Színházi Élet, 1933. december 10–16. (23. évfolyam, 51. szám)

1933-12-10 / 51. szám

Az én zeném az volna ezen a hé­ten, hogy ne szóljak egy szót, hogy ne is írjak... A könnyes szemem előtt összefolynak a sorok, alig lá­tok. Úgy kínlódok az írással, amint még soha életemben, úgy szenve­dek. Az utolsó barátom volt, aki megmaradt, aki ismerte a szívemet, minden munkámat. Miklós Andor! Az egész életemet ismerte és olyan szép dolgokat látott benne, még leg­nagyobb szenvedéseim percében is, hogy a nyakába borultam az öröm­től és megváltástól! De ahogy vi­gasztalt, ahogy felemelt, az csak annyi volt, hogy azt mondta: «Dol­gozni!» Most is nyilván csak azt mondaná, ha így látna, összetörve: «Dolgozni tovább!»­­ Hát jól van. És köszönöm és Isten vele! És folytatom a munkámat, az életemet, ahogy lehet... Már alig emlékszem, mit hallot­tam ezen a héten, mert az a sok zene csak zúg a fülembe, minden művészet hívságával. Azt pontosan tudom, hogy Ker­pelyt láttam a W­al­db­a­ue­r-t­ár­saságban, mint egy aszkétát, mint egy szent embert a gordonká­jával. Szerényen, mint egy Diogé­nes, szinte a háttérben, művésztár­sai mögött, elvonatkoztatva földi életünktől és bús világunktól, ott ült a félhomályban egy nagy sárga lámpaernyő alatt. Egy nagy sárga lámpaernyő alatt, a maga koldus­barát arcával, szerényen, nagyon szerényen, csak az a két hatalmas csontos keze, az egyik a vonón, a másik a gordonka nyakán, csak az a két hatalmas kéz, manzsetta nél­kül még hatalmasabb két kéz, vil­logtatta e szerénységek között, két oroszlán-karom biztonságát, gőgjét és fölényét... Micsoda remekfajta ember ez, micsoda költő ez a gor­donkás! Micsoda magasabbrendű világ az, amelyikben él, a maga kü­lön törvényei, külön vágyai és ál­mai szerint! Egész emberi elit a többi ember formájától formája s már pusztára az, hogy meglássam, hogy megértsem a lelkét, a lelke mélyén izzó szerelmét, százszor annyi lel­kem kellene, hogy legyen jó ma­gamnak is. Mert érzem azt, hogy olyan nagy, olyan zengő, olyan fönséges. Mert azt érzem minden­kor, hogy szegény, — nem tudom. Hogy olyan szegény, amilyen csak egy ilyen nagy, egy ilyen zengő, egy ilyen fönséges ember lehet, két ilyen hatalmas csontos kézzel s egy gordonkával, egy sárga nyő alatt. Nem látok mást, lámpa ez­nem is jut eszembe senki más, amíg őt nézem, inkább nézem, mint hallga­tom, ebben a félhomályban. Mert nézni Kerpelyt, meglátni Kerpelyt, ez már az, hogy hallom is! Soha művész, a maga fizikai különvaló­ságával, költészetével és klasszi­citásával így össze nem forrott stí­lusban és harmóniában a gordon­kája csengésével. El se tudom válasz­tani, nem is lehet elválasztani a gordonkája lelkétől az ő tulajdon lelkét. Ez nincs is külön, ez így él együtt, kifürkészhetetlen titkokban és rejtélyben az a két lélek, a Ker- 30

Next