Tiszatáj, 1960 (14. évfolyam, 1-12. szám

1960 / 1. szám

m XIV. évf. 1. mm. IRODALMI, JfŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAF JO.Wi ÁRA 2 FT A TARTALOMBÓL: író és valóság -ЙMóra Ferenc útja # A római ifjúság helyzete rcSiklÁs Q-mt&s: CÉLOK I essze előre mutatd nagy célokat kitűzni és eldönteni, s meghatározni évekre egy nép, egy állam sorsát, egy ország jövőjét nehéz. De mennyivel nehezebb, bonyolultabb a kijelölt utat úgy végigjárni, hogy mindannyian elégedetten érjünk célhoz. Ilyen gondolatok jártak a fejemben egy hónappal ezelőtt a párt kongresszusán, a MÉMOSZ székház nagytermében. S végül is úgy gyúródtak, alakultak, formálódtak bennem az érzések, élmények, s rögződtek a tudat finom filmszalagján: nálunk a célok elérése nem hipotézis, hanem szilárdan megalapozott valóság. Én már több kongresszuson voltam. De még egyszer sem éreztem érzelmileg, lelkileg ennyire, hogy mit kíván tőlem, egyszerű szellemi munkástól a párt, a hitem szerint vallott eszme, mint itt ezen a kommunista tanácskozáson. A politikai beszámolónak egyszerű stílusa volt, pedig nem kisebb dolgokat boncolgatott, mint az elmúlt évek munkájának, harcainak elemzését, s a következő hat esztendő teendőit. De mindezt olyan egyszerűen és természetesen, mint amikor az egyik munkás beszélget a másikkal. Nem volt ott hivalkodás, melldöngetés, nem durrogtak bombasz- Чк ■‘Г [UNK]-.г'гт'^г’уе [UNK] frázisok sem röpködtek, csak hétköznapiasan, mindennapjaink módján ment ott minden. S ez ragadt meg bennünk talán legjobban. Kádár János elvtárs zárószavában azt mondta: legyünk emberek, gorkiji értelemben emberek .. . Ennyire »emberit« még nem kért hazánkban pártvezető. Talán a közvéleményben is ennek a gondolatnak volt a legnagyobb visszhangja; ez érthető is. Hiszen a »régi jó világban« a »kisember«, munkás, paraszt, hivatalnok nem kapott emberséget felülről, legjobb esetben lenéző, megvető oldalpillantást, arisztokratikus kézlegyintést, melynek lényege: »te senki«. Most pedig, hogy az előkelősködők világát elfújta a nagy történelmi szél, s a megmaradt sznobokat, parvenüket is eredményesen sáttogatja, most az emberségnek más a jelentősége, új a tartalma. Nekünk szól elsősorban, kommunistáknak s megannyi pártonkívüli becsületes vezető embernek, tisztségviselőnek. Sokszor jelentéktelennek tűnő dolgokról van szó, »észrevétlen« apróságokról. Nézzünk néhány példát. Amikor jól halad minden, dicséretes dolgok születnek munkások, tevékeny emberek keze nyomán, akkor jelentkezik a hajlandóság: »Ez az én művem, mert ha én nem lennék itt párttitkár, igazgató, főmérnök stb., nem lenne itt semmi«. Vagy megjelenik egy-két jobb írás egy kezdő, írogató ember tollából, és máris úgy jár-kel a világban az egyszerű nép fölött, mintha a halhatatlanság Parnasszusára érkezett volna. Előfordul, hogy »nagy ügyek«-kel foglalkozó egyén a grandiózus koncepciók közepette elfelejti, hogy a földön él, emberek között, érző, gondolkodó, véleménnyel élő emberek között. E magatartásnak is megvan az elvi magyarázata. Amikor a párt hatalmon van, és jól megy a politika szekere, akkor a tömegek kedvelik, szeretik és utolérhetetlenül nagy lelkesedéssel támogatják is ezt a jó szekeret. Ilyenkor kerül felszínre az elbizakodottság, a gőg, a nagyképűség. Ennek szomorú és mértéktelenül káros vonásait tapasztaltuk az elmúlt években. S az ellenforradalom óta folytatott politikánk helyessége mellett e politika tömegszimpátiát azzal szerzett, hogy őszintén, bizakodón épített a tömegek józanságára, tettrekészségére, becsületességére — minden fokon. Ezt a politikát — ebben az értelemben is — tovább folytatjuk, kicsivel jobban, alaposabban csináljuk, mint eddig. Mert egy-egy ember ügye, sorsa — látszatra —■ kicsi dolog, de annak, akinek szüksége van a segítségre, jó szóra, emberséges bánásmódra, annak pillanatnyilag az ő ügye a legfontosabb és a legnagyobb dolog. Ezt nem észrevenni, nem érzékelni nemcsak politikai vakság, hanem politikai kár is. Nem véletlen szülte azt a központi bizottsági intézkedést, hogy a parasztság életének új útját szép, okos és türelmes szóval szabad csak egyengetni. Még a tanácsházára sem szabad beidézni a parasztot mondvacsinált ügyben, hogy ott közben a termelőszövetkezeti belépéséről tárgyaljanak vele. De