Uj Kelet, 1967. szeptember (48. évfolyam, 5811-5835. szám)
1967-09-10 / 5818. szám
6 Uj Kelet 1967 IX 10 ★ 8. r _ a. levél szerint — mondom — az új lakótelep jobb, tisztább, kevésbé zajos. Még kert is van a házhoz. — Tartsák meg a kertjüket! — sír anyám. — Én itt akarok maradni! Itt magunk közt vagyunk. Nekem nem kell olyan utca, ahol mindenféle vadidegen Mr. és Mrs. Ez meg ez a szomszédom! — Itt tennünk kell valamit — szól Harold. — Nincs mit — állapítja meg apám. — Testülettel hogy szálljon szembe az ember? Annak sincs arca, ahogy a folyónak sincs, és gátat vetni is egyformán nehéz nekik! Harold egyik faragása ott áll a televízión, a zöld rojtos lámpa mellett, mely nem ég, és nem is fog égni soha. A kezembe veszem. A fényezése finom, meleg színű, a fa erős, és él, akár a kéz, mely formálta. Akár a bátyám keze. Még érzem a fogását a vállamon. A farágást visszateszem a televízióra, és nézem. Faréten legelő tehén. Faréten fatakarmányt kérődzik. — Már tudom, mit csinálok — szólalok meg. — írok egy cikket, megmutatom benne, mi folyik ebben a városban, és odaadom a szerkesztőmnek, hogy jelentesse meg a Clarion-ban. _ Én pedig elmegyek a polgármesteri hivatal vezetőjéhez — mondja Harold. — Egyenest hozzá, személyesen. Bátyámban, lám, rejtett mélységek vannak. Kezdem kívánni, bár ismerném egy kicsit jobban őt. A szerkesztőmet John Ulysses Smith-nek hívták. Csakugyan. És mindig szivar lógott a szájában, mert kamaszkorában azt olvasta valahol, hogy a lapszerkesztők mindig szivaroznak. Azt hitte, biztonságot, tekintélyt kap tőle. Pedig csak bronchitiszt kapott. Nála kevésbé nyugodt ember nem is létezett, amióta a világ világ. Minden héten haldoklott, mikor a lap nyomdába került. Szüntelenül attól rettegett, hogy egy szép nap az egész város abbahagyja a Clarion vásárlását, és ő állás nélkül marad. Fúziók és lapátvételi ajánlatok lidércnyomása kísértette éjszakáit, és kergette el felesége álmát. Mindenkinek ő akarta elvégezni a munkáját, persze a magáét is. Szerkesztősége tagjainak értelmi szintjét fejlődésükben visszamaradt naposcsibékével tartotta egyenlőnek. Versem közlése volt egyetlen valamirevaló ténykedése, amióta csak elkövette a társadalom ellen azt a merényletet, hogy előkászálódott az anyja méhéből. Szerencsére anyja belehalt a szülésbe, és sose látta meg ,mi lett férje fércművéből. A férj, úgy hírlett, tengernek ment fia második születése napján. Mindezt eddig is tudtam. De most meg kellett ismernem a szerkesztők emelékkövének egy eddig rejtve maradt oldalát is. Azt, hogy gyáva. — Képtelenség kinyomatni — mondta, ujjával végigkövetvén a kézirat sorait. — Miért? — kérdeztem. Szivarra gyújtott, és gonosz füstfelleget fújt a fejem köré. — Fiam — mondta —, én negyven éve dolgozom újságnál, már ismerem a dörgést. Ez nem megy. ■— Mi baj vele? — Támadja a tanácsot. — A tanács rászolgál a támadásra. — Ugyan, ugyan. Nekik ez a dolguk. És azt maga se tagadhatja, hogy a városunkra ráfér egy kis áttervezés. — Miért nem azt írják, hogy ״ kérjük”, vagy ״ ha nincs ellene kifogása”? Miért nem magyarázzák meg, mi történik? Egyszerűen bedobnak egy darab papírt az ember postaládájába, és abból tudjuk meg, hogy gyökerestül kiszakítanak az otthoni földből! Ehhez nincs joguk! — Minden emberi intézkedésnél ér valakit igazságtalanság — mondta. — Például ha magának ... de csak magának... adnék hetente egy extra ötöst, a szerkesztőség többi tagja igazságtalannak kiáltana ki, már amennyire egyáltalán képesek maguk körül valamit is észrevenni. Újra meggyújtotta a szivarját. Sose tudott nyitjára jönni a sajátos művészetnek, hogyan égethetné egyfolytában végig. — Csakugyan ad még egy ötöst hetenként? — kérdeztem. — Nem. — Gondoltam. — De az újság jövőjét se vagyok hajlandó kockára tenni. — Ezt hogy érti? — Mindjárt megmagyarázom. — Mutatóujját minden ízében megfeszítve és a magasba emelve, Humphrey Bogart mozdulatát utánozta. — A tanács legtöbb tagja kereskedő, és a Clarion-ban hirdet. így van? — Az újság kötelessége, hogy független legyen — mondtam. Ez hülyén hangzott, még én magam is annak éreztem. Megköszörültem a