Táncművészet, 2003 (34. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 1. szám
sztárvendégünk Nyina Ananiashvili és Szergej Fitin Két világsztár vendégszerepeit Budapesten, a Magyar Nemzeti Balett 2003. február 13-i és 14-i Csipkerózsika előadásában: Nyina Ananiashvili és Szergej Fitin. Nyinát alig húszéves korában, a nyolcvanas évek legelején láttam először a Bolsojban. Már akkor is volt benne valami különleges. Nagy ígéretként emlegették, s mint a jövő egyik új reménységét tartották számon. Temperamentuma, belső sugárzása, hajlékony finomsága igazolta hírét: az ifjú Ananiashvili minden mozdulatán látszott: karrier vár rá. És csodák csodája: Flarangozó Gyula meghívására a Bolsoj Balett, a Royal Ballet s a világ számos társulata után az American Ballet Theatre magántáncosnője, New York egyik kedvence a budapesti közönséget is meghódíthatta, az Erkel Színház színpadán... Partnere - Szergej Fitin - ugyancsak a klasszikus balettművészet kiválósága. Illúziót keltő, magas és könnyed ugrásaival, hangtalan érkezéseivel, kitűnő partnerolásával, romantikus külsejével, „herceg" megjelenésével ő is azonnal beírta nevét a szakmai kiválóságok nagykönyvébe. Találkozónkra, a szálloda halljába, Szergej érkezett elsőnek. Nyina - izomhúzódása miatt - orvostól jött, kicsit később. - Hogyan lettek partnerek? - kérdezem Filmnt, mert az az érzésem, hogy közös pályájuk története nem kezdődhetett átlagosan. Ráhibáztam. SZ. F.: Tulajdonképpen rendhagyó módon indult az együttműködésünk - mondja, kissé maga is hitetlenkedve.- 1990-ben, a Moszkvai Nagy Színház háromhónapos turnéra érkezett az USÁ-ba. Ott ismertem meg Nyinát, aki akkor már ünnepelt sztár volt, s megkérdezte, lennék-e a partnere. Csakhogy akkor én még teljesen kezdő táncos voltam, és azt feleltem: korainak tartom, hogy erre vállalkozzam.. . ? SZ. F.: Igen. Ezt mondtam... Akkoriban még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy valóban komolyan gondolkodom a balettről. Nyina biztatott, hogy azért próbáljuk meg, én ismét elutasítottam. Azzal, hogy „más terveim vannak". Persze, ehhez azért tudni kell, hogy akkor már hivatalos meghívásom volt a San Francisco Ballet-től, és az említett vendégszereplés után két hónappal már oda kellett volna utaznom. Ám amikor - a három, Amerikában eltelt hónap után hazaértünk Oroszországba, rájöttem, hogy az USÁ-ban nem érzem otthon magam, hogy nekem az az életstílus, az a hely idegen, és nem hittem, hogy valaha is sajátoménak tudnám tekinteni. Ezek után akkor nem is utaztam vissza. A balettal viszont elkezdtem komolyan foglalkozni, három éven át. Nyinával 1993-ban találkoztunk ismét, s ekkor már igent mondtam. Azóta együtt táncolunk, már tíz éve. - Milyen embernek ismerte meg Nyinát? SZ. F.: Nagyon nehéz hivatás a miénk. Sok feszültséggel jár, elsősorban a próbák idején, amikor koncentrálni kell, s az ember idegei megfeszülnek. Nyina pedig egy rendkívül jólelkű, könnyed és nyílt ember, aki megnyugtatólag hat rám, ezért is jó vele dolgozni. Nemegyszer fordult elő, hogy kedvetlenül, rossz hangulatban, vagy fáradtan érkeztem a próbaterembe. És jött Nyina, mondott valamit apró dolgot, valami kedveset: „Gyere, csináljuk csak! Nézzük csak...!" Én meg azon vettem észre magam, hogy teljes erőbedobással próbálunk...Nyina rendelkezik azzal a nagyon ritka tulajdonsággal, hogy megsegít. Előadás közben is. Azzal, ahogyan például előadás közben rám néz. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki néz vissza, s főképp, hogy hogyan néz vissza! Fon- TÁNCMŰVÉSZET • 2003. 1. SZÁM 18