Tartós békéért, népi demokráciáért! 1950. július-december (3. évfolyam, 26-52. szám)
1950-07-16 / 28. szám
6 TARTÓS BÉKÉÉRT, NÉPI DEMOKRÁCIÁÉRT! 1950 július 16. • 28. (88 ) TITO-RANKOVICS I. A Rajk-per és az azóta feltárt tények bebizonyították, hogy a fasiszta típusú jelenlegi jugoszláv rendőri terrorrezsimnek úgyszólván alig van vezető tagja, aki a régi szerb királyi rendőrségnek, később a nyugati imperialisták kémszervezeteinek, vagy a Gestapónak ügynöke ne lett volna. Rankovicsról, a jelenlegi belügyminiszterről megállapítást nyert, hogy legalább 1935 óta a jugoszláv királyi titkosszolgálat ügynöke volt, aki már a második világháború megkezdése előtt sorozatosan buktatta le a kommunistákat. 1936 óta Tito is az angol Intelligence Service-nek dolgozik. Az úgynevezett „JuKP” mai vezetőségének jelentékeny része, amely megfordult Spanyolországban, oda is a jugoszláv rendőrség, vagy az angol felderítő szolgálat utasítására került. A Tito-s cikk az OZNA-t (úgynevezett népvédelmi osztály — a Tito-féle kémszolgálat) ennek megfelelően a régi szerb királyi rendőrség, a nyugati imperialista felderítő szolgálat és a Gestapo aljas módszereinek felhasználásával építette föl. A világháború idején közvetlenül dolgozott az OZNA kiépítésén az angol és amerikai kémeknek és provokátoroknak az a zaja, melyet Tito olyan szívesen hívott meg Jugoszláviába. Az OZNA kezdettől fogva katonai szervként épült fel. Minden katonai alakulat parancsnokságában ott voltak az ÓZNA tisztjei, akiknek egyik feladata volt, hogy eltávolítsák, felszámolják a néphez hű, szovjetbarát jugoszlávokat. Az OZNA csakhamar a felszabadult területek lakosai között is kiépítette működését. Ez a működés itt is, kezdettől fogva arra irányult, hogy a néphez hű, imperialistaellenes elemeket eltávolítsák a vezetőállásokból. Popivoda jugoszláv repülőtábornoknak és Cordon tábornoknak, a spanyol szabadságharc hősének leleplezéseiből tudjuk, hogy milyen szívóssággal és rendszerességgel szolgáltattak ki Titóék a németeknek már a háború alatt egész csapattesteket, amelyekben a legjobb kommunisták szolgáltak, valamint munkásokból álló csapatokat. Hogyan küldték őket olyan feladatokra, melyeknek terveit az SZNA előzetesen átjátszotta a Gestapo kezébe. Ismerjük Ivo Lola Ribar esetét, akit 1943-ban a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács a nyugati hatalmakkal való tárgyalások vezetésével bízott meg. Ribár a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség főtitkára és a JuKP Politikai Bizottságának tagja volt, a népfelszabadító harc hőse, a Szovjetunió feltétlen híve, az imperialisták ellensége. Ezért Titóék számára nem volt megfelelő és az OZNA az Intelligence Service segítségével „egy fatális tévedés” következtében meggyilkoltatta Ribárt és kísérőit, amikor repülőgépre akartak szállni. Ribár meggyilkolása után a tárgyalásokat Velebit tábornokra, a közismert angol kémre bízták. 1944 őszén Tito utasítására az SZNA hasonlóképpen tette el láthaló Iván Milutinovics vezérőrnagyot, a jugoszláv vezérkar és a JuKP Politikai Bizottságának tagját. Milutinovics miközben 1944 őszén a felszabadított Belgrádba utazott, egy megrendezett „szerencsétlenség” következtében a Dunába fulladt. Az OZNA káderei két alkalommal mentek át alapos változáson. Először 1945 tavaszán, amikor egész Jugoszlávia felszabadult, másodszor pedig, már mint UDB, 1948 június után, amikor a Tájékoztató Iroda határozata a Tito-klikkről lerántotta a leplet. A felszabadulás után a Tito-klikk rendkívül széleskörű amnesztiát adott a nép ellenségeinek. Ebbe az amnesztiába ezrével estek bele a királyi rendőrség volt tagjai, volt usztasák, csetnikek, Gestapo-kémek, provokátorok, a Kommunista Pártból kizárt elemek, valamint a német megszállókkal és a Gestapóval együttműködők. Ezeket az elemeket Tito és Rankovics tudatosan és szívesen kezdte elhelyezni, nemcsak az OZNA-ban, hanem különböző pártpozíciókban is. Megkönnyítette ezt a folyamatot az a körülmény, hogy Rankovics nemcsak az OZNA vezetője, de a JuKP központi káderosztályának vezetője is