Szabad Föld, 1997. július-december (53. évfolyam, 26-52. szám)
1997-12-16 / 50. szám
t ' * S&EiiiEáil wKKBmk m k ^ 11 ■ \ Vsá ~ ^ <&■ 'A ÍJJ ' M m PROVIDENCIA osrrftÁ k-magyak siztqsétó m. ■ ' V: Ahány fdp* biztositó, ^ annyiféle kötelező felelősségbiztosítási ajánlat. A Providencia - élve a törvény adta lehetőséggel - a Magyarországon lehetséges legkedvezőbb k díjszabást kínálja Önnek személyautókra, kisteherautókra, illetve a 10-19 személyes autóbuszokra. A Providencia tehát már most biztosítja, hogy a kötelezőbiztosítási ajánlatok versenyében is csak Ön nyerhet. iBk-TfMfSMlm.tt. m Providencia Információs Szolgálat: 1467-1919 I 18 Szabad Föld Istenem, de nagyon irigyeltük Ferrari Violettát kölyöklányokként! Azért a vagány, sármos fiúért, aki még arra is képes volt, hogy meggyőzze a világot arról: a kétszer kettő igenis lehet öt. Valami szimbolikus jelentése is volt ennek az ötvenes évek merev korlátai között. Tizenegyszer láttuk a filmet és száztizenegyszer fogadtuk meg, hogy nekünk csakis olyan férjünk lesz, mint Zenthe Ferenc. Persze hogy nem úgy lett, mert Zenthe utánozhatatlan és sajnos csak egy * van belőle. - A 2 x 2 néha 5 hozta meg önnek az igazi népszerűséget? - kérdezem immár sok-sok év után a Madách Színházban a művészt, Zenthe Ferencet. - Tulajdonképpen igen, mert ennek a filmnek volt akkoriban a legnagyobb sikere. Bár előtte már játszották a Rákóczi hadnagyát, az első filmemet, amiben főszerepet kaptam, s már nem volt ismeretlen a nevem a nézők előtt. - Aztán a Gábor diák, a Kard és kocka, az akkori idők sikerfimjei mind az ön nevéhez kötődnek. Kedvesek voltak, romantikusak, kicsit szentimentálisak. Szerette ezeket a filmeket? - Nagyon. Gondolja csak el, egészen addig nem látott mást a néző, mint piffpuffos, szomorú, háborús filmeket. Bunkerekben, pincékben bujkálva, pufajkásan, borostásan játszott a színész. A kétszer kettőben vasalt nadrágot lehetett húzni, nyakkendőt kötni, Kazal Laci jókat mondott, jókat nevetett, a gyönyörű Ferrari Violettába lehetett szerelmes az ember. Nem a föld alatt kellett bujkálni, hanem a felhők fölött szállni, könnyű kis vitorlásokkal. Mindehhez kitűnő zenéje volt a filmnek, olyan jó zenéje, amit ma újra slágerként dúdolnak a fiatalok. - Gondolta volna salgóbányai kisgyerekként, hogy egyszer ilyen magasra jut? A filmben az egekig, a színészi pályán pedig a töretlen népszerűségig? - Nem. Mikor kisgyerekként másztam a salgóbányai fákat, dagonyáztam a sárban, eszembe sem jutott, hogy valaha színész leszek. Kései gyerek voltam, köztem és apám között éppen ötven év korkülönbség volt. Éppen ezért nagyon komolyan vette, hogy mivé akar nevelni engem. Mindenképpen műszaki pályára szánt. Ő bányafőmérnök volt Salgóbányán, a hivatalához járt a szolgálati lakás, nagy kerttel. Ott volt a Salgó vár, az erdő, a patak, a falusi haverok, akikkel a világtörténelmet el lehetett játszani a várban, a faluban. Tízéves koromig úgy éltem ott Salgóbányán, mint a vidám kismajom. Később a család Pestre költözött. Apám komoly, szigorú nevelésben akart részesíteni. Egerbe íratott, papi iskolába. De rövid idő múlva közölték vele, hogy nem bírnak a gyerekkel, mert igen elevenke. Erre apám megsértődött, elvitt Nyíregyházára. Ott érettségiztem. Itt kezdett kiderülni, hogy alighanem én leszek a családban a kakukkfióka. Volt egy Perényi nevű magyartanárunk, aki önképzőkört szervezett. Szavaltunk, színdarabokat adtunk elő. Nem éreztem én magamban színészi tehetséget, dehogy éreztem! De részt vettem benne, mert nem kellett órára járni. Nagyon lazán, könnyedén ment a színészkedés, s valószínűleg jól is, mert Perényi tanár úr volt az első, aki megkérdezte tőlem érettségi előtt, nem volna-e kedvem színésznek tanulni, s a színiakadémiára menni. -És? - Éppen abban az időben kérdezte meg apám is, hogy mi szeretnék lenni. Mondom, hát leginkább színész. Azt aztán nem! - mondta. - Szó sem lehet róla. Tessék valami becsületes pályát választani , végül eldöntötte a családi tanács, hogy legyek közgazdász. - Nem baj, ha nem értesz hozzá, mondta apám, majd megtanulod - így lettem közgazdász „ipari tanuló”. De mit ad isten, megkértek, hogy szavaljak egy műkedvelőesten. Ott találkoztam össze Pécsi Sanyival. Ó, azt hiszem, akkor a jogra járt. Körülbelül annyira érdekelték a jogi tanulmányok, mint engem a