Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-08 / 10. szám
házi védnökséggel. Ezek ha mással nem is, a vallásos hit vigaszával, egy túlvilági élet ígéretével mégiscsak szolgáltak. A barokk kastély öregei azonban, a jelek szerint, sem a túlvilágtól sem az evilági élettől semmit sem várhatnak, s életvitelüket tekintve leginkább még egy hajdanvolt sonderlager lakóira emlékeztetnek, kiktől bármiféle hit, remény és szeretet oly távol van, mint ama világító vörös csillag odafönt, az államosított főúri kastély legmagasabb ormán De a filmező fiatalok se boldogabbak, mint azok, akiket filmeznek. A lány együtt érez s együtt szenved az öregekkel. Taszítja a szenvtelen, sőt frivol játék életükkel, ez a „burleszk a halál előszobájában.” A rendező viszont, aki idős emberek fogadott gyermekeként nőtt fel, gyermekkori szorongásait kompenzálva valójában gyűlöli az önzőnek vélt öregséget, s önmagát egy hatalmához ragaszkodó „gerontokrácia” áldozatának tartja. Hogyan lesz mindebből komédia? Úgy, hogy e céltalanná lett és értelmüket vesztett öreg életek hitpótszerévé, nosztalgikus értékévé a szex válik. (De hát nem ezt ajánlják-e némely pszichiáterek, s a lelki posták gazdái is elaggott olvasóiknak és pácienseiknek?) S ez a csakugyan abszurd életképlet, mely tragikomikus jellemek és képtelen helyzetek egész sorát teremeti meg, válik e keserű komédia humorforrásává. S ehhez még a gondozó személyzet jó szándékú képmutatása vagy éppen kajánsága, mellyel gondozottjai visszafordíthatatlan leépüléséhez asszisztál. Egészen a vérfagyasztóan groteszk végjelenetig, mely egyszerre idézi fel a hajdani Teréz körúti szexfürdő gőzkamráinak és a megsemmisítőtáborok gázkamráinak gomolygó látomását. E döbbenetes komédia rendezője, Sík Ferenc, átgondoltan összefogott és minden részletében kidolgozott, nagy hatású előadást hozott létre. Az otthon „legfőbb gondviselőjének" szerepében Kállai Ferenc teremt pompás vígjátéki figurát, gondnoknőként kitűnő partnere a szép és érthető színpadi beszédre is ügyelő Béres Ilona. A színjáték groteszk nászutas párja: Lukács Margit és Agárdi Gábor. A nagyszerű Lukács Margit ezüstmamija az előadás egész estét betöltő legnagyobb alakítása. Láthatóan inspirálja kalandor csábítóját, az ugyancsak remek Agárdi Gábort, Raksányi Gellért, ez a nagy formátumú komédiás, rezonőr szerepének minden színészi lehetőségét kihasználja. A két fiatal főszereplő, Hirtling István és Götz Anna tehetsége, színészi karaktere ebben az erős mezőnyben is érvényesül. Eleven és életteli a szakácsnőt játszó gusztusos és valóban szexis Soproni Ági. Néhány szavas epizódjában is emlékezetessé válik Erdődy Kálmán és a komédia záróképében Horkai János. A színpadi látomás egységét, hangulatát jól szolgálja Csányi Árpád színpadképe, Schaffer Judit jelmeztára és a tragikomédiát ellenpontozó közzene, Simon Zoltán összeállítása. Ez az előadás nem csupán színházi esemény, hanem tettre indító írói memento is. Egy nemzeti közösség erkölcsi minőségét, társadalmi közérzetét semmi sem jellemzi inkább, mint szociális lelkiismerete. Az, hogy miképpen gondoskodik pályakezdő fiataljai tehetségének kibontakozásáról, otthonteremtéséről, és ugyanakkor — munkáséletük alkonyán — öregeinek létbiztonságáról és emberi méltóságáról. MAJOR OTTÓ A mindennapi élet dramaturgiája MAGYAR FILM: VAKVILÁGBAN Egy fehér sál talán nem olyan kihívóan előkelősdi, mint az ugyanilyen színű glaszékesztyű, de kétségtelenül van benne valami irritáló. Különösen, ha férfi viseli. Ficsúros és pökhendi. S hogy mennyi eleganciát tükröz, az nem csupán viselője fellépésétől függ. Sándort, Gyarmathy Lívia új filmjének hősét alaposan kiborítja ez a nyakbavaló, no és az is, aki hordja. A puha sálassal egy éjszakai mulató férfivécéjében találkozik, mindketten kapatosak, s nincs az a dramaturgiai analfabéta, aki ne sejtené meg a helyzetből: itt bizony verekedés lesz. Puha sálas aranyifjú (tizenkettő egy tucat belőle, ott látható a Duna-korzón, a