lett. Ugyanakkor a legkülönbözőbb ürügyekkel megkezdte a néphez hű, szovjetbarát és imperialistaellenes elemek kiszorítását, nemcsak az államvédelem szerveiből, hanem a pártból is. Ezt Rankovics és Tito számára a JuKP PolitikaiBizottságának 1945 nyarán hozott ama határozata könnyítette meg, amelynek értelmében minden fontosabb pártszervezet vezetőségébe helyet kellett foglalnia az ÓZNA megfelelő szervei vezetőjének. Az ÓZNA képviselőjét terv ízta: Péter Gábor a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja t ★mészetesen nem választották, hanem Rankovics nevezte ki. II. 1946-ban az OZNÁ-t átszervezték és helyébe az UDB-t (Állambiztonsági Hatóság) állították fel. Az UDB centrális felépítésű szervezet, Belgrád központtal. Az UDB-hez tartozik a közrendőrség, a határőrség, valamint a legkülönbözőbb rendeltetésű és felépítésű karhatalmi csapatok. Rankovics egyben a katonai kémelhárításnak is vezetője. Az UDB-nek minden szövetségi köztársaságban van egyegy központja, mely formailag az illető köztársaság belügyminiszterének van alárendelve, gyakorlatilag azonban az illető belügyminiszter helyettese vezeti, aki teljesen és közvetlenül Rankovics alárendeltje. Ilyenformán az egész országot behálózzák a jugoszláv fasiszták rendőrségének csápjai, akik az angol, amerikai felderítők segítségével a terrorapparátus szerteágazó hálózatát hozták létre. Az UDB segítségével Tito és Rankovics a becsületes kommunisták jelentős részét eltette láb alól és ellenforradalmi fordulatot hajtott végre, melynek eredményeképpen ténylegesen felszámolódott a népi demokratikus rendszer Jugoszláviában és visszaállítódott a kapitalizmus. Néhány példa arra, hogy kikből áll az UDB vezetősége. Sztefánovics Szvetiszláv, a királyság alatt a rendőrségnek elárulta a belgrádi ifjúmunkás szervezetet. Sztefánovics régi, gyermekkori barátja Rankovicsnak és csak természetes, hogy Rankovics megvédte őt attól, hogy árulásáért felelősségre vonják, ő most az UDB egyik vezetője. Hasonló személy Mityunovics Veljko, aki a háború alatt a Jovanovics Dragoljub kulák pártjának volt tagja. Mint régi angol ügynök, a háború alatt ismerkedett meg Rankoviccsal. Másik vezető személyiség az UDB-nél Milics Bucse altábornagy, akinek apja a királyi Jugoszláviában csendőr volt és aki már Spanyolországban és a franciaországi internálótáborokban is, mint trockista provokátor működött. Nálunk, Magyarországon „dolgozott” Jávorszki Mihajlo alezredes, mint jugoszláv diplomata, ő volt Budapesten az UDB „rezidense”. Jávorszki jugoszláv királyi rendőrtiszt volt és Macsek kulákpártjának tagja. Mint ilyen, befurakodott a JuKP-ba és utána a szervezetet kiszolgáltatta az usztasarendőrségnek. Jávorszkinak ez a provokációja volt az ajánlólevél arra, hogy az UDB olyan „kényes” feladattal bízta meg, mint magyarországi ügynökségének vezetése. Magyarországon kémkedett a felszabadulás után Szmiljanics Nikola alezredes is, akinek már az apja, mint gazdag kereskedő a királyi rendőrség szolgálatában állott. Fia, aki provokátor volt a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Szövetség soraiban, a háború alatt egy ideig az usztasáknál is szolgált. A Rajk-per azt bizonyította, hogy a budapesti jugoszláv követségen kizárólag ilyen volt provokátorok, kémek, besúgók és árulók működtek. Ilyen volt Brankov őrnagy, a budapesti jugoszláv misszió volt vezetője, aki a Rajk-üggyel kapcsolatban életfogytiglani fegyházat kapott. Ilyen volt Boarov, a budapesti jugoszláv követség sajtóattaséja, aki megölte Moics Milost, mert Moics azzal fenyegetőzött, hogy leleplezi Titóék és Rankovicsék magyarországi kémszervezetét. A magyar tapasztalatok azt mutatták, hogy lényegében a többi jugoszláv diplomáciai képviselet is hasonló elemekből van összetéve. Ezeket a kémeket és provokátorokat kezdetben azzal a jelszóval küldték, hogy „jóvátehessék” régi bűneiket. Ez azonban csak afféle szóbeszéd volt. Jugoszláviában magában is ezek a népellenes elemek, ez a régi fasiszta csőcselék a Titorendszer legbiztosabb támasza. A Rajk-ügy kivizsgálása során kiderült, hogy