Új írás, 1962. január-június (2. évfolyam, 1-6. szám

1962-02-01 / 2. szám - VITA - Hozzászólások a "Kultúra és életforma" c. cikkhez - Takács Imre: Egyéniség és társadalom

aránt kollektív gondolkodást. Így csak a városszörnyeteg egyik mancsa vagyunk, nem pedig emberileg áttekinthető, önálló mozgásra is képes kis egység. Így váltunk mi szövetkezeti lakótelepünkön magányos emberekké. Komikus, nem? Matematikai képtelenség. Kétszer kettő eszerint egyenlő négyszer eggyel. • Felemelő, ha valaki, még ha egy kis lopott anyag hozzáadásával is , házat épít. (A lopott anyag úgyse hiányzik ott, ahonnan lopni lehet, a lopott anyag csak ott hiányozna, ahonnan lopni képtelenség.) Az is felemelő, ha valaki egyéni kiváló­sága révén, mintegy életműve kiteljesítéseként, vagy munkája könnyebb végzése végett autót vesz, de, ha valaki lemezjátszóját adja el, nem vásárol még Olcsó Könyvtári könyvet sem, nem megy színházba sem, mert gyűjt autóra, az már nem fölemelő, mert nem élete kitágításáról, mint inkább egészségtelen leszűkítéséről van szó. A legsiralmasabb emberi elkeskenyedést azonban a lottó-őrület reprezen­tálja napjainkban. Marx vajon gondolta-e, hogy a termelőeszközök kollektivizálása után, általános betegbiztosítás közepette, a munkanélküliség végleges elmúlásával, az ingyen lakást, ingyen közlekedést ígérő kommunizmustól néhány lépésnyire a a százezer forintok nyerése ilyen fontos lehet? Vejnemöjnen, Toldi, Odisszeusz, vagy Hamlet akart nyerni? A mi mitológiánk emberi, éppen ezért körülhatároltabb, lekötelezőbb, tisztább minden eddigi isteninél. Nehezebb ezt a mitológiát elviselni, mert nem meghu­­nyászkodást, nem mafla hitet, nem félelmet, de mindennek ellenkezőjét követeli meg tőlünk, s ahelyett, hogy teremtést adna, teremtést kér! Nem tesz emberré, el­várja, hogy emberré tegyük magunkat. Ehhez pedig emberségünk tornáztatására van szükség, ami pedig a kényelmességével megszokott elrendeltetést nem tűri meg. S az egyéniségek toborzójához, ami majd a kommunizmusban ránk köszönt, mi legyen már a szocializmus idejében a gyakorlótér? Jövőnk nagy kontúrjai már régen megrajzolva, de az egy­ ember­távú kis egy­ségekre nincs szavunk, képünk; arra, ami az egyes ember életformáját, a nagy tár­sadalmi problémák megoldása után az egyes ember társadalmi szerepét körülhatá­rolja, helyesebb lenne úgy mondani: maximálisan harmonikussá, nagy távlatúvá, teljessé, mert sokoldalúvá teszi. A történelem mély szféráiban harmonikus volt az élete egy pásztornak, egy parasztnak, egy végvári vitéznek, de még egy iparos­embernek is, mert nemcsak nevük, munkájuk, vitézségük, mozdulatuk ismerős volt egy teljességet jelentő közösségben Emberségből, erkölcsből, egyenességből vizsgázott minden tettük. Ahogyan a modern várostervezők olyan városegységeket hoznak létre, ahogy azt egy tízéves gyerek átláthassa, a társadalom tervezőinek olyan kis egységeket kell létrehozniuk, hogy azt az egy felnőtt átélhesse, abban a maga szerepét eljátszhassa, ne nyelje el az ismeretlenség szakadéka. A szocializmus lenini értelmezésével a társadalom nemcsak köteles ezeket a lehetőségeket létrehozni, de szinte fordítva áll a dolog: az egyéniségek szerephez juttatása nélkül, a helyi kezdeményezésekről való lemondással önnönmaga meg­újítása válna kérdésessé. A Hruscsov-kollektíva törekvése éppen az egyéniségek­ben rejlő erők felszabadításával teremt elő a kommunizmus építéséhez hatalmas potenciát. És csak a személyi kultusz közbejötte miatt nevezhetjük ezeket az éve­ket ilyen szempontból reneszánsznak, mert a proletárdiktatúra szükségszerűségé­nek enyhülésével a szocializmusból ennek eleve következnie kellett volna. Ezt az írást még a huszonkettedik kongresszus előtt kezdtem írni, éppen ezért tűnhet ziláltnak imitt-amott. Az első gondolatom az Új Írás által felvetett gondo­lathoz az volt: ilyen problémát nem lehet pedagógiailag megoldani, az emberek viselkedése mindig reflex, hogy a reflex változzon, az ingereket kell változtatni. Ha én azt szoktam meg, hogy átmegyek a lakásszövetkezet elnökéhez, és vele még egyrétűen szövetkezve óvodát építek fel, akkor nem kérek egyik gyárigazgatótól sem közbenjárást, hogy fiamnak helyet szerezzek egy üzemi óvodában. Ha azon­ban a kórus énekére a nyárzás nem indul meg, az egy ember fúrót vesz és egyéni utat fúr magának, és végez annyi próbafúrást, hogy végre csurran a nedv. S nem az egyéniség lesz oka annak, hogy társadalmi formájához viszonyítva betegként vi­selkedik. Idealizmus lenne azt a beteget gyógyítani, aki tulajdonképpen csak a tü­netet képviseli.* Egy Duna-parti beszélgetésben a civilizációs sokktól és a kultúra elhalásától való félelem ellen (szerintem oktalan félelmek ezek) az alábbiakkal hadakoztam:

Next