belvárosban, és mindenütt, ahol fel lehet vonulni a legdivatosabb „cuccokban”) otthonosan viselkedik a bárban. Sándor munkás, keményen dolgozik, szűkösen, örömtelenül él. A mulatóba egy rosszul végződő baráti összejövetel után tér be, feltárul előtte a magyar dolce vita, ami éles ellentétben áll puritán életével és erkölcseivel. A Vakvilágban című film hősét nemcsak emberi méltóságában alázza meg az a pofon, amit az „éjszaka császárától” kap, részeg kakaskodásuk társadalmi ellentéteket szimbolizál. Egy öntudatos munkás fejét belenyomják a vécécsészébe. Nem akárhol történik ez, és nem akárki teszi vele, ezért nő jelentőségénél nagyobbra a verekedés, ezért szabadít fel gyilkos indulatokat, évek óta lenyelt sérelmeket a film hősében, önkéntelenül is adódik a jelző: a Vakvilágban munkásfilm, ám az egyenlőtlenségről, a társadalmi különbségekről, a vélt és valódi igazságtalanságokról rajzolt kép nemcsak e rétegre jellemző. A film felépítése, drámai íve is utal erre. Két — egymással csak az utolsó jelenetben találkozó szálon fut a cselekmény. Az egyik egy brigád, négy öszszeszokott munkás vendéglői ünnepségét ábrázolja, s vele négy lehetséges sorsot, életformát mutat be, a másik egy gátlásos fiatalember, amolyan anyuka kedvence félszeg kalandját követi nyomon. A két történetnek kevés köze van egymáshoz. A végén is csak egy erőltetett, igaz, de nem a drámából és a cselekményből következő gondolat kapcsolja össze. A megalázott és kiábrándult munkás hajnalban tántorog az utcán, meglát egy fehér sálat (azt a finom ruhadarabot, ami önmagában is szimbolizálja a társadalmi ellentéteket), s nekivadultan üt. Természetesen nem az éjszakai aranyifjúra sújt le, hanem a hozzá hasonlóan szerencsétlen, gátlásos fiatalemberre. Hosszú utat jár be a film, amíg eljut a végső gondolathoz, a rendező és a forgatókönyvíró (Marosi Gyula) társadalmi elemzésének resuméjéhez: a megalázótok és megszomorítottak esnek egymásnak, azok, akiket a sors már amúgy is megtiport, akiket vakká és tehetetlenné tett az örök lemondás. Álmos munkásokat szállító hajnali villamos kerekei alatt kell végeznie szorongások és szemrehányások között tengetett életet egy fiatalembernek, hogy kikerekedjék ez az igazság. Egy igazság a sok közül, amelyet csupán kimondanak, s nem átélhetően ábrázolnak. Mert van abban egy csipetnyi tragédia, hogy Károly, a gyámoltalan fiú, akit anyja harminc-egynéhány évesen is védőszárnyai alatt tart, végre a sarkára áll, összeszedi maradék bátorságát, s ami egy magafajta tartás nélküli férfinál nagy dolog, a mama haragját is vállalva végre szeretni mer valakit. Ám ekkor, bátorsága reményteli hajnalán tarkón vágják. Ideje sem volt megízlelni a bátorságot, máris nagy árat fizet. De hát ez a tragédia nem áll arányban Sándoréval, akinek az egész életét kérdőjelezték meg. Párhuzamosan futó sorsok, különböző fajsúlyú drámák, s mindkettőt maga alá temeti a villamos alá esett testvéres naturalizmusa. A Vakvilágban a rendezőnő legköltőibb filmje, de ez nem vált javára. A jól felismerhető, jellegzetes Gyarmathy-stílust, amely iróniával, szándékos darabossággal, játékossággal jellemezhető, nehézkes dráma váltotta fel, s hiába a költői képek, a míves beállítások, a fények különös csillogása, a történet nem rugaszkodott el a hétköznapoktól. A főszerepet Lukáts Andor játssza, azzal a magabiztos fölénnyel, egységes stílussal, amit tőle megszoktunk. Szája merev tartásával, fogai közül kipréselt kongó mondataival nemcsak konokságot és makacsságot, hanem a szavakba nem önthető fáradtságot is érzékelteti. Károlyt Dörner György alakítja, belső fájdalmat sejtető mély hallgatásokkal, ideges vibrálással. A többi szerepet Meszléry Judit, Szabó Lajos, Esztergályos Cecília, Temessy Hédi, Sír Kati formálja meg. Az operatőr Pap Ferenc. Szigorú, morózus film a Vakvilágban, jogos szomorúsággal és indulattal, csak a figurák vértelenebbek a kelleténél. KOLTAI ÁGNES Lukács Margit és Hirtling István ILOVSZKY BÉLA (MTI) FELVÉTELE □ 29