Színház, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1987-10-01 / 10. szám

nyék logikai elemzésének pontosságát, a nyelvezet majdnem klasszikus tisztaságát. Mellesleg Kama Ginkasz néha mintha mindezt mellőzni akarná, túl akarna lépni ezen az iskolán, és törékeny pszichológiai előadásokat csinál, melyek a hangulatok varázslatos változásaira épülnek, mint például Szergej Kokovkij Ötszög című darabja, amelyet a Mosszovjet Színházban rendezett meg. Az utóbbi időkben legjobb rendezése Nyina Pavlova Lakókocsi (Va­­goncsik) című darabjából készült a MHAT Kisszínházában, amelyben megragadó temperamentummal mesélte el a „nehéz” kamasz lányok történetét; az íróval és a szí­nészekkel együtt megpróbálta elemezni azokat az okokat, amelyek a vádlottak pad­jára juttatták őket. Kama Ginkasz­­ tíz éve a krasznojarszki Ifjúsági Színház főrende­zője volt, érdekes előadásokat készített klasszikusokból - egyike azon kevés ren­dezőknek, akik rendszeresen fordulnak a klasszikusokhoz. Ibsen Hedda Galileijéből sok vitát kiváltó előadást készített, de a rendező törekvéseinek komolyságát senki nem vitatta el. Általában is el kell mondani, hogy a fia­tal rendezők igen komoly rendezők. Te­vékenységük nem tűri a dilettantizmust, hiszen, elődjeikkel ellentétben, nem kor­társaikkal, nem növendékeikkel dolgoznak együtt, hanem nagy, az övéknél nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkező színé­szekkel, s igen bonyolult feladatokat kell megoldaniuk. Nem kevésbé bonyolult helyzetben vannak azok a rendezők, akik színházat vezetnek, mint Jurij Jeremin, aki nemrég lett a Szovjet Hadsereg Központi Színházában majdnem száz művész veze­tője, akik közül sokan számítanak a szovjet színház és film csillagainak. A szervezési kérdések, amelyeket egy főrendező sem kerülhet ki, rengeteg időt vesznek el az alkotómunkától. Ennek el­lenére éppen Jeremin olyan komoly elő­adásokat rendezett meg, mint Doszto­jevszkij Félkegyelmeit, Gorkij Az öregje vagy Dudajev Sorkatonák című darabja. * Természetes, hogy a szakmai életbe lé­pés ideje mindig meghatároz bizonyos közös vonásokat, hasonlatosságokat, de az erős alkotói egyéniség mindig egyedi művészi utakra visz. Ma a szovjet szín­házban különböző rendezők dolgoznak, más-más művészi kísérletekbe bocsát­koznak. S ha Moszkvában, Leningrád­­ban vagy Omszkban leginkább olyan ren­dezők dolgoznak, akik a moszkvai vagy leningrádi színházi főiskolát végezték, s az orosz színház hagyományain nevel­kedtek, a Baltikumban és Grúziában olyan új rendezők kezdik meg munkájukat, akik a nemzeti hagyományokban gyökereznek, akik a szovjet soknemzetiségű színház egész gazdagságát egyesítik. A szovjet színházi kultúra nemzetköziségét kifejező egyik legjobb példa a litván Ifjúsági Szín­ház Piroszmani... Piroszmani... előadása. Az orosz Vagyim Korosztiljev által a grúz primitív festőről írt darabot Edmuntas Nekrosius, az egyik legfiatalabb rendező állította színpadra. Nekrosius a színházban a főrendező Dala Tamulivicute keze alatt nőtt fel, aki szintén fiatal rendezőnek szá­mít, mindössze tíz éve vezeti a színházat. D. Tamulivicute, a litván művészet jó ismerője, a moszkvai GITISZ-en, Marija Knebel osztályában végzett. Maga Knebel kiemelkedő rendező és színházpedagógus, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics­ Dancsen­­ko tanítványa volt (1985-ben halt meg). Ta­­mulavicute Knebel hű tanítványa, olyan rendező, aki vonzódik a mélylélektani ábrázoláshoz, ki tud bontani minden in­dividuumot anélkül, hogy azt elnyomná. Épp ezért nőhetett