Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-07-22 / 30. szám
Amikor Egri János megbízott az „Elmebajnokság” autós kérdéseinek öszszeállításával, gyermekkorom, a játszó felnőttek jutottak eszembe. Csodáltam a falu tudós doktor bácsiját, aki a kocsmában órákig sakkozott a főjegyző úrral, a község kis számú intelligenciájának, „nadrágos embereinek” áhítatos figyelmétől kísérve. Amikor beleuntak a sakkba, áttértek a fekete-fehér-igen-nemre vagy a barkochbára. Ebben már az eddig szemlélők, közöttük a szüleim is részt vettek, s erre én igen büszke voltam. Sok mindenről e játékok közben hallottam először, és ezek jobban megmaradtak emlékezetemben, mint az iskolában tanultak. De azt hiszem, nem kell bizonygatni, hogy a legkülönbözőbb játékok akkor is hasznosak, ha csak szórakoztatnak. „Melléktermékként” azonban tanítanak is. Ezért különösen örültem, hogy korunk bálványára, az autóra vonatkozó kérdések összeállításával közvetve ugyan, de én is részt vehetek a játékban. Bár kérdezni — különösen a háttérből — könnyebb, mint azzal a tudattal felelni, hogy milliók figyelik az erőlködést. De ha már bevontak, megragadtam az alkalmat, és az „akasztják a hóhért” jelszavával én kezdtem kérdezgetni Egri Jánost, a játékok nagymesterét. u mái — Hogyan születtek, az ön által rendezett különböző játékok? — Ezek két forrásból származnak. Egy részük alapgondolata külföldi eredetű, amelyeket hazai sajátosságainkhoz adaptáltam. Másik részük, mint például a „Lehet egy kérdéssel több ?” teljesen saját, mondhatnám magyar specialitás. Tulajdonképpen ezt is a szükségszerűség szülte, mert igény volt rá. Állandóan az járt a fejemben, hogy miből lehetne játékot csinálni. Egy alkalommal, más célból, a Fészek Klub könyvtárában jártam anyagot gyűjteni. Ott külföldi folyóiratokban rendkívül érdekes képeket láttam. Ezek annyira lekötöttek, hogy megfeledkeztem az eredeti dolgomról. Ekkor jött az ötlet: mi lenne, ha játékosan „házhoz vinném” a fotóművészet nagyjainak kimagasló alkotásait? Ezek mellett szerepelhetnének a kevésbé ismert művészek, sőt, a fotóamatőrök alkotásai is. Így született meg a „Lehet egy kérdéssel több ?”. — És hogyan „találta fel’’ az „Elmebajnokságot”? — A játékok természetrajzához tartozik, hogy a nézők előbb-utóbb megunják őket. Ezt, persze, nem szabad megvárni. Az angol televízió egyik műsora jött a segítségemre. Persze, úgyszólván csak az alapgondolat származott innen, a kivitel és különösen a tartalom már az indulásnál teljesen más volt. — Az „Elmebajnokságban” nem alkalmaz képeket, holott köztudott, hogy a tévé képi műfaj. Itt a látvány a gondolkodó ember töprengése, mimikája. Az „Elmebajnokság” teljes figyelmet és koncentrálást kíván, a képek pedig elvonnák a figyelmet. Emellett a játék időre megy, s ha a játékos gyors, talpraesett, nincs annyi idő, hogy a néző felfogja a képet. Mi tévések tudjuk — jóllehet, különböző okok miatt nem mindig tartjuk be —, hogy a felfogási idő előtt „elkapott” kép bosszantja a nézőt. Természetesen nem ingerelni, hanem szórakoztatni szeretnénk. De, szerintem, a nézők jelentős része igazi tudásra vágyik. Ez a szempont vezetett e műsor létrehozásában és szerkesztésében. A kérdések összeállítása „tudományosabb”, mint az előző játékokban, s a válaszadásból igyekeztem kirekeszteni a szerencsét és a spekulációs lehetőségeket. Nem lehet licitálni vagy megállni; az egyetlen hazardírozási lehetőség, hogy a játékos a kérdés megkezdésekor, a teljes szöveg elhangzása előtt jelentkezhet. Ezzel azonban teljesen arányban áll a kockázat, hiszen két pontot veszíthet. Objektív ismeretek nélkül nem lehet „ráhibázni”, csak a passzolásra van lehetőség, az időnyerés érdekében, ez pedig pontveszteséggel jár. Jelentős különbség az is, hogy az „Elmebajnokságban” a győzelem, egy hosszú folyamat eredménye, tehát a nagy számok törvénye folytán is kevésbé játszik benne szerepet a szerencse, s ezért legalábbis, mondjuk, igazságosabb a többi játéknál. — A kérdésekre adott válaszok során számos „kulisszatitok” került nyilvánosságra történelmi eseményekről, nagy emberekről. Ezeket ön kérte „fűszerezésül” a