amikor egy-egy magyar politikus Jugoszláviába került, amint négyszemközt maradt egy miniszterrel, vagy államtitkárral, az rögtön megpróbálta beszervezni. III. Az UDB káderei még radikálisabb változáson mentek át 1948 június végén, amikor eltávolítottak az UDB-ből minden néphez hű kommunistát és gyors ütemben, most már minden mentegetődzés nélkül vettek föl helyettük volt csendőröket, usztasákat, csetnikeket, Gestapo kémeket és különösen olyanokat, akiket az angol-amerikai kémszervezetek ajánlanak. Az eltávolított népükhöz hű elemek jelentékeny részét azonnal börtönbe vetették. Ez történt a harcos Nenad Vaszics UDB őrnaggyal, aki Bosznia-Hercegovina Szövetségi Köztársaság UDB szervezetének helyettes vezetője volt. így került börtönbe Gyoko Petroczki alezredes is. A Tájékoztató Iroda 1948 júniusi határozata után teljhatalmú bizottságot küdtek ki az UDB „megtisztítására”. Ezek a bizottságok sorra járták a köztársaság nagyobb városait és ott végezték a „tisztogatást”, illetve a néphez hű és a Szovjetunióhoz hű elemek letartóztatását. Ez alkalommal néhol fegyveres összetűzésre került a sor. Például Bielo-Polje egész pártszervezete, a járási titkárral az élen, egy ilyen UDB „tisztogató alakulat” elleni harcban esett el. Ezeknek a bizottságoknak az irányítója legfelsőbb fokon Micsunovics Veljko altábornagy, Rankovics második helyettese volt. Hogy milyen elemek vezették ezeket a bizottságokat, arra elég megemlíteni Sztakics Radivoj UDB őrnagyot, aki Szerbiában végezte a tisztogatást. Ez a Sztakics a jugoszláv fasisztáknál szolgált. Egyidőben három fasiszta pártnak is tagja volt. 1944-ben, amikor látta a fasizmus vereségét, átállt a partizánokhoz s később az UDB-hez került. Mikor felismerték és feljelentették, az ügy azzal a kijelentéssel intéződött el: „UDB-nek nem tiszta jellemekre, hanem ügyes emberekre van szüksége”. Az elbocsátott UDB tisztek helyébe olyan csirkefogók kerültek, mint Risztics Dragoljub ezredes, a vajdasági UDB vezetője, aki egy kragujeváci gazdag kereskedő fia, Jeremics Jován, egy bácskai kulák fia, Boriszavljevics őrnagy, gazdag sabáci kereskedő fia, Zsákics Peter, a noviszádi UDB egyik vezetője, a magyar csendőrség volt besúgója. Gruber Juraj, zágrábi lakost 1947-ben kizárták a Kommunista Ifjúsági Szövetségből, mert nyíltan uszított a Szovjetunió ellen. A Tájékoztató Iroda határozata után visszavették a JuKP-ba és fontos beosztást kapott a zágrábi UDB-ben. 1948-ban az UDB tömegszervezetek, iskolák, kultúrintézmények, sportszervezetek ellenőrzésére is külön osztályokat állított fel. Mind- Venezuela népe harcol a fasiszta katonai diktatúra ellen 1948 november 24-én három alezredesi rangban lévő katonatiszt — Perez Jimenez, Delgado Chalbaud és Llovera Paez — az amerikai imperialisták utasítására államcsínyt hajtott végre Venezuelában. Megdöntötték az ismert demokratikus író, Romula Gallegos vezette kormányt és fasiszta diktatúrát vezettek be. Az új kormány azzal mutatkozott be, hogy megtorló intézkedéseket léptetett életbe a venezuelai nép demokratikus szabadságjogai ellen. A fasiszta diktatúra létrehozása után, nyomban feloszlatták a nemzetgyűlést, a törvényhozó gyűlést és a községi tanácsokat, vagyis mindazokat a szerveket, amelyeket — Venezuela történetében először — a nép választott; hatályon kívül helyezték az 1947. évi alkotmányt, az amerikai kontinens e legdemokratikusabb alkotmányát; bevezették a sajtócenzúrát és számos újságírót börtönbe vetettek. A Kommunista Pártot hivatalosan ugyan nem tiltották be, de olyan rendőri fasiszta hajszát indítottak ellene, hogy legális működése gyakorlatilag lehetetlenné vált. A „Tribuna Popular”-t, Venezuela Kommunista Pártjának központi lapját 9 hónap leforgása alatt négyszer tiltották be. A Párt legjobb vezetőit bebörtönözték, vagy kiűzték az országból. Venezuela az olajtermelés terén a második helyet foglalja el a világon. A kitermelt nyersolaj mennyisége 1948-ban 74,2 millió tonna volt. Ebből világosan látható az a stratégiai szerep, amelyet Venezuela játszik az amerikai imperializmus