Szocialista Művészetért, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
A művészet és a közönség kapcsolata óTa ugyanabban az időben egyszerre többen jutnak ugyanarra az eredményre —, ha egyszerre többekben ébred ugyanarról a témáról nyugtalanító kérdések sorozata — mindig figyelemreméltó. Márpedig az utóbbi időben a népművelés problémáiról — szorosan véve a művészet és közönség viszonyának kérdéseiről —, egyre több jelzés, cikk, sőt tanulmány jelenik meg a napi sajtó, a folyóiratok hasábjain. Az Élet és Irodalomban Hegedűs Géza, a Népszabadságban Darvas József írt legutóbb erről. Módszeres közvéleménykutatás folyik, s az izgalmas adatok körül vélemények és ellenvélemények csapnak össze. Mindez elgondolkodtató, különösen a szakszervezeti mozgalom számára, amely a művészet erejét a nevelésben nem ma ismerte fel, s e kérdésekben évtizedekre visszatekintő szép hagyományai vannak. Minden eddigi kongresszusunk foglalkozott a művészet és közönsége kapcsolatával, mert felismertük, hogy ez a művészek szakszervezeti mozgalmának kulcskérdése. Magasrendű érdekvédelem. Államunkkal szemben támasztott minden követelésünknek akkor van alapja, ha a művész átérzi mély felelősségét, ha a művészet összességében és fejlődésében képes választ adni a kor kérdéseire, ha van közönség, amely kíváncsi a művészi megfogalmazásra. E termékeny kölcsönhatás átalakító erejű, ezért mai körülményeink között már szinte létkérdés. A szocializmus építésének mai szakaszában művelődéspolitikai kérdésből széles körű politikai kérdéssé lépett elő! Az V. kongresszus feladatként határozta meg: arra kell törekednünk, hogy a szocialista eszmeiségű, művészi igényű és közönséget vonzó alkotásoknak publikuma legyen! Ez egyszersmind bírálat is volt minden olyan tendenciával szemben, amely e nagyszabású gondolatot valamiféle kampányfeladatnak próbálja tekinteni. Tettünk-e valamit a határozat végrehajtásáért? Bátran válaszolhatunk igennel. Szinte felsorolhatatlan a kezdeményezések száma: a sokszínű, ezernyi baráti szállal szövődő, a különböző művészeti ágakkal, művész-kollektívákkal alakított kapcsolatoknak már a felmérése is megoldhatatlan. Az alkotók jó része keresi a kapcsolatot a közönséggel, és a szakszervezeti mozgalom ehhez szervezett kereteket, propagandamunkát biztosít, felkelti az érdeklődést. Olyan nagyszabású és országos kezdeményezések törtek így utat, mint a miskolci rövidfilm fesztivál, vagy a pécsi játékfilm szemle. A „Dolgozó emberek között’’ című kiállítás, amelyen főként olyan alkotók mutatkoztak be, akik a művészet és közönség termékeny kapcsolatát egyszerűen az alkotás tartozékának tekintik! A József Attila Színház alkotói kollektívája valóságos törzsközönséget szervezett magának munkáskerületekben. Fiatal zeneművészek szerte az országban munkásszállásokon alakították ki zenerajongó közönségüket. A rádió és televízió művészei, rendezői, munkatársai többszázan szinte naponta személyes kapcsolatban állnak az ország legkülönbözőbb dolgozóival. Személyes ismeretséget, barátságot kötnek, így lesz a közvélemény távoli statisztikai adatból baráti szóvá, azonnali reagálássá. A film, a színház, a zene, a tánc és a képzőművészetek művészei közül egyre többen teremtik meg azt az érzelmi kontaktust, amely látni és meghallani tanít. Sokat tettünk az útegyengetés szervezéséért. És tenni itt nem is olyan egyszerű. „Szervezni” nemcsak kereteket, de tartalmat kell, és ez a tartalom nehéz problémákat hordoz. Előítéletekkel küzdöttünk és küzdünk, melyek jelentkeznek mind a művészek, mind a közönség oldaláról, egymást feltételezik és táplálják. „A közönség egy része a sznobizmus hatása alá került, amely sokszor a nyugati polgári művek kritikátlan