Tiszatáj, 1954 (8. évfolyam, 1-4. szám
1954 / 1. szám - Vajda László: Móra Ferenc társadalomszemlélete
Móra Ferenc társadalomszemlélete A szegedi ipartestület halála előtt 19 nappal küldöttséggel kereste fel, s tiszteletbeli elnökének választotta meg. Ő már betegen, íróasztalába kapaszkodva köszönte meg a kitüntetést. Apja, mondta, rangbéli ember volt a céhben annak idején: szolgálómester. Rendesen a szegény mesterek közül szemelték ki ezt a szaladj ide, szaladj oda embert. Ő most, hogy a halál árnyékában számot vetett eltűnő életével, rájött, hogy az apja örökébe lépett. Írói tevékenysége révén egy szélesebb közösség, a nemzet szolgálómestere lett. „Tulipánokat és rozmaringokat hímezgettem, csak ő drága tűvel, én olcsó tollal és szolgálómestere voltam szegény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve nekik, de mindig olyan tiszta szívvel és becsületes szándékkal, mint az apám, s azért szíveltek úgy az emberek, mint az apámat.” Ennyi Móra művészi hitvallása. Fölcsillantott mosollyal s kifakasztott könnyel egyaránt nemzetét kell szolgálnia az írónak, s ő vállalta e szolgálatot. Feladatát a körülmények szabták meg. Ady Endre Magyarországot Haláltónak nevezte, mely fölött ők, a szép, bátor, büszke madarak hiába kerengenek, hiába lelkük, lángolásuk, hiába szerelmük, jóságuk, eszük, mert ház a Halál-tól valamennyien belevesznek. Móra Ferencnek is volt egy ehhez hasonló víziója. Lápokkal volt telehintve a honfoglalás korabeli Magyarország, s ezek a lápok időnként kiöntötték, s elmosták mindazt, amit alkotó kezek teremtettek. Támadtak azonban felforgató fiatalok, napnyugati kórságba belekóstolt peregrinusok, akik azt vették a fejükbe, hogy ők parancsolni fognak a lápnak, mely fenekén születendő búzamezőket, aranyat érő tengeri táblákat, dús veteményeskerteket őriz. A cirkálóm és lénia Bátor Oposai voltak ezek. Sokszor megzavarta őket munkájukban az, aki csak egy kis szegényes hasznot is húzott a lápból, de mégis utoljára győztek. „A mocsarakból televények lettek, a lenge nád erdeiből kukoricaerdők, a hinárosokból búzamezők, a bölömbika helyett cséplőgépek búgnak az elnyelt falvak helyén, amelyek fölött a vasúti sínek acélkígyói csillognak, pákász nagyapák szántóvető, gyári munkás unokáinak faluharangjai feleselnek egymással.” De az ősláp egy-egy darabja még megmaradt, s mert elnyeléssel fenyeget, most is szükség van Bátor Oposokra. Mert mi is ez az ősláp? A megálláti idő. A mozdulatlanság. A nemakaromság, mely ellen mindig küzdeni kell, mert különben ellop falut, várost, országot, mindent. Ady haláltava és Móra őslápja a maradiság találó jelképei; a Haláltó fölött keringő büszke madarak s az ősláp ellen hadakozó Bátor Oposok a haladást jelképezik, írónk nem habozott. Beállt a Bátor Oposok közé, s történelmünk legsötétebb napjaiban is magasra emelte a haladás zászlaját. * Az 1867----1914-ig terjedő kor hazánkban a kapitalizmus hőskorának nevezhető; igaz, hogy sajátos fejlődésünk következtében a feudalizmus nyomai sem tűntek még el. A kiegyezést követő évek élesszemű kritikusa, Vajda János ezek ellen visel írtóhadjáratot két legfontosabb röpiratában, az Önbírálatban és a Polgárosodásban. Sőt: a feudalizmus annyira hatóerő volt még 1914-ben is, hogy arisztokratáink az uralkodóházat, ért sérelem megtorlásának ürügyével hajszolták nemzetünket a világháborúba — voltaképpen az osztrák tőkés érdekeltségekkel való kapcsolataik miatt, melyek, mint a többi nagy nemzet tőkés érdekeltségei, a kapitalizmus piacszerző éhségétől ösztönözve szálltak síkra a világ felosztásáért. 1