Színház, 1984 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1984-06-01 / 6. szám

i­ kus hangvételű, szép szövegmondásra épülő puritán előadás lehetett, a Nem­zeti és az Opera kölcsönjelmezeiben és­­parókáiban. Jómagam, aki az előadást Pós Sándorral (ma a Magyar Rádió ren­dezője) együtt rendeztem, még Lucifer szerepét is játszottam Tímár József kü­lönös, merész homlokívű parókájában. A sajtóvisszhang nagyszerű volt, a siker felejthetetlen, s mi, az 1954-es diák Tragédia-előadás létrehozói megélhettük életünk talán legszebb kalandját, amely sokunkat örökre összeköt a Tragédiával. Mielőtt a Madách Színház 1981-es elő­adásáról szólnék, érintenem kell az elő­adást „szülő kor” néhány momentumát, amely nélkül az előadás problémái lég­üres térbe kerülnének. Az előadásunkat megelőző utolsó fel­újítása 1963-ban volt a Nemzeti Szín­házban Major Tamás rendezésében. Ez a produkció kilenc évig szerepelt a mű­soron, s ezt követően Budapesten kilenc évig nem került színre a mű. Marton Endre a Faust utánra tervezte a Tragédia felújítását, de erre a Nemzetiben létre­jött vezetőségváltozás miatt már nem ke­rült sor. Elgondolkoztató, hogy a szegedi Dóm téri - véleményem szerint egészen más jellegű vállalkozásnak számító­­ fel­újításokat kivéve csak egyetlen vidéki színház tűzte műsorára ebben a perió­dusban Madách művét. Színjátszásunk­ban időközben alapvető, sokszor ellen­tétes mozgási folyamatok mentek végbe, egyrészt új irányzatok, új rendezőegyé­niségek, stílustörekvések gazdagították színházi életünk összképét, főként klasz­­szikus művek újraértelmezésével, más­részt a változatlan művészeti vezetésű színházak folytatták a maguk törekvé­seit - s eközben a Tragédia a talonba került, mivel kívül volt mindkét irány­zat érdeklődési körén. Pedig éppen eb­ben a periódusban több új Madách- és Tragédia-tanulmány született. Sajnos ezek sem ingerelték alkotásra a színházakat. (Hadd említsem meg, hogy vitára érde­mes téma lenne a magyar irodalomban született különböző drámaelemzések színházakra tett hatásának elemzése. Úgy vélem ugyanis, hogy nálunk - más álta­lam ismert irodalmi és színházi kultú­ráktól eltérően - e téren ritka az alkotó együttműködés, együttgondolkodás, a nézetek áramlása irodalom és színház között.­ A Tragédia színre nem vitelének okát Budapesten és vidéken az adott korszak­ban abban látom, hogy sem az új, sem a régi törekvések képviselői nem találták ebben a periódusban a kulcsot a Tragédia színi megközelítéséhez. A hetvenes évek­ben már nem az eszmei problémák, a mű mondandójának tisztázása okozta a görcsöt, hanem a játékstílus megteremté­sének gondja. (Bár nem beszéltem e té­máról a Nemzeti Színházat akkor irányí­tó két rendezővel, feltételezem: a szín­ház stílusmegújításával és saját művészi törekvéseik kifejezésének lehetőségeit a társulatteremtéssel együtt megterem­teni akaró vállalkozás nem volt alkal­mas időpont a Tragédia színreviteli prob­lémáinak megoldására.) Ma is ebben látom a mű legnagyobb színreviteli problémáját. A Tragédia ál­talam ismert valamennyi előadásának rendezői értelmezése és kivitelezése min­dig is jelentősen eltért egymástól dra­maturgiában, szereposztási koncepció­ban, szcenikai megoldásokban. A kriti­kák is nagyrészt azzal foglalkoztak, hogy a rendezői felfogás, beállítás, szerepér­telmezés miben hoz újat, s miben tér el a hagyománytól vagy a megelőző felújí­tástól. Nem vitatom természetesen, hogy a Tragédia, mint minden sokféleképpen