fogadtatásában, a hazai irodalom és művészetek lebecsülésében nyilvánul meg. Másrészt széles körben terjednek a kispolgári giccs és nyugati kommersz műfajok termékei. Egyes irodalmi és művészeti körökben észlelhető a politikai és világnézeti közömbösség, valamint az a hiedelem is, hogy a művészet öntörvényűen, a társadalomtól függetlenül fejlődik’’ — mondja pártunk elemzése néhány időszerű ideológiai feladatunk meghatározása során. Tudomásul kell vennünk, hogy a művész — amennyiben keresi a szocialista közösségeket, e közösségekben sem csupán kikristályosodott tiszta elvekkel és erkölccsel találkozik —, s a közösség hasonlóképpen jár a művésszel, a művészetekkel való találkozás során. Folyamatokról van szó, amelynek kibontakozását tervszerűen segíteni és irányítani kell. És itt kerülünk szembe ismét az ellentmondások tömegével. Kérdezzük meg a színházak igazgatóit, a szórakoztató intézmények vezetőit, a képzőművészeti vállalatok munkatársait: milyen ellentmondások vannak tartalmi célkitűzéseik és tervszámaik között. A magas követelményű műsorpolitikát nemegyszer ellensúlyozzák magas követelményű kasszasikerrel. A magas követelményű és szocialista eszményeket hordozó művészeti termékek előállításához, fejlesztéséhez a kegyetlen „rentabilitás” sokszor államilag követeli a giccs terjesztését. Az ellentmondás művészet és gazdaság, művészet és kereskedelem között szinte napi probléma. A továbblépéshez mindenekelőtt szemléleti változást kell elérnünk. Nem könnyű feladat, hosszú folyamat ez. A szemléleti változás lényege, hogy az egész kérdést, művészet és közönség egymáshoz való viszonyának problematikáját, mint az alkotómunka szerves részét kell tekinteni, ennélfogva állami és társadalmi feladatnak egyaránt. Örömet keltett volna, ha a művelődésügyi miniszter parlamenti beszámolójában erről is esik szó, hiszen amennyire igaz az első tétel, hogy a szocializmus felépítéséhez, technikailag képzett szakemberekre van szükség, annyira igaz az is, hogy a jövő technikai szakembereinek szükségük van széles körű műveltségre, érzékeny látásmódra, fejlett ízlésre. Mindehhez az iskola adja az alapot. A szemléleti változásnak e ponton kell kezdődnie. Folytatódnia pedig egészen az alkotóműhelyekig: el kell érni, hogy ne csak a műsorpolitika, a művek kivitelezése, terjesztése lebegjen az alkotó kollektívák és vezetőik szeme előtt, de a közönség is, amelyet fokról fokra kell meghódítaniok. E munkában a szakszervezeti mozgalom nagy segítség és hajtóerő lehet, de önmagában kevés. Talán az elmúlt években fellépő nehézségek és ellentmondások, a művészetpolitikában megnyilvánuló következetlenségek is okozták, hogy az utóbbi időben mintha megtorpantunk volna, a kezdeményezés és a lendület részünkről is viszszaesett. Tudatában vagyunk annak, hogy e probléma megoldásán sokan fáradoznak. Annak is, hogy mindebben a műalkotásé a döntő szerep, ezért itt csak általánosságban foglalkozhatunk azzal a kérdéssel: mit tehetünk mi, a művészek szakszervezeti mozgalma a szemléleti változásért, mit tehet együttesen az egész szakszervezeti mozgalom a művészet és közönség egymásra találásáért? Előtérbe kell helyeznünk az alkotóműhelyek kollektíváinak felelősségét. A legnagyobbaktól a legkisebbekig összefogva kell dolgozni egy új, műértő közönség formálásán. Olyan kisebb közönségcsoportok alakításán, amelyek érzékenyen reagálnak a művészetekre, érdeklődésükkel erősítik a művészetben az előremutató szocialista tendenciákat. Tudatossá kell tennünk, hogy ez csak mély és kétoldalú emberi kapcsolatok megteremtése útján történhet. Tudatossá kell tenni, hogy mindenekelőtt ízlésnevelő munkát végzünk, amelyben a főszerep a műalkotásé, s a művészegyéniség, a