Turista Magazin, 1979 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1979-12-01 / 12. szám

vonják is! — hanem kétnapos-háromnapos szakaszokban, olykor egykét hét szabadságot „rááldozva”. Hiszen a mi tízfőnyi csapatunk fizikai értelemben egyáltalán nem állt különleges emberekből. Voltak köztünk régi „szervezett” turisták is és voltak olyanok, akik soha semmilyen természetjáró egyesületnek nem voltak tagjai. Voltak húszon alig túliak, és voltunk ötvenen — sajnos — már alig-alig inneniek. Volt, aki huszonöt kilós hátizsákkal együtt sem érte el a nyolcvan kilót, és volt aki „ingujjban” is közelítette a százat. Tehát amit mi tízen megcsináltunk, azt — bízvást állítjuk — bárki megteheti. Nem mondjuk, hogy könnyű séta volt. Különösen eleinte, még augusztusban, amikor napokig harmincfokos melegben jártuk a zempléni vulkánok hullámvasútját, és még az izmaink se „jöttek bele” igazán, még a magnó, kamera és tucatnyi más motyó sem találta meg végleges helyét a 20—25 kilóra megpakolt zsákokban, bizony nyögtünk, izzadtunk, és káromkodtunk eleget. De mire átkeltünk a Dunán, a legtöbben — túlzás nélkül — úgy éreztük, hogy ezt a tempót most már akármeddig tartani tudnánk. A másik ok, amiért a gyaloglást választottuk, az volt, hogy tudvántudtuk — és az út során ez fényesen beigazolódott —, hogy autóból kiugrálva, esténként „támaszpontra” visszatérve, soha olyan meghitt kapcsolatba nem kerülhettünk volna sem a természettel, sem azokkal az emberekkel, akikkel útközben találkoztunk. Hány különleges formájú fával, meghökkentő sziklaalakzattal, ízes beszédű — és okosakat mondó — erdőn-mezőn dolgozó emberrel, hozzánk csatlakozó öreg turistával, vagy éppen vidám diákcsapattal lenne szegényebb a filmünk, ha nem gyalog mentünk volna! És még valami. Ha azt szeretnénk — már pedig azt szeretnénk, hogy minél többen kapjanak kedvet az egészséget, élményt nyújtó természetjáráshoz, azt sem hallgathatjuk el — nem is hallgatjuk el! — a filmben sem és ebben a rövid beszámolóban sem, hogy turistának, főleg természetjáró, gyalogturistának lenni Magyarországon nem éppen fenékig tejfel, hogy valami sokkal súlyosabb kifejezést ne használjak. Hogy erről is személyes tapasztalat és ne szépen hangzó, ám gyakran csalóka statisztikák és jelentések alapján számolhassunk be, ez is egyik oka volt annak, hogy a forgatás során „vállaltuk a turistasorsot” vagyis, például, végigzongoráztuk az összes elképzelhető szálláslehetőséget. Rendeltünk előre szállást turistaházakban — és akadt köztük, amit „menet közben” és különösebb indoklás nélkül visszamondtak — laktunk magánszálláson, iskolában, saját sátrunkban vagy éppen hálózsákban, szabad ég alatt. Igaz, ehhez felszerelés is kell. Mi, szinte röstelkedve könyveltük el a hozzánk csatlakozó turisták többségének irigykedő pillantásait „profi” felszerelésünk láttán, pedig ezzel — mondjuk Szlovákiában — jó, ha az átlagszínvonalat megüthettük volna. Ezekről, a hazai természetjárást (az egynapos kirándulásokat kivéve) megnehezítő, már-már lehetetlenné tevő gondok-bajokról szeretnék még később néhány szót ejteni. Addig is, még néhány dolgot az útról és a filmről. Végigjártuk a teljes „kéket”, ami — fordulatszámláló kerekünk tanúsága szerint — 1124 kilométer. Igaz, ez egyes szakaszokon legfeljebb a „mi kékünket” jelentheti, mert jelzés — főleg Nógrádban — helyenként egyszerűen nincs, soha nem is volt, máshol meg — gondolom — az első túrakiírás óta nem festették újra. Egy-egy, nem szorosan az útvonalon levő látnivaló kedvéért a csapat egy része olykor több