kérdések összeállítóitól? — Nem. Észrevehette, hogy az „intimitások” a mért idő utáni „beszélgetési szakaszban” bukkantak elő, és ez terven felüli érdekessége a játéknak. Nem is lenne helyes olyan témákat érinteni, amelyeket esetleg csak a kérdést feltevő ismer. Az ön kérdései közül is kihúztam azt, amelyik arra vonatkozott, hogy Opelt a rakétaautó bemutatása után a vezető pofon ütötte, mert a rakéták berobbantak és az autó életveszélyesen száguldott. — Mondjon egy kritikus, nehéz, vagy emlékezetes helyzetet. — Az egyik játékos által választott zenei kérdéseket ismert zenetudósunk állította össze. A játékos az egyikre teljesen más választ adott, mint amely nálam szerepelt, és ehhez annyira ragaszkodott, s úgy érvelt, hogy hittem neki. De a feleletét nem fogadhattam el, úgy döntöttem, hogy ezt későbbi konzultációtól teszem függővé. Kiderült, hogy a versenyzőnek volt igaza. A játékvezető után illő meghallgatni a játékost is, nevezetesen Héthy Aport, aki időközben megnyerte az „Elmebajnokság” első fordulóját. Héthy Apor az első pillanattól kezdve magabiztosan nézett farkasszemet a több millió nézőt jelentő kamerával és a játékvezetővel. Az „én emberem” állta a sarat, az autós kérdésekre, kettő kivételével, kitűnően megfelelt. A továbbiakban már féltékenységgel figyeltem a fiatalembert és némi kajánsággal arra gondoltam, hogy most jön csak a feketeleves, az általános kérdések. Minimális hibával ezekre is felelt, ettől kezdve még jobban drukkoltam neki, és nem alaptalanul, hiszen első lett ebben az okosak számára rendezett versenyben. i Felkeresve a budai családi házban, szülei szobájában ültünk le egy kis bemelegítő beszélgetésre. Héthy Apor barátságos, közvetlen, vidám ember. Úgy véli, — és egy elmebajnok csak tudja —, hogy az életszemléletnek nem feltétlenül anyagi körülmények a meghatározói. Példaként az orrom alá dörzsöli, amit „klasszikusként” kinyilatkoztattam, hogy az autómárka határozza meg az autós szemléletét. Nála ez fordítva van. Nem a Trabant határozta meg a szemléletét, hanem a szemlélete alapján választott Trabantot, mert vásárolhatott volna rangos autót is. Ilyen értelemben világnézetét a szó szoros értelmében valóban a Trabant határozza meg, mert abból nézi a világot. Egy angliai útról szólva elmondta, milyen tartalék alkatrészeket vitt magával, és hogyan segített útközben magyar autósokon. Az ő kocsijával nem volt fényes tamás FELVÉTELE (MTI FOTO) baj, mert a Trabant „megijedt” a tartalék alkatrészektől. Bár nem babonás, de nyugodtabb, ha biztosítja magát. Ezután elindultam vele „birodalma” megtekintésére. Az alagsori helyiségben egy ezermester raktára tárult elém, amelyben a különböző elektromotoroktól a régi háztartási gépeken, barkácsolással készített eszközökön, autószerkezeteken át az elektronikus berendezésekig minden megtalálható. Az udvarban állt a Trabant, amelynek még a karosszériamunkáit, a hegesztést, fényezést is ő végezte, és nem is akárhogyan. Kis szobájában ültünk le aztán. Előttünk egy színes tévékészülék darabjai, a háttérben antik óra és régi írógép, a polcokon könyvek. Szinte zavarban voltam a „hétpróbás” szereplő jelenlétében. Héthy Apor azt mondja, amikor Egri János az adás kezdetén közölte vele, hogy az autós kérdéseket én állítottam össze, ez fokozta önbizalmát, mert olvasta a könyveimet. Megkérdeztem tőle: akkor miért nem tudta, hogy amikor a Buick gyár legújabb modelljét reklámcélból egy szakadékba futtatták, a már idős, kisemmizett, nyomorban élő Puick utána ugrott és halálra zúzta magát. Apor szemrebbenés nélkül felelte: — Mert ezt nem írta meg abban a könyvben. — És kezembe adta a kötetet. Végigfutottam a tartalomjegyzéken, majd össze-vissza lapozgattam, aztán csendesen el kellett ismernem, hogy igaza van, ez egy másik könyvben szerepel, amely még nem jelent meg. — Mikor kezdett készülni erre a versenyre? — Hároméves koromtól. Ekkor már jól tudtam olvasni, és azóta is rengeteget olvasok. Ez vitt rá a barkácsolásra is: apám, egy külső kapcsolóval, korán eloltotta a szobámban a villanyt, hát kényszerűségből két zseblámpaelem és egy égő segít- 20.