Történelemtanítás, 1984 (29. évfolyam, 1-6. szám)
1984 / 1. szám
Módszertan Szabolcs Ottó A tanári szabadság értelmezése a történelemtanításban Az utóbbi évtized legtöbbet hangoztatott didaktikai elve a tanári szabadság. Egy olyan pedagógiai felfogásnak természetszerű következménye ez, amely a tanítást, a nevelési—oktatási—képzési tevékenységet alapvetően alkotó munkának tekinti. Az alkotás sikerének pedig alapvető feltétele az alkotó szabadsága. Csak így tudja megvalósítani önmagát, csak külső kényszerítő hatásoktól mentesen lehet képes szabadon kifejezni a benne lévő s az elé tűzött feladat színvonalas megvalósításához szükséges képességeket, tehetséget. Kétségtelenül így van ez az alkotó oldaláról nézve. Érdemes azonban alaposabban szemügyre venni, hogy az alkotó a valóságban mennyire szabadon, s kitől-mitől szabadon juthat a célba. Mindenféle alkotásnál legalább két objektív tényező van; maga az alkotó, tudásával, akaratával, képességeivel; s az anyag, amellyel alkot. Ez lehet „holt", vagy élő anyag — a pedagógiában a nyiladozó értelmű fiatal — s bármilyen furcsán is hangzik, a szabadság bizonyos szempontból, az alkotás lényegét és szabadságát tekintve holt és élő anyagnál azonos kategóriát jelent. Azonos kategóriát egyrészt azért, mert a két póluson az egyik az alkotás alanya; az alkotó, a másik a tárgya, az alkotandó, másrészt mert a két pólusnak csak együtt s egymáshoz való viszonylatában van értéke, érvényes értelme. Az alkotás folyamata tehát az alkotó és az alkotandó kölcsönviszonyától determinált, s az alkotó — esetünkben a pedagógus — csak ezen a viszonyon belül lehet szabad. Sőt a szabadságot a kölcsönös viszonyban való minél nagyobb alkalmazkodóképesség jelenti a valóságban. Hiszen az alkotás sikere nem magában az alkotóban, hanem az alkotáshoz való viszonyában rejlik. Minél jobban tud azonosulni az alkotással, annál inkább lehet tökéletes a mű, amely független az alkotótól anélkül, hogy annak alkotói jegyeit nélkülözné. Így van ez általánosságban és így van különösen a pedagógiai alkotásban. Ez az azonos lényege minden alkotó munkának. A pedagógiainak sajátossága, hogy míg minden más alkotómunkában az ember és az anyag áll egymással szemben, s az individuumnak a matériával (legyen az természeti vagy szellemi) kell az alkotás folyamatában azonosulnia — szabad alkotó viszonyba lépnie —, addig a pedagógiában az ember az emberrel, az individuum az individuummal áll szemben, s ezzel kell alkotó harmóniában egyesülnie. Ez érthetően összetettebb folyamat, amennyire az ember élményével, érzéseivel, szellemiségével stb. bonyolultabb lény, mint a „puszta