egyszerű emberi magatartásról, jellemről is szól az, hogy »legyünk emberek«. A goromba, durva embert sehol sem szeretik, a hetvenkedő, cinikus magatartást se kedvelik, még akkor sem, ha az illetőnek nem mondják a szemébe. A pártban parancsolgató, utasítgató elvtárs meg egyenesen ártalmas munkát végez ilyen stílusával. Az egyszerű emberek kikerülik a rafináltakat, kétszínűeket, legyen bármi is a foglalkozásuk és a beosztásuk. « » A dolgozó tömeg egyszerű és végtelenül őszinte. Cserébe is ezt várja. A napokban elvtársakkal beszélgettünk személyi anyagaik rendezése közben. Leírtuk a véleményt, és odaadtuk elolvasásra. Egyik elvtárs azt mondta: »Velem még ennyire őszintén nem beszéltek. Nem mondták el a rólam alkotott véleményt.« A másiknak meg kicsordult szeméből a könny, amikor kinyögte: »Ha így csináljuk ezelőtt nyolc esztendővel, sokkal, de sokkal kevesebb keserűség ért volna engem.« Az is szemet szúr — teljesen indokoltan —, ha azt látják egy-egy vezető embernél, hogy olyasmi elvet vall a szocializmus építéséről: »na, fogjuk meg, és vigyétek!« Azt a parancsnokot szeretik a mindennapi életben is, aki elöl jár, mutatja az utat, és legalább olyan jól és bátran kezeli a fegyvert — ez esetben munkáról van szó —, mint bármelyik köznapi harcos. »Embernek lenni« — nagyon nehéz. Nap nap után, újból és újból küzdeni kell ezért következetesen, hogy betölthessük a nép szolgálatának magasztos ügyét. Nemcsak kimondott szavak ezek, s nem is kívánságok. Ez az élet. S aki az élet szigorú normáit, ha úgy tetszik, parancsait nem tudja megtartani, azt az élet előbb-utóbb félrelöki az útból, legyen az bárki vagy bármi. E nagyfontosságú megállapítás jelentősége nem homályosíthatja el előttünk a kongresszus munkájának lényegét. Hiszen a kongresszus lényege az a történelmileg is nagy feladatot jelentő elhatározás, hogy a következő években rakjuk le a szocializmus alapjait hazánkban, gyorsítsuk meg a szocializmus felépítését. E tömör meghatározás mögött milliónyi gond, megoldásra váró kérdés húzódik, és nincsen olyan területe a magyar életnek, ahol ne volna érvényes ez a megállapítás. Csak néhányat nézzünk meg vázlatosan. A A legégetőbb nemzeti kérdés a mezőgazdaság nagyüzemi termelésének megteremtése és fejlesztése. E nagy forradalmi feladat megoldása nélkül semmilyen tekintetben sem jutnánk előre. A magyar mezőgazdaság egyike Európa legkevésbé termelékeny, világpiaci szempontból alig versenyképes mezőgazdaságainak. Közismert, hogy a kisparaszti parcellákon nem lehet olyan terméseredményeket elérni, mint a nagykiterjedésű, korszerűen felszerelt nagyüzemben. A 3—5—10 holdas törpebirtokok nem bírják el a gépet, a nagyarányú műtrágyázást, az agrotechnikát, nem tudják a mezőgazdasági tudományok eredményeit hasznosítani. Ennélfogva maradnak a megszokott réginél , a ló és eke mellett és a terméshozamok vékony mázsáinál. Viszont nemcsak gazdasági, hanem politikai kérdés is, hogy az ország lakosságát milyen mértékben elégítjük ki élelemmel, ruházattal és a mezőgazdasági termeléssel összefüggő egyéb szükségletek terén. Régen, amikor még a »hárommillió koldus« országa volt hazánk, amikor a »jóllakni« volt milliók legfőbb kívánsága, akkor ez a mezőgazdaság kielégítette az uralkodó osztály igényes étvágyát, de a nyomorgó tömegekét akkor sem. Most a munkáshatalomtól elvárja a nemzet, hogy úgy éljen minden becsületes dolgozó ember, ahogyan a kulturált körülmények előírják. Tehát nem a burzsoázia akar »élni«, hanem tízmillió magyar, s azt a ki e"'»'ni nem tudja , kielégíten! "rizst.»r, hússá, ! annyira van szükségünk, mint húsz esztendővel ezelőtt. E kérdésnek megvan a másik vonatkozása is. Ebben a szédületes technikai világforradalomban — szerény képességeinkhez mérten — nekünk is megvan a szerepünk, helyünk és jövőnk. Nemcsak arról van szó, hogy iparosítunk— amint a párt VII. kongresszusának határozataiból látjuk —, hanem az ipar technikai, műszaki színvonalát is emeljük, hogy utolérjük az elsőket, és megtartsuk kivívott pozíciónkat is. Ez nem egyszerű gépsorcsere, hanem — hogy jól érzékeltessem — annyi, mint a gőzmozdony helyett a diesel-gyártás bevezetése, mint a csévés fonógép helyett az automata, mint az eke helyett a traktor, kasza helyett a kombájn. A modern ipari technikát az