értelmezhető mű, vonzza a kritikák eszmei vitáját, és ezt jó hagyománynak is tartom. Azonban úgy érzem, az elmúlt harminc évben a ZsíZgald­-előadások ren­dezőinek figyelmét annyira lekötötte a mű mindenkori újraértelmezésének szán­déka, a szcenikai megközelítés újdonsá­gára való igyekezet, hogy - az elkészült előadások eredménye szerint - a stílus­teremtés háttérbe szorult, a hangváltás csak részben, főként törekvésekben jött létre, s színibírálataink jó részében is kisebb jelentőséget kapott ez a kérdés. Még ha oly egymástól eltérő stílusú és karakterű jelentős színészek is kaptak lehetőséget a Tragédia főszerepének meg­formálására, mint az elmúlt harminc év­ben történt - kevés kivételtől eltekintve alapvetően az a nemes, de ihletett, emel­kedett, romantikus hangvétel öröklődött tovább, amelyet a felejthetetlen Básti Lajos, Lukács Margit, Ungvári László, Balázs Samu­­ vagy őket megelőzően Lehotay Árpád, Abonyi Géza, Uray Ti­vadar, Tasnády Ilona hagytak örökül. Meg kell mondanom, számomra egy nagy színházi korszak legszebb emlékei közé tartozik Oláh Gusztáv 1955-ös meiningenista elemekkel zsúfolt festői díszletei között az akkori szereposztás remeklése, de ez nem jelentheti azt, hogy ne vegyük észre: más-más felfogásban, évtizedeken át lényegében ez a stílus folytatódott, ha nem is mindig az elődök kiemelkedő színvonalán. A hatvanas években a Nemzetiben, a Dóm téren és vidéki színházainkban igen sok érdekes, jelentős, egymástól eltérő előadás született, de lett légyen az éppen látványcentrikus, izgalmas, modern, a Tragédiát még jórészt nem játszó színé­szekkel, vagy értelmezésben, látványban merészen új utat kereső - a kritikák egy része által főként didaktikusnak ne­vezett - új előadás, más-más különböző gondolati összefüggések, hangsúlyok ér­vényre juttatására törekedve - az elő­adások alaptónusa, hangneme emlékeim és részben a kor kritikáinak tanúsága szerint is, követte a nagy elődöket. S ma, ismétlem, a Tragédia színrevitelé­ben a játékstílus és az értelmezés, a meg­újított színpadi megoldások és a szerep­formálások között feszülő ellentmon­dást tartom a legmegoldatlanabb és leg­izgalmasabb előadási problémának. A két véglet újra és újra jelentkezik, a túl­zottan intellektuális megközelítés, a di­daktikus játékmód a művet költészetétől megfosztja, a tradíciókon épülő, általá­nos szenvedélyesség és hevülés a gon­dolati megújhodás, a mű eszméjének, újragondolásának útjában áll. Természetesen még számtalan problé­ma merül fel, a játékstílus kapcsán, pél­dául a szereposztás és az értelmezés, a szerepjátszás, Ádám életkora, a karakter­vagy típusjátszás problémái­­ csak ízelí­tők az engem foglalkoztató gondok kö­zül. * A Madách Színház előadása tudomásom szerint az első budapesti Nemzeti Szín­házon kívüli előadás a Városi Színház 1926-os előadása óta. Létrejöttét az a hiány tette lehetővé, hogy a Tragédia ki­lenc éven át nem került színre a Nemzeti­ben. Ezért a korábban már több ízben felvetett előadásterv támogatást kapott, és 1980 tavaszán hozzákezdtünk az elő­adás előkészítéséhez. Ősszel indultak meg a próbák, és januárban volt a bemutató. 1982 őszén került sor a második szerep­­osztás bemutatkozására, s 1984. május 6-án volt a 126. előadás. A rendezendő művek kiválasztása, a vonzások és vá­lasztások lehetséges megvalósulása szá­momra a rendezőt alkotó magatartás meghatározó kiindulópontja. Eddig, huszonkét éves pályám során a megren­dezett drámáknak hozzávetőleg fele ke-

Next