Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1947 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1947 / (10. szám) - Gáldi László: Petőfi és Eminescu

PETŐFI ÉS EMINE­SCU Akik eddig ezt a kétségtelenül érdekesnek látszó párhuzamot fölvetették s mint Eminescu székely fordítója, Szőcs Géza többé­­kevésbé negatív eredményre jutottak, nem vették észre, miért volt számukra lehetetlen megragadni e két nagy költő és nagy gondol­kodó közös, tipikusan dunatáji vonásait. Vizsgálódásaik azért ju­tottak zsákutcába, mert szórványos költői motívumok egybeveté­sére szorítkoznak, csip-csup irodalmi hasonlatosságokat vagy ellen­téteket kerestek, tehát kizárólagosan esztétikai síkon mozogtak, ahelyett, hogy Petőfi és Eminescu egész egyéniségét, egész emberi magatartását próbálták volna egymás mellé vetíteni. E hiány pót­lására s általában­ a vele összefüggő problémák rövid megvilágítá­­sára hivatott a jelen vázlat, amely, megvallom, a „Sorsunk“ szer­kesztőségének sugallmazására született meg. Petőfi, megvalósítva a költő-vátesz egyszerre puskini és hugai ideálját, abban az évben vált legendává a fejéregyházai csata­téren, amikor az ukrán Paluca, egy északmoldvai szegény kurta­nemesnek szinte parasztsorba süllyedt felesége már méhében hordozta a kis Eminovicsot. A század közepétől harminc év előre s hátra, körülbelül ennyi a két költő földi pályája. Mindkettőnek­ határkövét a 48-as nagy megmozdulás alkotja, de ami Petőfi szá­mára egyszerre volt keserű kiábrándulás és beteljesülés, az Emi­­nescu számára már csak sajgó emlékeket, egy tragikusan elszalasz­tott alkalmat jelentett. Tény azonban, hogy mindkét költő egyazon lelki fegyverzettel száguldott át népe keserves, jobb jövőt áhító vajúdásán: mindketten a Dunatáj ősi néptalajának vadonából sza­kadtak ki, mindketten szlávos lobogásukat egy-egy feltörekvő, nép­ből nemzetté izmosuló közösség felszabadításának szentelték, s mind­ketten — miután kivergődtek környezetükből, sőt környezetük el­lenére a magas európai műveltség csúcsaira — egyformán tagadták meg a kozmopolita költészet divatos csábításait, hogy népi eszkö­zökkel a nép nyelvén s a nép érdekében alkothassanak klasszikus remekeket. Azok is, akik az életrajzi adatok szürkeségén nem igen láttak túl, gyakorta emlegették, mily hasonlatosak Eminescunak színész­ével Petőfinek efféle kísérleteihez. Többről van azonban szó: nem­csak arról, hogy lélektani szempontból e korban csak a kulisszák csalfa világa kínált menekvést ama forrongó lelkek számára, akik mindenáron ki akartak szakadni környezetük sivár laposságából, tétova ernyedtségéből, hanem arról is, hogy e két költő lírája igen nagy mértékben drámai fogantatásé. Nemcsak a Pe­tőfivel kapcsolatban sokat emlegetett „szerepjátszásra“ gondolok most, bár ennek párhuzamaként utalhatnánk például „Az esti csil­lagra“, amelyben Eminescu, lelki kétarcúságának megfelelően, hol az elérhetetlen égi szerelmessel, hol pedig a nagyon is reális örö­mökre éhes apróddal azonosítja magát, hanem inkább arra a tényre.

Next