Színház, 1999 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1. szám
SZEREP NÉLKÜL A sokat hangoztatott „válság” (színházi, szerzői, rendezői, színészi, közönségválság) idején, mely kíméletes és hipokrita szóval a társadalmi okokból összefüggően leszármazó jelenlegi színházi züllést álcázza, takargatja, becézgeti a mellébeszélés köntörfalaival, fokozott szükséget és segítséget véltünk abban, ha legjelentősebb színészi egyéniségeink megszólalnak s odamutatnak, egyaránt a mának s holnapnak, egy-egy komoly szakmai kérdés, probléma felvetésével, beállításával, lemérő megítélésével, a tárgyra, a lényegre, színpadra, mesterségre és hivatástudatra. Jelenünk inkább a mellébeszélések kora, mint bármikor, hogyne lenne hát körülfont a mellébeszélés gubancaival a színház is, ez az ingatag és sokrétű komplexum. Világosítóbb s tisztítóbb e zűrzavarban mi sem lehet, mint a hivatottak megszólaltatása, azoknak az egyéniségeknek komoly interjúbölcselkedéstől mentes szakmai elmélkedése, mely egyegy szakkérdésről, műhelytapasztalatról, kétségek s eredmények közt érlelt meggyőződésről tanulságot, okulást ad közönségnek, pályatársnak, kortársnak s következő nemzedéknek. A világító nagy egyéniségértékek - egy színpadon kívüli gesztussal - továbbadják a Fáklyát... A ma tömegembere, az átlagtípus úgy jár színházba, mint a gőzfürdőbe vagy kávéházba. Megszokta. Minden jelentőség és fontosság nélkül használja, mint ahogyan kultúra, benső szükség nélkül igénybe veszi az élet eddig kitermelt civilizációs produktumait, kényelmét és szórakozásait. Úgy birtokolja a színházat, a színház nyújtotta szórakozást, mint a rádiót, villanyvilágítást, vitamintápszert vagy vízvezetéket. Használja s közben nem gondol arra, vajon honnan s miért kapta? Nincs is ideje effélére, szokták megállapítani, e „rohanó kor felfokozott élettempójában”. Azt szeretnék mondani: nincs szüksége reá, régen megfosztotta önmagát a dolgokon való gondolkozás súlyától és szellemi fényűzésétől. A rohanás életért, érvényesülésért, robotért, garasért kimerítő dolog, s amíg Péter zihálva rohan, hogy élettöbbletet, jólétet, előnyt szippantson el magának Pál elől, hogy adója, rangja, tálja, ágya, karrierje rendben legyen, észre se veszi, hogy adókönyv, feketepiac és jelszavak, egyéni és csoporttörtetések perces évei alatt világkataklizmák közé rohan, és életét az összesség, a világ romlása fenyegeti. Végeredményben egészen természetszerű, hogy ha a mai korú mai ember nem lát tovább az orránál, s élettevékenységének jellegzetes meghatározója a „napi” élet, napi kereset, napi siker, napi szenzáció, napilap s napihír-életritmus, ne törődjék mindazzal, amit az emberi élet eddig megtermett a számára, sutba dobja a kultúrát s szellemet, amit máig örökölt, s legfeljebb elkerülhetetlen alkalmi frázisokban használja. „Elvégre kultúremberek vagyunk", „kultúra munkája”, őre, fenntartója stb. Európa és a világ kultúrigényei - a tömegember szempontjából - alkalmi szókészletté zsugorodnak, melyre vasárnapi percekben ünnepélyesen mutatunk rá, mint nagyapa emléktárgyaira a vitrinben. Csakhogy minden vitrin be nem vallottan és veszedelmesen rokona a lomtárnak. A lomtárból pedig már csak egy lépés a szemétdomb. Természetes tehát, hogy a mai átlagember, tömegember, közönség - „a mi édes közönségünk” - a színházzal se törődik. Csupán használja. Igénybe veszi. Majdnem úgy, mint a villanyost, vízvezetéket. Lelki különbségek nincsenek, csupán időbeliség s alkalmiság tekintetében. Jegyet vált vagy rendel, bogjal házhoz szállítva, vagy szerkesztő-, színészismerőstől kedvezményesen. A kedvezmény sokkal lelkesebb törődésben, megbecsülésben, mondhatni, műgondban részesül, mint az egész színházi este. Amely úgy jön létre, hogy anyuka jót olvasott róla az újságban, vagy Mancikának a tenisznél azt mondták: „Egész jól lehet röhögni X-nek, vagy Y. színésznek.” (Sic!) Esetleg csak annyit, hogy nem unalmas. Vagy „beszélnek róla a városban, mi sem hagyhatjuk ki, fiam”. „Ezt az estét, bridzs helyett, rászánjuk.” „No és hol is vacsorázunk?” Mert a vacsora fontosabb, szervesebb kiegészítő része, dehogy tartalma az estének, mint az egész színház. Ahol két és fél órán át töltik az életüket a Tedd odébb a derekadat című zenés vígjáték, Csarada Benő, Titán Szaniszló, esetleg Shakespeare Vilmos vagy G. B. Shaw urak műveinél. Mert mindegy. Még Molieréhez is ellátogatunk, ha kell, százszor. S a színház számára ez a „mindegy” a veszedelem. Kibírja ugyan, mert hiszen jó ideje, évszázados mértékkel mérve, sok mindent kibír. Kibírja úgy, mint a „jó családból való” leány, akit a sors kiver az utcára, lezüllik, aztán megint talpra áll, s mintha mi sem történt volna. Ha a kor nem kíván többet, miért termeljen többet, értéket, valamit a színház? Ha nagyjánosnak, szabópéternek mindegy, akkor miért legyen különb, termékeny, termékenyítő, magát megbecsülőbb a színház? Miért váljék mintegy légüres térbe emelkedő, sztratoszferikus erőfeszítéssel templommá, a benne folyó játék rítussá, megrendüléssé könnyen és kacajon át, amikor az üzem, a szórakoztatás öncélja, a kasszarapport is megteszi?! Miért becsülje, nevelje, keresse a Művészt, amikor a kornak csak a sztár kell? Miért ragaszkodjék az igazi színészhez, amikor a közönsége tagokkal is beéri? Ne színházválságról beszéljünk, ami csak következmény. Az alapokról, közönségválságról, ember- és tömegválságról, lélekválságról van szó. A színház körül is, azontúl az egész világon is. S a színház és munkásai nem tehetnek egyebet, mint saját portájuk körül igyekeznek rendet tartani, fenntartással fogadni a mindennapokat, várni amíg a mindennapból ünnep lesz, s becsülettel űzni a mesterséget, amíg az újra hivatássá válhat. Horváth Árpád írása, melyet rövidítve közlünk, az Új Hang Kiadó Szó és színház című sorozata egyik - ugyancsak Szerep nélkül című kötetének bevezetőjeként jelent meg, 1943-ban. A kötet a korszak tizenegy színészének írásait közli - köztük Benkő Gyuláét, Bulla Elmáét, Gobbi Hildáét, Kiss Manyiét, Major Tamásét, Várkonyi Zoltánét -, melyekben önmagukról, hivatásuk-mesterségük egy-egy kérdéséről vallanak. Tolnay Klári Szerep és egyéniség című, lapunk következő oldalain olvasható írása is ebből a könyvből való. 1943. szeptember