mű különleges propagandistája. E propagandistának figyelemmel kell lennie arra, hogy nem lehet szellemi kényszert alkalmazni, hogy minden a művészetben sem lehet mindenkié. A művész szakszervezeti mozgalomnak erről az oldalról kell közelítenie a feladatot, ahhoz kell segítséget nyújtania, hogy mit adunk! Persze kapni is tudni kell. Ha a művészet feladata, hogy egyre szélesebben meghódítsa a saját közönségét, a közönségnek is meg kell hódítania a művészetet, a nevelőmunkának pedig arra kell törekednie, hogy az adhatás és kaphatás gyönyörűségéért senki se sajnálja a fáradságot. Ez szervezés, amely szervezőt követel, elsősorban azokból az emberekből, akik a közösségért tenni mindig készek. A szakszervezeti mozgalomnak a közönségbázist elsősorban azokra a szakszervezeti aktivistákra, szocialista brigádokra, érdeklődő fiatalokra kell építenie, akik a mozgalom tevékeny résztvevői, akik nevelőmunkát végeznek, átfogják a szakszervezeti tagságot, tehát a közönség jelentős részét. A befogadó közönség szempontjából a testvér-szakszervezeteknek így kellene tekinteni e feladatra. Ez biztosíthat termékeny kölcsönhatást, emelheti a szakszervezeti mozgalom ítélőképességének fejlődését, azt, hogy a munkásosztály mint mecénás, mint a művészetek aktív támogatója a kor követelményeinek megfelelő igényekkel lépjen fel. Szigeti Zsuzsa MINDNYÁJUNK ÜGYE A forradalmi munkás-paraszt kormány 1965. december 19-én nyilvánosságra hozta az 1966. évi népgazdasági terv főbb célkitűzéseit, valamint a jövő év folyamán életbe lépő ár- és bérügyi intézkedéseket. A Minisztertanács felkérte az ország dolgozóit, hogy fegyelmezett és szorgalmas munkával, gondos és takarékos gazdálkodással valósítsák meg a jövő évi népgazdasági tervet. Javasoljanak és kezdeményezzenek bátran, tárják fel és hasznosítsák mindenütt a termelékenység növelésében, a költségek csökkentésében, a műszaki fejlesztésben, a munka- és üzemtervezés megjavításában, a beruházások gyors és pontos kivitelezésében és a költségvetési gazdálkodásban fellelhető tartalékokat. Lépjenek fel nyílt bírálattal a gyorsabb fejlődést akadályozó hibákkal és fogyatékosságokkal szemben, ne tűrjék meg sehol a felesleges kiadásokat, a pazarlásokat. A Szakszervezetek Országos Tanácsa december 23-i felhívásában hangsúlyozta, hogy a szakszervezetek érzik a felelősséget a dolgozók helyzetének alakulásáért. Minden szervezett dogozóval meg kell értetni az intézkedések szükségességét, együttesen kell vállalni a felelősséget szocialista hazánk jelenéért és jövőjéért. A kormány intézkedései azt a célt szolgálják, hogy gyorsítsuk a termelőerők fejlődését, növeljük hazánk népgazdasági erejét, további feltételeket teremtsünk az életszínvonal rendszeres emeléséhez. Jövőnk érdekében szükséges és érdemes vállalni az átmeneti nehézségeket is, népünk, a szervezett dolgozók, szocialista hazánk további felvirágzása érdekében. A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK A FASIZMUS ELLEN. — Reprezentatív gyűjteményes kiállítás nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában a magyar képzőművészet antifasiszta, háborúellenes alkotásaiból. Képünk: Ferenczy Noémi gobelinje ÁRA 1 FORINT IX. évfolyam, I. szám 1960. január A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK LAPJA A művészeknek, a fizikai, műszaki és adminisztratív dolgozóknak, a művészeti intézmények és vállalatok valamennyi dolgozójának, a művészeti szakszervezeti bizottságok tagjainak, a bizalmiaknak, a szakszervezeti aktivistáknak, a művészeti szakszervezetek valamennyi tagjának eredményekben és sikerekben gazdag, boldog új esztendőt kíván a MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK ELNÖKSÉGE Fery Antal metszete