Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1947 / (10. szám) - Gáldi László: Petőfi és Eminescu
GÁLDI LÁSZLÓ: PETŐFI ÉS EMINESCU 571 hogy sok-sok Petőfi-versmotívum minitáit, előképeit a kritika nem a líra területén, hanem a drámairodalomban találta meg, Shakespearetől Vörösmarty lázas látomásaiig. Ugyanez áll Eminescura is. Naplójegyzetei minduntalan Hamletre, Coriolanusra, Learre hivatkoznak, drámatöredékeiben Hugo pátoszát sejtjük, az „Első levél“ kozmogóniája az „Éj királynőjének“ monológjára üt, s a szintén drámai fogantatású „Őrült“-höz oly közel kerül a posthumus Eminescu-versek közt megjelent „Deimonism“, ő szédült és ádáz monológ, hogy akár közvetlen kapcsolatokat is tehetnénk fel. Nemcsak Petőfiről állítható tehát, hogy drámai művek „némely alakjainak jellemző lelki állapotát, líraliságát veszi át magára“, hanem Eminescuról is. Mindketten magányos hisztriaként ágáltak népük viharos színpadán s amint Petőfiről igaz, Illyés Gyula szavaival élve, hogy „ilyen koncentrált és heves rohamot eladdig egy magyar írónak sem kellett kiállnia“, akként elmondhatjuk ezt Eminescuról is, hiszen ismeretes, hogy költői és közírói magatartása már-már az Ady-per méreteihez hasonló felzúdulást idézett fel. E két nagy drámai temperamentum rázta meg elsőnek igazán — mindegyik a maga hazájában — a Dunatáj megáporodott szellemi életét. Irodalmi ösztönzőik tehát, legalább részben, közösek: egyformán rajonganak Lenauért és különösen Heinéért is, a polgári lázongás e nagy úttörőjéért, s valószínű, hogy nemcsak Petőfi, de Eminescu is olvasta német fordításban Shelleyt, a hagyományos tekintélyek merész rombolóját. S ha már itt, az ösztönzők és sugalmazók világában járunk, meg kell mondanunk, hogy mindkét költő beteljesülés, szintézis saját nemzeti irodalma szempontjából is. Petőfi éppen úgy csúcsosodik rá Csokonaira és Vörösmartyra, ahogyan Eminescu Alexandrescura és Alexandrára. Egyiknél éppen úgy, mint a másiknál, folyton érezzük a belső, hazai s a külső, világirodalmi „tour d’horizon“ állandó jelenlétét. Természetesen tanulságos lenne kimutatni, mily gyakran vezettek — a két temperamentum bizonyos alapvető eltérései ellenére — ezek az azonos ösztönzések azonos vagy legalább is nagyon hasonlatos eredményekhez. E téren persze gondosan el kell választanunk a valóban lényegest a lényegtelentől. Nem tartom különösebben fontosnak azt, hogy a „Fa leszek, ha fának vagy virága“ ?■. Jensnek sorozatos átváltozásokat idéző motívuma felbukkan az ifjú Eminescu szerelmi lírájában (Replici), s még azt is inkább csak érdekességként jegyzem meg, hogy Eminescunál, az ő Beatricéjét vagy Sophiejét sirató „Mortua est“-ben éppen úgy a német sírköltészet gyászindulószerű anapesztusai hömpölyögnek, mint Petőfinél „Szeptember végén“. Jelentősebbnek érzem azt a tényt, hogy a „Van-e egy marok föld...“ önmarcangolása nagyon is rokon az Eminescu fájlalta tragikus epigonizmussal, hogy a „Halálvágy“ közel kerül az eminescui „Csak egyre vágyom én“-hez s hogy a 21 éves román költő lelkéből úgy sikolt ki a „Fegyverre“ című költemény, mint Petőfi „Csatadalának“ egyenes áthangolása egy elnyomott nemzetiség fájdalmaira. Itt, ezen a ponton érkezünk el a két költő rokonságának legmélyebb gyökeréhez. Semmi sem volt igaztalanabb, mint az a párhuzam-, illetve ellentét-keresés, amely Petőfivel, a „tűz“ költőjével ,szembeállította Eminescut, a „víznek“, a Nirvana-szerű mégsem