Tiszatáj, 1956 (10. évfolyam, 1-5. szám
1956 / 4. szám - Petrović Veljko: Miska, az öregbéres : [elbeszélés]
VELJKO PETROVITY * Miska, az öregbéres A nemesmileticsi országúton, amelynek mentén az eperfák egészen a szabadkai futóhomokig elhúzódnak, mint valami semleges mesgyén Rudi és a báró birtoka között fekszik Mandicának, a bunyevác asszonynak .A két cipóhoz ** címzett országúti csárdája. Népünk azon a vidéken a jól megsült héjú púpos kenyereket nevezi cipónak. Bár nem csárda már az a kocsma, Manda sem Mandica már, »cipónak« meg inkább unokájának, Eszternek, a szabadkai masamódnak a mérsékelt gömbölyűségét lehetne nevezni. A csárda már nem szekereken arra döcögök pihenőhelye, sem pedig jókedvű urak megbúvóhelye, nem mérnek már ott se magyar, se baranyai borokat, csak bicskanyitogató savanyú holmoki lőrét, vagy inkább csömörhozó eperpálinkát, meg torkot kaparó" szeszféléket. A vén Manda a föld felé hajlik csárdája roskatag vályogfalaival együtt, szeme összezsugorodott és elsötétedett, akárcsak a csárda megrepedezett, homályos ablakai, s ábrázatán a könnyek úgy folydogálnak, ahogy az esőcsíkok barázdálják végig a falak vedlő meszelését. A nádtető megrokkant és megszürkült, akárcsak a Manda feje, a szelek az egyik töreknyalábot a másik után hordják szét róla. Manda anyó már alig tudja kiszolgálni állandó vendégeit, a béreseket, napszámosokat és kondásokat, mert gyenge szíve nehezen bír némi meleg vért hajtani vénhedt ujjaiba. Vendégei azonban türelmesek. »Anyukának« hívják, és bár jóformán mind magyarok, szerbül lármáznak vele, vitatják a »kréta« igazát, de főleg ők látjákel élelemmel s tüzelővel is, lopkodva »uradalmaik« őrizetlen tárházait. Ha a roskatag csárda egy nap rádől a lelkét kiadó öregasszonyra — mert minden jel szerint együtt halnak majd meg —, ugyanezek a béresek hantolják el mindkettőjüket, gazdáik új motoros ekéjével. Betérnek hozzá minden reggel és minden este. Miután hajnalban odahaza ,mindenki a gyerekre bízza a dolgát egy félórára, elmegy Mandához egy kis erősítőre. A háború befejeztével az ő társaságuk is megfogyatkozott. Rendesen csak a Rudi-tanyaiak járnak el. A báró béresei világgá széledtek, mert a báró földje»földreform alá esett«. Innen a csárdától figyelik már évek óta, mi történik ott, az országúttól jobbra. Minden pár hónapban jön néhány ember, urak, »inzsellérek«, méricskélnek, osztanak, olykor az újgazdák be is vetik a földet, majd megint visszaadják és aztán újra élőbről kezdődik az egész. Ahogy így figyelik azt az örökös háborgatást, izgalmat és elkeseredést, azokat az idegen, toprongyos parasztokat, olykor-olykor elfogja őket az irigység is, a paraszti együttérzés is. De békében maradnak — még a lelkükben is szemmel láthatólag nyugalom uralkodik, az Örök dolgozók valamilyen bölcs nyugalma, akik beletörődtek sorsukba. Valóban, ilyen hangulatban tartja őket Miska, az »öregbéres«, aki közöttük már munkakörénél fogva is a legfőbb ember, s akinek a tekintélyét az ő társaságukban senki se vonja kétségbe, már nagy béresi tapasztalatai okán sem. Reggel óta heten ülnek a fapadokon. Kevés szó közben ürítgetik a kupicáikat és a homályos ablakon át kitekintenek a nedves földekre, a szürke tavaszi reggelire, amelyben sűrűn szitál az aprószemű eső. Cseppjei elnyúlnak, napokóta egyre permetez. * Petrovity akadémikus, zombori származású, szerb író és költő. A legkiválóbb jugoszláv elbeszélők egyike. Számos szerb—magyar tárgyú elbeszélést írt. 3 235