörög, pattanik, s a kicsi boldogan tapsikolta körül a szikrázó petárdát. Az atyának igaza van, hadd szokja. Úgy látszik, kezd beindulni a háborús pedagógia .. . Persze a Kárász után kívül is volt élet. A vendéglők dugig teltek — odabenn sült malac, pezsgő, éjfél után bőrös virsli, hajnaltájt az igazán jó helyeken korhelylevesig —, a klubokból pufogva szólt a diszkózene, aki jó előre nem foglalt asztalt valahol, az biz hoppon maradott. Azaz mégsem erre jó a házibuli intézménye. A külvárosban imitt-amott vékony, tizenéves gyerekek támolyogtak, arcuk falfehér, pupillájuk hatalmas az utcai lámpafényben, amott is egy, falnak támaszkodik. (Folytatás a 3. oldalon.) Negyvenszer csapott le a pici testre — A vérbosszú nem maradhat el — Ujjlenyomatok az ereszcsatornán Visszajött a halál kapujából — Az Aranyembert néztem az MTV 1-es programján. Valószínű, hogy a látottak hatására elábrándoztam, lehet, hogy el is bóbiskoltam. Egyszer csak lépteket hallottam. Tudja, én nagyon éberen alszom. Kinyitottam a szemem és megláttam őt. Arcát félig eltakarta egy fehér sál, de megismertem. Feje fölé emelt kezében egy kést tartott. Mit akar Sanyi? — kiáltottam rá, de ő lesújtott. Majd még egyszer, majd újra és újra. Beestem az ágy és a fal közé. Nem mozdultam. Iszonyúan fájt mindenem, a fejem, ott hat centis sebet ejtett, a mellkasom, a kés ketté törte a szegycsontomat, a karom, a lábam . . . A gyilkos azt hitte, meghaltam. Ekkor az alvó kislány felé indult. Csillácska, ez a csodálatosan szép gyermek, mélyen aludt. Semmit nem tudott a történtekből. Ez az állat odalépett az ágyához és. . . Mint egy őrült. Hogy tehette? Negyvenszer, érti, negyvenszer csapott le arra a pici szép testre! Iszonyú! Csupa vér lett minden. Az ágy, a fal, a szőnyeg ... Rettenetes! Ezután a Sanyi odalépett a fogason lógó kabátokhoz. Keresgélt valamit, majd távozott. Három-négy percet még vártam, ezután kimásztam, kivonszoltam magam az utcára és elindultam a Sirály utca felé. Ott lakik a lányom. A kapunál felhajoltam, hogy keressek egy követ, azzal akartam az ablakot beverni, ébredjenek fel. Ahogy összegörnyedtem, a mellkasomból bugyborékolva tört elő a vér. Nem találtam semmit, amit felvehettem volna, de ekkor megpillantottam egy közeledő autó lámpáit. Kimentem az útra és elébe álltam. Tudtam, ha ő nem segít, nekem végem. De jó ember volt. Megállt, segített. Hála neki, élek. A doktor úr, az aki megműtött, az imént mondta: Tudja asszonyom, ott állt már a küszöbön a halál kapujában, onnan hoztuk vissza. Tudom, mindenkinek meg kell halnia egyszer, de a módja . . . Mondja, annak a kislánynak, ugye a szomszédok is mondták, csodálatosan szép kislány volt, miért így kellett befejeznie az életét? Itt van előttem minden, ami és ahogy történt. Pereg a film, azt látom, pedig magára nézek. Nagyon örülök, hogy eljött és elmondhatom. Igen, ha adna vizet, megköszönöm. Nehezen tudok beszélni, elfáradtam. Az orvosok és a nővérek aranyosak. Sokat segítenek. Nem, ne hozzon semmit. Szóltam a gyermekeimnek, az unokáimnak, ők hoznak papucsot, hálóinget. Másra nincs szükségem. Ja, de igen, talán egy fohászra. Ugyanis csupa vér a hajam. Vagy halasszam el? Holnap még korán lenne? Tudom, Sz.