agresszív katonai terveiben. Az angol-amerikai olajtársaságok, a „Shell Company” és a „Standard Oil Company” Venezuelának úgyszólván egész olajtermelését monopolizálják. Ezek a társaságok az 1918-tól 1948-ig terjedő időszakban 10.8 milliárd bolivar (1 dollár , 3.35 bolivar) tiszta nyereséget vágtak zsebre. Venezuela olajkitermelő ipara Zulia, Anzoategui, Monagas, Guarico és Falcon államokban összpontosul. Az olajipar 60.000 munkást foglalkoztat. Az imperialisták galád terveikben számításba veszik Venezuela óriási természeti kincseinek kiaknázását. Az olajon kívül az országban nagy vas- és uránérctelepek találhatók. E telepek kiaknázását az amerikai „Bethlehem Steel’-tröszt már ebben az évben megkezdte. Venezuela mezőgazdasága és állattenyésztése a legszörnyűbb állapotban van. Míg Venezuela a XX. század elején a világ kávétermesztésében még a második helyet foglalta el, ma a harmadik helyen áll. Az ország szükségleteinek kielégítésére évente több tízezer tonna rizst, tengerit, cukrot, burgonyát, zabot és búzát visznek be. A mezőgazdaság elmaradottságában a latifundiumok rendszere a hibás, amely a parasztok ezreit még a legszánalmasabb földdarabkától is megfosztja. Az állattenyésztés helyzetének jellemzésére elég megemlíteni, hogy Venezuela állatállománya, mely valaha meghaladta a tízmillió darabot, ma nem több, mint hárommillió. A burzsoázia hallatlan fényűzésével éles ellentétben áll a dolgozó tömegek borzalmas nyomora. Éppen ezért nem csodálatos, hogy az ország belső helyzete napról-napra feszültebbé válik. A katonai diktatúrával szembenáll a tömegek növekvő elégedetlensége. Ilyen feltételek mellett nagyjelentőségű az a tény, hogy a Kommunista Párt nemcsak azért kezdett sikereket elérni, mivel politikai vonalvezetése helyes, hanem azért is, mert képessé vált arra, hogy szervezze és vezesse a munkásosztályt és a parasztságot a békéért, a kenyérért és a szabadságért vívott harcban. Ez év április 13-án a Kommunista Párt központi lapját, a „Tribuna Popular”-t betiltották, mert leközölte a venezuelai Kommunista Párt Központi Bizottságának hazafias felhívását, amely a külföldi olajiparosok elleni harcra, a demokratikus alkotmányjogok helyreállítására, a politikai foglyok kiszabadítására, a demokratikus front megalakítására és a békeharcra buzdított. A demokratikus mozgalom ellen irányuló kemény megtorlások követték ezt az intézkedést. Három nap múltán beszüntették az „El Nációnál” című haladó újságot. Szerkesztője pedig, a kommunista Miguel Otero Silva, az ismert kulturális tényező, aki egyben a venezuelai Országos Békebizottság főtitkára, kénytelen volt elhagyni az országot. Május elsején a szövetségi körzetben rendezett hatalmas tüntetés a dolgozók egységéről tanúskodott, a békeharc és az olajipari munkásokkal való szolidaritás jegyében zajlott le. Az olajmunkások, miután sikertelenek maradtak kísérleteik, hogy békés úton érjék el követeléseik teljesítését, május 3-án sztrájkba léptek. Az olajmunkások a drágaság növekedése következtében a két éve megkötött kollektív szerződés néhány pontjának megváltoztatását, a szakszervezeti tevékenység szabadságát, stb. követelték. A sztrájk jelszavát az olajmunkások védelmi bizottsága adta ki és a többi szakmák munkásai is támogatták. A sztrájk általános lett, az egész Zulia államra kiterjedt. Nem volt taxi, a kiskereskedők bezárták üzleteiket, a mozik sem tartottak előadást. Különösen harcias jelleget öltött a dolgozók mozgalma Anzoategui államban. Megállt az olajkitermelés. Az ifjúság az első harci sorokban küzdött, hogy kifejezze szolidaritását az olajmunkások sztrájkjával Caracas, Meridad, Maracaibo, Coro, La Grita, Maturin, Barcelona és Ciudad Bolivar városok egyetemein és más tanintézeteiben sztrájkok törtek ki. A diákok gyűléseket, tüntetéseket szerveztek. A reakciós közoktatásügyi miniszter, dr. Augusto Mijares, akit megijesztett a diákoknak ez a szolidaritási mozgalma a munkások iránt, elrendelte az ország középiskoláinak és főiskoláinak bezárását. Válaszul a sztrájkmozgalomra, a fasiszta diktatúra kormánya a leg-