élet, tehát létünk, jövőnk követeli. Ezt pedig a munkásosztály egyedül nem tudja megvalósítani. Még akkor sem, ha kivitelünkben az ipari termék lényegesen nagyobb szerephez jut. Mert ezután is megmarad parasztságunk szerepe a magyar exportban. De miből vigyünk ki mezőgazdasági terméket, ha nem termelünk eleget, mert kisparcellákon, avult módon termelünk? Tehát parasztságunkra a nemzet jövője érdekében is nagy felelősség hárul. Ezt úgy rögzítette a pártkongresszus, hogy 1965-re mintegy 30—32 százalékkal kell növelnünk a mezőgazdaság termelését. Alig valamivel kisebb jelentőségű a második ötéves terv. Az új, 1961-ben induló terv rendkívül sokoldalú és fáradságos munkát igényel. A terv irányelvei jók, megvalósíthatók. A kongresszus igen alaposan vitatta következő ötéves tervünket. Tervünk szerint el kell érnünk az ipari termelés 65—70 százalékos emelését a tervidőszak végére. E tekintetben az elsők között szerepel az, hogy honi iparunk termelékenységén lényegesen javítsunk. A mi iparunkban a termelékenység — a világszínvonalhoz viszonyítva — nem kedvező. Sokkal drágábban, több munkaráfordítással készül nálunk egy gép vagy könnyűipari termék, mint a Szovjetunióban, az Egyesült Államokban, vagy a fejlettebb nyugati tőkés országokban. S ez nemcsak a technikai bázis tervszerű, gyors javítását igényli, jelenti, hanem a termelékenység fokozását már ma és holnap és mindennap, ezer és tízezer újítás alkalmazásával, nagyobb szaktudás megszerzésével, egészséges munkaversennyel, idő-, anyag-, energia- stb. takarékossággal. Ez sem csak a munkás és a mérnök, a tervező és a technikus dolga, hanem elsőrendű politikai kérdés, vagy ha úgy tetszik, hazánk boldogulásának szilárd megalapozását szolgáló feladat. Kulturális életünkben is gyorsabb, erőteljesebb előrehaladásra van szükség. A szocialista világnézet térhódítása ma már nemcsak kívánság, hanem tény is. A mi eszménk nagy tömegformáló szerepét mégis majd most, az elkövetkezendő években tölti be igazán. Ebből a művelődéspolitikánkat irányító szervektől kezdve a kultúra minden munkásának ki kell vennie a részét a különböző kulturális és művészeti ágakban dolgozó, azokat művelő embereknek is. E tekintetben Szegeden a Tudományegyetem, az Orvostudományi Egyetem, a Nemzeti Színház, a szegedi írók és képzőművészek, a pedagógusok százai közös összefogással formálják, alakítják több, mint százezer lakosú városunk kulturális életét, politikai tájékozottságát helyes, jó irányba. A mi nemzetünk arculatának formálása, egységes szocialista nemzetté válása nemcsak az ipar és a mezőgazdaság eredményein múlik, hanem legalább ilyen mértékben a kultúra és tudomány munkásain is. Ebből a szempontból is világosan mutatja a pártkongresszus tennivalóinkat: gyorsabban és bátrabban haladjunk előre dolgozó népünk érdekében. E néhány vázlatos vonás is mutatja, hogy a kongresszus lényege: a szocializmus építése. Egyben ez azt is jelenti, hogy a szocializmus meggyorsított építése nemcsak szebb holnapot teremt, hanem alapja a boldogabb mának is. Mert a gyarapodó élet szépségeiből, gazdagságából azok részelnek, akik ezt nap, mint nap létrehozzák. Nem kell különösebb bizonyítás ehhez: csak szét kell nézni a Szegeden épülő üzemek, lakóházak, középületek között, a javuló utcákon, utakon, tereken. Érdemes betekinteni munkások, értelmiségiek lakásába. S az sem érdektelen, ha megnézzük üzleteinket, kik vásárolnak, és mit. Ezt a politikát helyeslik, támogatják munkával, őszintén, mindennap többen és többen, mert az eszmei meggyőződésen túl milliókat még az köt hozzánk, hogy ma nagyobb darab kenyeret juttat nekik ez a rendszer, mint tegnap és holnap még nagyobbat Senki nem kételkedik abban, amit a kongresszus kimondott: 1965-re az egy főre eső reáljövedelmet 26—29 százalékkal, a lakosság fogyasztási alapját 40—45 százalékkal emeljük. Ezekben a számokban nemcsak hisznek és bíznak az emberek, de hajlandók érte szorgalmasan, áldozatosan dolgozni is. Munkájuk érett gyümölcseit a népi demokratikus állam, saját rendszerük az ő kosarukba helyezi. Így lesznek eggyé: célok és emberek. Mert nálunk évezredes történelmünk során sohasem tűztek ki célt, mely mögött egy egész nemzet dolgos többsége sorakozott volna fel úgy, mint most, felszabadulásunk után másfél évtizeddel.