-nek az volt a szerencséje, hogy az unokáim, hárman vannak, akkorák, mint maga — 191 cm — nem találták meg. Akkor már valószínű, hogy ő sem élne. Tisztában vagyok azzal, hogy az önbíráskodás (Folytatás a 2. oldalon.) Mint keddi kiadásunkban megírtuk, december 25-én, a késő esti órákban borzalmas tragédia nyomait rögzítették a Csongrád megyei Rendőrkapitányság zsarujai Szegeden, a Kisfaludy utcában. Egy 12 éves, mélyen alvó kislányt 40 késszúrással ölt meg egy gonosztevő, de előtte nevelőanyjára, az 52 éves F. Máriára is többször lesújtott. A tettes azt hitte, két halottat hagyott hátra. Az idős nő, hála életüsztönének és a gyors, szakszerű orvosi beavatkozásnak, megmenekült. A kórházban kerestük föl a tragédia után négy nappal. Aznap vitték át az intenzív osztályról a traumatológia egyik kórtermébe. Mindenáron el akarta mesélni a történteket. Testét súlyos sebek borítják; egyik szemére alig lát, jobb kezét, lábait nem tudja, vagy csak épp hogy mozdítani; bal kezének ujjait nem érzi. Orvosai segítségével az utolsó pillanatban ellépett a kaszás suhintása elől. Fehéren, feketén Adjátok el, amitek van! Adjátok oda a rászorulóknak. Bibliai szavak. Lukács evangélistától. Micsoda őrültség, eladni amink van, túladni keservesen összegyűjtött javainkon? Különben sem vennék sok hasznát a könyveimnek, más kincset meg nem gyűjtöttem. De ha jobban utánagondolok, erre mifelénk a történelem vasgereblyével gondoskodik róla, hogy koronként újrarendeződjék a gzadagok s szegények igazságos megoszlása. Úgy hol bővebb, hol szőkébb harminc évente került sor, csak ebben a században is, teljes rendszerváltozásra, s ilyenkor minden kezdődött elölről."- A hátulsó pár előre fuss szabályai szerint, helycsere zajlott, de hányszor már! Persze, aki élhetetlen, magára vessen! így van ez most is. Aki abban nőtt fel, hogy minden egyforintos bevételét lekönyveli, hogy bármikor ellenőrizhető és felelőssé tehető, aki nem engedett meg magának szinte semmit feketén — mára elveszett. Föltéve, hogy nem változott közben. Ma nem olyan időket élünk itt a déli határszélen, hogy a becsületes üzlet biztos jövőt ígérne. Az alávalóság sem garantál hasznot, de igazi közmegvetést sem. Mindenki így csinálja, vélekedik a nép a gazdagokról számolatlanul. Minek tartóztatnád meg magad, ha egyszer a haver rögvest megtenné helyetted? Vajon a jónak ismerete, a jó cselekedetem fölötti benső örömöm eléggé vonzó-e az érte hozandó áldozatért? Hát még azért kárpótol-e a jó tett, ami hasznom elmaradt? És különben is, ha egyszer jó vagyok szűkebb környezetemben, az nem elég? Mi közöm a világhoz, amelyet ráadásul úgysem tudok megváltoztatni! Amit tettem, parancsra tettem. Legutóbb egy szerb harcos nyilatkozatában olvastam ezt az ismerős mondatot. Malacok nyakán tanulta meg, hogyan kell elvágni egy ember nyakát. Vajon ő lenne az iszonytató gonosz? Vagy csupán megtévesztett szörnyszülött? Ahol a kincsetek, ott a szívetek is — mondja az írás. Csakhogy Jézus a pótolhatatlan kincseinket a mennybe helyezte, ahol nem fér hozzá tolvaj, nem rágja meg a moly. A szívünk viszont itt verdes, bordáink rácsa mögött. Megosztott lélek, verdeső madár az ember. Vajon megtudunk még az eddigieken is túlmenően valami fontosat sorsunkról a ’93-as évben? Vagy csak ha már ütött az óra?