fel színházában egy olyan rendező, mint Nekrosius, aki egyáltalán nem hasonlít idősebb kollégájára: ő az exp­resszív kifejezésmód rendezője, jobban bízik a színházi metaforában, mint a szó­ban, „hallgatászónákkal” ejti rabul nézőit, de ugyanakkor rockmusicalek rendezésé­vel is sikereket ér el, mint a Szerelem és halál Veronában. Nekrosius más úton igyekszik megtalálni a költői és lélektani színház szin­tézisét, mint moszkvai és leningrádi kortár­sai, de minden alap megvan arra, hogy bíz­zunk benne: olyan színház felé keresi az utat, amely képes magába foglalni a „gyönyörű és szenvedélyes világ” polifóniáját. * Az itt megismert rendezők a boldog és nehéz érett korba léptek. Tele vannak al­kotóerővel, tervekkel, megnövekedett fe­lelősségérzettel a művészettel, a nézőkö­zönséggel, önmagukkal szemben. Olyan korszakban léptek az érett korba, amikor országunk történelmének egyik legfonto­sabb periódusát éli, amikor határozottan megújul a gazdaság, a szociális gyakorlat, a társadalmi és egyéni lélektan. A színház­nak ma az a szerepe, hogy ott a művészet eszközével vizsgálják a lét kardinális kér­déseit. Éppen ezért semmi sem helyettesít­heti az emberi és művészi állásfoglalást, még a legkifinomultabb mesterségbeli tu­dás sem. A hetvenes évek végén, a nyolc­vanas évek elején munkálkodni kezdett ren­dezők ezt nagyon jól tudják. Érzik, hogy eljött számukra a nagy lehetőségek ideje. (Fordította: Szeredás Ágnes) 36 HEKLI JÓZSEF Portrévázlat Leonyid Zorinról Leonyid Zorin a szovjet dráma egyik leg­ismertebb és legtermékenyebb képvise­lője. Közel fél évszázados írói tevékeny­sége alatt mintegy ötven színpadi művet alkotott, amelyek mind tematikailag, mind műfajilag igen széles skálán mozognak. Drámaírói művészetének alapvető tulaj­donságait egyfelől a líraiság és a valóság konfliktusábrázolásának összefonódott­­ságában, másfelől a játékosság, helyen­ként a groteszk, a szatirikus iránti vonzó­dásában összegezhetjük. Az író a valóság tényleges összeütközéseit sohasem egy­szerűsíti le, mindig a realitás talaján ma­rad, még akkor is, ha az érzelmi oldódás felől közelít a konfliktusokkal terhelt sorsú hőseihez. Zorin azon írók sorába tartozik - a lírai drámák mesterével, Arbuzovval s a „rövidnadrágosok” szín­padra fogalmazójával, Rozovval s má­sokkal együtt -, akik új csapást vágtak a szovjet drámairodalomban, visszakanya­­rítva azt a hősök szoborszerű ábrázolásá­tól az élet egyszerű tényeihez, az embe­rek mindennapjaihoz. Másképpen fogal­mazva: Zorin is építette azt az irodalmi hidat, amelyen a szovjet dráma a semati­kus, szimplifikáló stílustól a pszicholó­giailag motiváltabb, maibb realizmushoz eljutott. A mindmáig népszerű Zorin nagy mesterségbeli tudással konstruált, de részben mégiscsak bulvárnak mond­ható művei, amelyeket a kritika - első­sorban a darabok valós jelentőségét túl­nőtt színpadi sikerek nyomán - nemegy­szer aránytévesztéssel, fel- és leértéke­léssel fogadott, fontos és jellegzetes sze­repet töltenek be az összképben, s min­denképpen érdekes színfoltot képvisel­nek a szovjet drámaművészetben. Műveiből egyértelműen kitetszik, hogy az író az irodalom és a színház szo­rosan összefonódó világában kitűnően kiismeri magát. Darabjainak többségét a színházszerű építkezés, a változatos dialógusszerkesztés, az élvezetes cselek­ménybonyolítás, vagyis a színpad törvé­nyeinek kitűnő ismerete jellemzi. A nagyszerűen felépített drámák mellett azonban nemegyszer a pillanatnyi di­vatnak hódoló, nagyvonalú sietséggel, felületesen megírt s gyorsan feledésbe

Next