Szeged és Vidéke, 1903. május (2. évfolyam,104-130. szám)
1903-05-01 / 104. szám
Szeged, 1903. péntek, május 1 látványt, mintegy átszellemült a csodálattól s képtelen volt megzavarni a bámulat kiáltásával e csendet, e végtelen békét. Látta, megfigyelte, szemlélte, csendesen, mélyen magába szivta mind e titkos szépségeket, melyek öntudatlanul támadtak s ily nagyszerű, rejtett szépséggé alakultak át. A természet áthatolva egy nagy művész szemén, megtermékenyité szellemét s szülte a művészetet ! Alfonz csaknem sokáig maradt e helyen, mig mindazt, mit látott, az éj meg nem lepte s magába nem olvasztotta. A nap már éppen leáldozott s fölötte előtűnt a rózsás, lángoló, izzó fény, mely utoljára hízelgően koszorúzta be a távozó Gorgófőt. Minden szürke lett egyszerre ; szürke az ég, szürke a tenger, sötét a föld, mely a maga homályos mécsvilágait meggyujtogatá a város lámpáiban. Művészünk felrezzent s mély sóhajjal lecsillapitá a hosszú, állandó szemlélettől megfeszült idegeit s aztán gyorsított léptekkel vegyült a város lármás tömegébe. Kocsik, talyigák, emberek, kutyák, sétáló árusok, kereskedők s munkások, kik gyári műhelyekből tértek haza, hajósok, kik hajóikra mentek vissza, fáradt halászok s unatkozó gazdagok mind hallatták hangjukat, közreműködve a bevégződő nap zavart, fárasztó, zajos hangversenyében. Alfonz igazi művész volt s szerette az erős ellentéteket; szerette a fény és árny, a nagy és kicsiny, a csend és zaj hatásos küzdelmét. Felkereste a néppel leginkább ellepett utczákat, Szórakozottan ütközött össze majd száz emberrel s majd százszor hagyta, hogy beléje ütközzenek; azután a zajtól is elfárasztva, keresztező utczákba tért át, a városi szervezet ezen nagy ütőereibe, átment a kis erekbe s végül a hajszáledényekbe, hol a társadalom legalacsonyabb rétegeinek titokzatos élesztői elrejtve, piszokban tenyésztek. Az alsó néposztály ezen piszkos negyedében tisztátalan embertömegre akadt, rongyos, szurtos gyermekekre, kik még az utakon játszottak, vagy rothadt halat, eldobott kelkáposzta torzsát hordtak össze ; érezte a hagyma erős bűzét, a hal, a hús szagát, mely minden konyhában sült, érezte az emberi pára bűzét, mely a szegény emberek meleg nyughelyéről lassan s undorítóan terjedt ki az utczára. Betért azután egy utczába, hol mindenütt csend volt, hol egy kutya se ugatott, egy gyermek sem sirt, egy árus sem kiabált, hol nem hallotta csikorogni a reszelőt s csapkodni a kalapácsot. Bement e sötét, nedves, piszkos csatornába, mert ezen utczák inkább csak nyitásoknak látszottak, amelyek egy falat két külön részre választottak el. Házak ablaktáblák nélkül s oly ajtókkal, melyek egy ablaknál nem sokkal nagyobbak. Egy helyen egy árva kőolaj-lámpás vezette vörös világosságát a repedezett, piszkos falakra, melyek úgyszólván színtelenek voltak a tajtékzó nedvességtől. Ezen házak népteleneknek látszottak. Az emberek és állatok, melyek benne laktak, még kinn lehettek mind, hasztalanul keresve kenyeret ebédre. De a kis utcza felén Alfonz egy nyitott ajtócskát talált, melyből vöröses, füstös fény derengett elő. Nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak ; bement a kis udvarba, ahol egy fogatlan öregasszony, gyér ősz hajjal, mely már nem tudta, hány éves a fésűje, állt, s halat sütve nyilt ég alatt s a kátránynyal kevert forgács tüze felett. Ez a tűz több füstöt adott, mint meleget és több bűzt árasztott, mint világosságot, de néha-néha vidáman fellobbant, erős málla- és rézszintre festve az öregasszony mélyránczos arczát. Ezen udvarkában nem volt más élőlény a vénasszonyon kivül, mint egy fekete macska, mely hátsó lábain ülve, nyugodtan dorombolva nyalta száját s csóválta farkát, meg lévén győződve arról, hogy úrnője megosztja vele a vacsorát. De egy homályos szobácskában, mely az udvarra nyilt, más élőlény is volt és itt Alfonz más jelenetet látott és szemlélt, mely igen elütő volt attól, melyet csak az imént csodált a tengerparton, de amely szintén csendes és magasztos volt. Itt is két ismert vonás, a fájdalom és szeretet, a szépművészetnek eme két termékenyítő forrása ! Ama szobácskának egy ajtó nélküli kijárata s egy vasrácsos ablaka volt üveg nélkül. Három bútora is volt: egy ágy, vagy mondjuk inkább egy szalmazsák a földön, egy faszék és egy nyitott kis koporsó. Ezek előtt egy ember, — embernek mondom, mivel ilyen anatómiai alakja volt, de nem szívesen mondanám felebarátomnak. Kancsai, rongyos, piszkos, több ránéz az arczán, mint haja fején, hosszú ólomszürke orral, ízele sebbel és szemölcscsel. Az ágyon egy I I■I parancshoz híven újabb véráldozatot csikarjon ki a nemzettől. Hiába hivatkozik Széll Kálmán miniszterelnök az újonczok létszámának felemelésére irányuló javaslat tárgyalása folyamán minduntalan arra, hogy a parlamentben a számbeli többség mellette van, mert Magyarország felzúdult közvéleménye, maga a nemzet a legnagyobb fokú elkeseredettséggel tiltakozik a katonai terhek erőszakos és igazságtalan felemelése ellen. Eklatáns példa és fényes bizonyság erre a kérvények egész özöne és a tiltakozó küldöttségeknek napról-napra nagyobb és imponálóbb száma. Csak a legközelebbi múltban is hány deputácziót kellett fogadnia a Ház elnökének. Itt van mindjárt a torontáli küldöttség . . . Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter.: Azt én megvetem! Ennek a kijelentésnek a hallatára tomboló vihar tört ki a bal- és szélsőbaloldalln. A háznak épp elnöklő egyik alelnöke hasztalan csöngetett, nem volt képes a balmezőn kerekedett óriási vihart, amely a honvédelmi miniszter megjegyzése nyomán keletkezett, lecsillapítani. Gyors egymásutánban röpködtek a hangos kiáltozások a baloldal padsoraiból Fejérváry Géza báró felé: — Mit mondott? — Vonja vissza! — Ki innen a nemzeti akaratot nem respektáló osztrák generálissal ! — Gyalázat ilyent mondani! — Rögtön szivja vissza! A zajos inczidens közben összesúgott a honvédelmi miniszter a kormányelnökkel és néhány perczig élénken tárgyalták a közbeszólást, amely olyan nagy vihart okozott a képviselőháznak amúgy is feszült levegőjében. Egymás után keltek fel Kaas Ivor báró és Zboray Miklós, akik elítélve azt a hangot, amelyen a honvédelmi miniszter a nemzeti akarat egy részének nyilvánítóiról beszélt, követelték, hogy vonja vissza a miniszter kijelentését. A kínos epizódot végre úgy intézték el, hogy felemelkedett szólásra Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter és kijelentvén először azt, hogy már nem is emlékszik arra, amit mondott, az egész képviselőház előtt a leghatározottabban állítja, hogy a közbeszólást egy magánbeszélgetés során tette és így az természetesen nem is vonatkozhatott a torontáliak küldöttségére. Ezzel elintézték a zajos és hosszóra nyúlt inczidenst. Most Kossuth Ferencz, a függetlenségi és 48-as Kossuth-párt elnöke állott felszólásra. Úgy az ellenzék, mint a jobboldal élénk várakozással tekintett felszólalása elé, amelynek kezdetén mindenekelőtt kijelentette, hogy a holnapi napirend megállapításának kérdéséhez kíván hozzászólani. — Holnap lesz, — így kezdte beszédét, a törvényen kívüli állapot első napja. Eddig is feszült várakozással tekintett az ország politikai közvéleménye a válságos helyzet tisztázása elé, az utolsó percben azonban már mindenki lázas türelmetlenséggel keresi a kibontakozás módjait. Most, a tizenkettedik órában, elfogulva jelentem ki, hogy aggódom a haza sorsa felett. Eddigi politikai működésem kétségbevonhatatlanul igazolja, hogy sohasem kételkedtem a túloldal hazafiságában. De a makacsságnak ebben a megátalkodottságában kénytelen vagyok konstatálni azt az elszomorítóan sajnos tényt, hogy a kormány és a hatalmon levő párt lelkiismeretlensége viszi törvényen kívül való állapotba az országot. Hosszantartó, szűnni nem akaró zajos helyeslés hangzott fel erre a kijelentésre. Nyugtalanság és izgatottság támadt a karzaton, mire újból felhangzott az elnök csengetyűjének a szava. Nagy nehezen elült a zaj, elhallgatott a lárma és az ellenzéki pártvezér folytathatta beszédét. Kossuth Ferencz beszédének további folyamán keserves szemrehányást csinál a kormánypártnak, hogy a miniszterelnök bűnös és nemzetrontó politikáját vakon támogatva és kormányelnököt minden politikai hibájában segítve, az ország lakosait megvonják a beruházási törvény életbeléptethetésével kínálkozó fontos gazdasági előnyöktől és a tisztviselők fizetésének rendezése felett való törvényes határozhatás lehetőségétől. Nem az ellenzék ellenállása akasztja meg a parlament munkáját, hanem a kormánynak és pártjának elítélésre érdemes makacssága. A baloldalt ért vádat visszahárítja a kormányra és a jobboldalra, amelyek nem akarják visszavonni az újabb vér- és pénzáldozatot követelő katonai javaslatot. Hát azt hiszik az urak odaát, hogy csak szuronyok közt lehet boldog ez a nemzet. A függetlenségi és 48-as Kossuth-párt esetleg belátja, hogy szükségesek az újonczok, de a túloldalon nem tudják meggyőzni az országot, hogy miért kell éppen most emelni a katonai terheket. A miniszterelnök legutóbb tartott beszédében elhárította magáról a felelősséget arra az esetre, ha törvényen kívül való állapotban megmarad a miniszterelnöki bársonyszékben. Ez nem áll, mert a kormányelnök mindig felelős, minden politikai ténykedéséért. A felelőség, — így fejezte be beszédét, — mindenesetre nem engem terhel. Amikor a Kossuth Ferencz beszéde nyomán támadt lelkes éljenzés