Egyesült protestáns gimnázium, Rimaszombat, 1873
3 nép saját iskolái iránt viseltetik.“ Ugyan azt hangsúlyozza hazánkban is azon élénk discussio, mely már két év óta a középtanodai oktatás terén a legnagyobb hévvel folytattatván, a kedélyeket oly mérvben elfoglalva tartja, miszerint alig létezett még sociális kérdés, mely minden oldalról megvilágosítva — hogy igy mondjam — a logikai érvelések összes röppentyűivel feleresztve, annyira előtérbe állíttatott volna, mint éppen említett oktatásügy, és hogy oly sok és elismert kapacitás lelkének egész erejével a mellett síkra szállott, kétségen kívül bizonyítja, miszerint e kérdés oly fontos, melynek helyes megoldásától jelenlegi sajnos anyagi helyzetünk jobbra fordulása is sok tekintetben reménylhető. E szerint nem a külhatalom és fény az, mely valamely országnak látszólagos alapját képezvén, fenállását mindenkor biztosítja, polgárainak boldogságát előmozdítja és az anyagi jólétet állandóan meghonosítja, hanem azon belső hatalom, mely a legelterjedtebb szellemi műveltségre és erkölcsi szilárdságra támaszkodik, azon hatalom, melynek rugója kellő feszültségéből olykor veszíthet ugyan, mely időnként idegen fénytől elhomályosítva, physikai erőszaktól letiporva, de soha meg nem törve játszhatik, hanem a legnagyobb sülyedés után is mint phoenix a maga hamujából annál dicsteliesebb és értékének egész pompájában újra előtűnik. E feltevést fényesen igazolták az utóbbi európai megrázkódtatások és az azokból folyó események, melyek még nagyon is élénk emlékezetében vannak édes mindnyájunknak, sem hogy egyes szálait követve, mint figyelmes észlelők mozgató erőit is észre ne vegyük, úgy hogy az ország érdekeit képviselő felsőségnek figyelme szintén erre kiterjedvén, kénytelen volt azon meggyőződésre jutni, miszerint, valamint mindenütt, úgy a tanügy terén is a múlttal szakítani és új mozgató erőket síkra szállítani, elodázhatlan kötelessége. Így történt, hogy állami kormányunk, mely az országnak és így az összes polgárság jólétéért egyedül felelős, a benső hatalmat vagyis a szellemi miveltséget terjesztő és az erkölcsi szilárdságot közvetítő nevelés-oktatási ügynek gyeplőit kezébe vette, ez által ecletáns módon bebizonyitá, miszerint követendő eljárásában fentebbi észleleteit biztos alapra fektetve, szegény hazánk jövő sorsát melegen szivén hordja és midőn a jelenben is épen a középtanodai oktatásra egész figyelmét összpontosítván, az e téren tapasztalt hiányokat pótolni, a hézagokat betölteni és czélszerű javításokat tényleg életbeléptetni óhajt, mindnyájunkat a legtisztább hálára és a legőszintébb elismerésre kötelez ily gondoskodó, atyai eljárásáért; ide csatolván még azon őszinte óhajunkat, miszerint adná a jó Isten, hogy a tárgyalások, melyeket a középtanodai javaslat érdekében az országgyűlés illető szakbizottsága e napokban befejezett, a szentesítendő törvényre nézve a legüdvösebbeknek bizonyuljanak be ! De véghetetlen nagy balgaság az, amely mai időben a dolgok ily fordulata mellett a közvéleményben mind inkább meggyökerezvén, valamint általában mindenütt, úgy a tanügy terén is minden legcsekélyebbet a kormánytól elérni hisz és reményt. Pedig hiába, az államkormány, különösen a nevelés-oktatás körén belül, nem tehet mindent, ami már a dolog természeténél fogvasem lehetne mindég a legüdvösebb és legczélszerűbb. Éppen úgy, mint a jó aratás teljes sikerét az összes mezei munkálatokat rendező gazda soha meg nem szűnő gondoskodása és határt nem ismerő buzgósága önmagában minden körülmények közt kellőleg biztosítani nem képes; ellenkezőleg igen fontos, sőt sok tekintetben legelső szereplő gyanánt tűnikitt fel, nemcsak a szóban levő sikerhez megkívántató tőke és kellő munkaerő alkalmazása, hanem főképen a földtalajnak termő minősége, kedvező fekvése, továbbá a lehető legszerencsésebb éghajlati viszonyok, mint oly nevezetes tényező, mely számításon kívül semmi esetre sem hagyandó, ha az ilyen gazdasági problémát helyesen megfejteni akarjuk. De már akármily rendű és rangú családnak állandó jóléte és boldogsága sincs mindenkorra biztosítva, ha gond nélküli életet folytatni óhajtván, szerencséjének mintén porszemét egyetlen egy tagjától várja, melynek vállaira úgy is a viszontagságos élet összes terhe egész súlyával nehezedik. Mert az ily család éppen ekkor lehet a legnagyobb veszélynek kitéve, midőn az anya házi teendőivel nem sokat gondolva, a tűzhely körül sürögni forogni méltósága alalinak tekinti, midőn a gondviseléstől rá bizott gyermekeinek kellemetlen lármájától szabadulni óhajtva, a világ zajában enyhülést és menedéket keres és ez által legfontosabb és legszentebb hivatásáról lemondván, mind az elsőt mind az utóbbit gondatlan és ügyetlen kezekre bízza; midőn végre ily viszonyok közt felnőtt gyermekek, atyjuk fáradhatlan munkásságának és ernyedetlen szorgalmának eredményére támaszkodva, testi és szellemi kiképeztetésöket mellékes és nélkülözhetőnek tekintvén, a tunya és dologtalan életet egészen megszokják. Világos, hogy a legvagyonosabb családnak is ily körülmények közt előbb utóbb pusztulásnak indulnia kell. Ami pedig az egyes családról áll, ugyanezt mondhatni nagyban magáról az államról is. És így az ország összes érdekeit intéző kormány sem tehet mindent, sőt ha akarná is, jelenleg nem teheti, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert kedvezőtlen financziális viszonyai azt sehogy sem engedik. Nem marad egyéb hátra, minthogy a nevelés-oktatás terén is a szokásos munkafelosztás nagy elvét helyesen alkalmazván, egyfelől a fentebb jelzett gazda szerepében osztozkodjunk és a nekünk osztályrészül jutott s dicső prot. elődeink által a történelem tanúbizonysága szerint mind eleitől fogva a legnagyobb sikerrel mivelt földet most is gondosan ápolva, annak legszebb gyümölcseit, a felvilágosultságot úgy, mint az erkölcsi szilárdságot, a haza felvirulásának oltárára rakjuk le, másfelől