mérlegek, egyenlegek. Nem mondtuk kétszer egymásnak, hogy mégis megpróbáljuk, felvételizünk a színiakadémiára. Fel is vették mind a kettőnket. - Örült? - Persze. De hát mi van olyankor, ha ezt otthon egyáltalán nem lehet megmondani? Végül anyám segített, mert ő azért sejtette, hogy nem egészen a kettős könyveléssel foglalkozom. Beadagolta apámnak, s elkezdhettem a színiakadémiát. - Ekkor már sínen volt? - Lettem volna, ha nincs éppen háború. Behívót kaptam. Talán az volt a szerencsém, hogy akkor már itt volt a háború az Alföldön. Nem kellett a Don-kanyarhoz utazni azért, hogy meghaljon az ember. Megúsztam. - Háború után? - Társulathoz akartam kerülni, olyan helyre, ahol ezt a mesterséget igazán, színházban tudom megtanulni, így kerültem Pécsre, majd a győri színházhoz. Később Debrecenben játszottam. Innen hívtak próbafelvételre a filmgyárba, s Bán Frigyes teljesen ismeretlenül, egy muszterről, úgynevezett munkapéldányról választott ki a Rákóczi hadnagyára. - És akkor jött a Tenkes kapitánya... vagyis a nagy sorozatok ideje? - Azt is nagyon szerettem. Mintha kicsit a gyerekkorom tért volna vele vissza. Jó volt tudni, hogy a nézőt becsületre, tiszta játékra, hazaszeretetre tanítja. Hihetetlen sikere volt. Soha nem felejtem el szegény Latinovits Zolit. Azt mondta, hogy nektek milyen szerencsétek van! Eljátszhatok én bármit, bárhogyan, mégis rólatok beszél az egész ország. Ma is elkelne egy-egy ilyen romantikus sorozat. Valósággal megrémülök időnként, ha kinyitom a televíziót. Minden csatornán megy egy amerikai film, ahol ötpercenként megölnek valakit, a legkülönbözőbb módokon. A Szabó család meg valósággal a saját családommá vált, úgy összeszoktunk. Igazi rokoni fájdalommal éltük meg a szomorú búcsúkat Rajz Jánostól, Gobbi Hildától, Benkő Gyulától... Éppen most volt a kétezredik adás. - Nógrád megye a napokban díszpolgárává választotta... - Jaj, az az ünnepség! Jószerivel nem is voltam magamnál. Izzadt a tenyerem, remegett a lábam. Nem is hinné ugye, ilyen sokéves színészi múlttal a hátam mögött! Nekem valahogy az „énségemmel” van baj. A színpadon csak szerepben érzem jól magam. Ha Zenthe Ferencnek Zenthe Ferencnek kell lennie, akkor olyan vagyok, mint mindenki más, aki először áll színpadon, közönség előtt. Vagy talán még rosszabb. Ehhez hozzájött még a meghatottság, s egyszerre volt számomra az ünneplés szörnyű és nagyon gyönyörű. - Szorosan kötődik Nógrád megyéhez? - Ha hívnak a régiek, megyek. Nagyon sok minden megváltozott Salgóbányán. A régi tárna és apám irodája helyén egy szálloda áll. Állítólag minden földi kényelemmel, szaunával felszerelve. Hívtak, hogy töltsünk ott hosszabb időt a feleségemmel, de eddig még nem tudtunk sort keríteni rá. Szerencsére még mindig nagyon sok a munkám, és én nagyon szeretem a mesterségem. De egyszer biztosan elmegyünk oda egy kicsit megpihenni. Zenthe Ferenc sok emlékezetes színpadi alakítást tudhat a magáénak a Madách Színházban, melynek lassan fél évszázada tagja, így például Puckot és Zubolyt a Szentivánéji álomból, vagy Vinnie figuráját Simon Furcsa párjából. Most az Oliver című nagy sikerű musical bemutatójára készül. Mégis főként sikeres sorozatok szereplőjeként ismerik. Mint a Szabó család Kárpáthy Zoltánja, vagy mint a Szomszédok Taki bácsija vált szinte családtaggá minden magyar otthonban. Zenthe Ferenc ebben az évben hetvenhét éves. Kicsit ősz ugyan, de amúgy nem sokat változott. Ugyanaz a talpraesett, határozott, jópofa, becsületes, csupa szív figura, mint ahogy annak idején a 2 x 2 néha 5-ben megismerhettük. Csak most már nem kamaszlányok irigykednek Szomszédok-beli feleségére, Komlós Jucira, hanem a korosabb hölgyek. A művész igazi feleségéről, Gizella asszonyról így beszél: Remek teremtés. Azt, hogy én hetvenhét évesen ilyen jó fizikai állapotban vagyok, főleg neki köszönhetem, annyira törődik velem. Azt szoktam mondani, hogy őt az égiek küldték nekem. Azok, akiket szerettem, akik szerettek, de már örökre elmentek. Irigylésre méltó az az asszony, akiről a sikeres művész férje hetvenhét évesen ilyen hálával, szeretettel beszél. Valószínűleg ez a titka Zenthe Ferencnek: van szíve. Ezt érzik a nézők immár negyven éve, s ezért szeretik, hűségesen, töretlenül. Mikulás Anna Nógrád megye díszpolgára Zenthe Ferenc FOTO: SPRECHER ILDIKÓ r v y 1997. DECEMBER 16.