Színházi Élet, 1920. július 11–17. (9. évfolyam, 28. szám)

1920-07-11 / 28. szám

SZfNH/CZI EISET Sz vörös gyémánt és 3in­­á3i regény Sírta: S^omapd^y Ifstván Mit szólt volna a gúnyolódó pa­tikusné a montecarlói Dombyhoz, aki húszkilométeres gyalogtúrákat tett Le Rosier kisasszony társaságában, félórát töltött ebéd előtt a tükrénél és a lefekvést még akkor is korainak találta, mikor Dombegyházán már a seprőnyélen lovagló boszorkányok is nyugalomra térnek. András egy ritka, idegen és érde­kes egyéniséggel ismerkedett meg önmagában, a furcsa és valószínűt­len regényhősök egyikével, akiknek létezésében sohasem hitt komolyan. A férfit, aki egy kedves nő jelen­létében is egyest kap a magaviselet­ből, mindeddig csak a holdban tudta elképzelni. Ő ilyen esetben még nem kapott egyest, — és ha szerelmi éle­tére visszagondolt, nem igen emlé­kezett olyan asszonyra, aki rossz magaviselete miatt megneheztelt volna rá. — Oh lusta,, cinikus András, csak­ugyan te volnál az ? — kérdezte es­ténként tükörképétől, mikor a játék­teremben töltött este vagy a tenger­parti séta után végre hajnaltájban a lefekvéshez készülődött. Mi történt vele? Mindeddig nem igen részesült más kegyben, mint a gyors csókban, mellyel Le Rosier kisasszony, a király érkezésekor meg­vigasztalta, s néhány meleg kéz­szoritásban, ami még csak igéret­számba sem mehetett. Ha néha vissza is gondolt régi jelszavára, hogy a nőket, akár a középkori várakat, hir­telen rohammal kell megostromolni, barátnőjének egy pillantása elég volt hozzá, hogy kitörni készülő indulatai azonnal lecsillapodjanak. Hűvös, józan és fölényes pillantás volt ez, mely szinte elfeledtette Andrással, hogy szerelemre született, fiatal leánnyal ül szemközt. Most már mindennap Le Rosier kisasszonynál itta meg a feketéjét, néha órákon át együtt vol­tak a homályosodni kezdő szalon­ban, a leány olykor játszó cicaként kuporodott a lábaihoz, de a hűvös­ség, mely a bizalmasság legmeg­hittebb perceiben is feléje csapott a tiszta, jószínű kék szemekből, egy­szerre megértette a sűrűvérű magyar­ral, hogy a hirtelen roham itt aligha­nem kudarccal végződnék. — Öregem — mondta magában egy este, miközben hálóingében ki­könyökölt a szobája ablakán — öre­gem, ebből alighanem bajok lesznek. Mit gondolsz, mi lehet a regényed vége ? Ez a drága kis hóbortos még IV. Timótnak sem lett a szeretője, a te szép szemedért ugyancsak nem fog hát letérni az erény ösvényéről. Vagy talán abban reménykedel, hogy feleségül jön hozzád ? Otthagyja Pá­rist, a színpadot, a világhírt, csak­hogy karonfogva tegyen látogatáso­kat veled a parikusnénál, a körorvos­nénál, vagy a postamester feleségé­nél ? Vagy megelégszel az önzetlen barátsággal is ? Nézdd csak meg fénygépészeit ## & SZäVÜZle! BUDAPEST, Rákóczi­ u« $0. (15) Eladás nagjrban és lictiardea* Telefon: Jto! 28—1

Next