kilométeres kitérőket is tett, és főleg a Bükkben, a Börzsönyben és a Vértesben, amiken a jelzés szinte a legrövidebb úton keresztülvág, egy-egy napon a táborhelyről kiindulva szinte csillagtúrákat is tettünk, hogy többet mutathassunk meg, mint amennyit a szorosan vett útvonal lehetővé tesz. Ezt úgy tehettük meg, hogy két operatőrünk és két kameránk volt, tehát az egyik mindig ragaszkodott a jelzéshez, a másik — olykor — félre kalandozhatott. Mivel a teljes útszakaszt asszisztensemmel, Sáfrány Józseffel, egy évvel korábban egyszer már végigjártam, meglehetősen pontos forgatókönyv alapján készítettük a filmet. Tehát a filmbe belekerülő helyszínek, a filmen megszólaló emberek java részét már előre kiválasztottuk, ezért kellett például, „ha esett, ha fújt” a napi penzumot teljesíteni, mert csaknem minden nap valahol, valaki várt bennünket. De — természetesen — ha olyan valakivel találkoztunk, aki valami miatt jó, vagy érdekes volt a film számára, az is belekerült és ha megtetszett valami olyasmi, ami „nem volt a forgatókönyvben” azért azt is fölvettük. Ily módon elfogyott 18 kilométernyi filmnyersanyag, ami négyszeres „túlforgatást” jelent, ami efajta filmeknél inkább kevés, mint sok. Ezt a rengeteg nyersanyagot természetesen nem cipeltük végig, ötnyolc naponként egyszer megjelenő gyártásvezetőnk, Péterfay Attila hozta utánunk egy Volgában, — és vitte haza a már elkészültét — ugyancsak ő hozta le a filmeken megszólaló szakértőket, tudósokat — hacsak nem éppen helybeliek voltak — és olyan esetekben, amikor barlangban, múzeumban, templomokban forgattunk, természetesen a megadott napon ott voltak a világosítók is a megfelelő mennyiségű lámpákkal, hiszen amit mi magunkkal vittünk, az legfeljebb egy-egy kisebb szobabelső, egy részlet, egy riport világosításához volt csak elegendő. Az út során többször csatlakoztak hozzánk környékbeli vagy éppen távolabbról is jött természetjárók. Voltak akik — ismerve „menetrendünket” —, azért választották arra a hétvégére éppen azt az útszakaszt, hogy egy-két napig együtt vándorolhassunk. Kaptunk leveleket is, ötleteket, javaslatokat természetbarátoktól, ezek közül is nem egyet viszontláthatnak majd az elkészült filmben. Roppant nehéz, egy hetvenhat napig tartó vándorlásnak ezernyi élményét, látnivalóját visszaadni, még egy tizenháromszor félórás filmsorozatban is. Hát még mennyivel nehezebb ugyanezt megkísérelni néhány oldalon. Ezért is írtam az elején, hogy bizony szabálytalan útibeszámoló lesz ez. A következő néhány folytatásban azért megpróbálok kiragadni egy-két részletet, egy-egy nap eseményeiből, és legalább egyszer, szeretnék írni a legégetőbb gondokról — ami a természetjárók körében ugyan — sajnos — szinte már az unalomig ismert, de talán ha néhány — bizonyos értelemben „kívülről jött” ember is ugyanazt veszi észre és teszi szóvá, akkor abban hátha mégis csak van valami... ? És — a magam részéről mindig egyszerre vagyok szkeptikus és optimista — hátha egy parányit ettől is tovább mozdul valami, és a kiírások, mozgalmak, jelentések és pontozások mellé a lehetőségek is jobban felnőnek, és akkor már nem jártuk hiába végig ezt a több mint másfélmillió lépésnyi utat, ami a sokat emlegetett — és még nem is emlegetett — gondok-bajok ellenére is valamennyiünk számára felejthetetlen marad, és amiről mindenfajta pátosz nélkül, hadd mondok csak annyit: ehhez hasonló jókat és szépeket kívánok minden természetbarátnak és nemcsak a kék túrán és nemcsak ősszel, mert országot járni mindenhol és minden évszakban lehet. ROCKENBAUER PÁL