Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947 / 3. szám - Alaksza Ambrus: Elmegy mellőlem; Ott lenn (Versek)
ALAKSZA AMBRUS: VERSEK ELMEGY MELLŐLEM alján neked, ki testem teste vagy, egyarcú éh-holt énvelem, csak köszönni jöttem s megpihenni a kályha mellett, ha megterem a tűznek nyelvén tűzpiros beszéd, ha megteremne még az áldott, fulladt, gyógyító meleg, hol szív és kályha vére, szene ég, hogy nyissak ajtót, hogy köszönjek, lassan, elhúzódva, szótlanul jó estét gazdáram, elmegy mellőlem a szoba, jó estét társam, hogy köszönjek most, lépnék még kettőt, de a ház, az utca, hogy köszönni volna jó utam a város sincs sehol. Jaj, soha, soha nem leszen társam senki sem, bezárt, kizárt rab avagy vad vagyok, magányos mint a csillag csillogása a tengeren, vagy mint holdfény, ha a rét havára ráfagyott. OTT LENN Lám, lassan, elhúzódva, szótlanul elmegy mellőlem a szoba, lépek még kettőt, de a ház, az utca a város sincs sehol. Moha szőtte be szemem, szomor virág, és sírni volna jó, elment a fal, a kert, a fáknak fél sora elmasírozott. Hahó. Hiába térdepeltem, szomj szúrja szikkadt nyelvem, zihál, szorong a mellem, Isten sincs már felettem. Ma még szívem megpattan, vagy ér robban agyamban, félig már megrohadtam, miként az áll alattam. Éhemnek nicsen étke, gyomromban rág a férge, belem bárdolja mérge, kést vágnak az epémbe. Többször szakadtam ágról, mint pap iszik borából, bár egy-két nő megápolt, szürcsölnék újra mákonyt. Bíbor köntös nem illet, farom mihaszna billeg, kérek, ha jő az ihlet, itt-ott egy gyászos csikket. Sebemnek üszkös ormán, bűzöl a gennyes vulkán, s kihányja kurta-furcsán a légbe ennen hullám. I. Mért, hogy korábban éltem, születtem, szende szélben, ennyi, csak ennyi vétkem lóbázott meg kötélen. Eső levert a porba, sodort a senkik sorsa, s úgy hozta rendje, sorja, elnyel a poklok torka. Csak lázam lenget egyre vörös viharterembe, s a téboly titkos terve szemem csillaggá szelte. Ó, csillag! Csillogj újra, megöl a fényed hányta, az éj kietlen kútja mélyén merültem búlra. A szájam széle kékül, a hold ledől az égről, a rét riadva révül, virág és harmat szédül. A föld se vész magába, de megdögölnék már ma, nincs ópium mi áldna, se rum, hogy meggyalázna.