torkom. — Szép, ha valakinek ideáljai vanna — mondta —, fiatalkorban szép. Az eszmény olyan, mint a kölyökháj a kutyán. — A sajtó legyen szabad... — Szabadság nincs. Se függetlenség. Sem a sajtó- REGÉNY írta: PETER MARSHALL nál, sem másutt. Mindannyiunk pórázát az tartja, aki a számlát fizeti. Mindentől függünk, ami csak összehozza a keresetünket. Ez az élet vastörvénye, fiam, és magamfajta elfoglalt embernek igazán nincs időm rá, hogy magához hasonló fiatal naplopóknak magyarázgassam, mit jelent az élet. De egyet véssen jól, nagyon jól az eszébe! Újságnak eszmény, fölösleges luxus. A végén olyan talál lenni tőle a vérkeringése, mint a hulláé. Visszavittem tőle a kéziratomat, és faképnél hagytam, hadd szopja tovább a szivarját. — Voltam a polgármesteri hivatal vezetőjénél — közölte Harold. — Na és... széna, szalma? — kérdezte apám. — Segít? — reménykedett anyám. — Nem. Pedig szépen végighallgatott. Udvarias volt, nagyon. De azt mondta, nem tehet semmit. Egy kicsit bizonytalannak látszott. Talán nem tudom elég jól kifejezni magam. — Voltál a szerkesztődnél? — kérdezte apám. — Olyan sztorit írtam, hogy a szobor is könnyekre fakad tőle — mondtam. — De neki nem kell. Átvittem egy másik lapnak, de mind egy húron pendül. — Most mi lesz? — kérdezte anyám. Senki se felelt. Erre nem volt mit mondani. A kis, barnára mázolt konyha megtelt az emlékezés csöndjével. Aztán anyám maga válaszolt magának: — Talán nem is lesz olyan rossz azon az új lakótelepen.—• Persze — mondta apám. — Bent van a kló, a házban. — Sok anyányi pipit láttam arrafelé — jegyeztem meg. — Már megszemléltem őket. — Majd segítek én is megkopasztani egyet-kettőt — vigyorgott Harold. Én visszavigyorogtam rá. — Helyes — mondta apám kedvesen. — Ott is együtt maradunk, ugye?... — kérdezte anyám. — El nem szakíthatnak bennünket egymástól! — Persze hogy nem— mondta apám.—■ És csak ez a fontos. Egy család maradunk, ha a tanács a feje tetejére áll is! Zörgött a levelesláda, s egy barna boríték esett ki belőle a kopott szőnyegre. Harold odament, lehajolt, fölvette, megnézte. — A várostól jött — mondta. — Nyisd ki, fiú — biztatta apám. — Nyisd ki! Harold felszakította a borítékot, elolvasta a levelet, aztán táncra perdült, és ezt kiabálta: — Nem mi vagyunk azok! Nem mi vagyunk azok! — Mik nem mi vagyunk, az Isten szerelmére? — Nem minket rúgnak ki! — lelkesedett. — Nem jó Pritchardéknak küldték a kilakoltatási papírt. Összes keverték! — A keservű neki! — szólt apám szelíden. — Hű, a keserves mindenségű! Az az ostoba, csavargóban, ha... — Nincs joguk összekeverni az embert! — sipította anyám. — Majd én megmutatom nekik, de meg én! — morogta Harold. Kiforgatta az egyik zsebét, toll került elő belőle. Aztán addig kutatott az asztalfiókban, míg íróblokkra nem talált benne. — Mit akarsz? — kérdeztem. — Írok a városnak! — tüzeskedett. — Miért? Mit gondoltál, mit csinálok? Fürödni készülök?! — Jól teszed — helyeselt apám. — Mondd csak meg nekik jól a magadét! Ne lökdössék ide-oda az embert, ahogy épp az eszükbe jut! Az én házam az én váram! — Mit riogatnak? — méltalankodott anyám. — Kis ha gyereket várok?! — Mire való az egész? — szólaltam meg. — Küldik rá a szabvány bocsánatkérő levelet, ha egyáltalán csinálnak valamit. — De nem hallgatott rám senki. Acsarkodtak, mint a kutyák, mikor éppen ráébrednek, hogy hiába minden, nincs több fa a földkerekségen. — Megírtam, vegyék tudomásul, hogy nem vagyunk mi csorda ... — Úgy van! És ha nem tudnak kavarodás nélkül megcsinálni valamit... — Ha mi a villany díját a gázosoknak küldjük, bezzeg mindjárt fenyegetőznek ... — Azért, mert ők városi tisztviselők ... — Mi választottuk meg őket, vagy mi a fene! A mi alkalmazottaink. .. — Ha már úgyis benne vagy, megírhatod, hogy erre a házra is ráfér egy kis reparatúra. A falat ki kell hézagolni... — Ide se dugják az orrukat évek óta, csak a bért tudják beszedni... — Lyukas a budi teteje ... — Trágyadomb az egész ... — Miért nem kaphatunk mi új házat? Kérdezd meg, miért mi nem kapunk új házat... Harold megnyálazta a borítékot.— Úgy írtam alá: „Teljes felháborodással”. Öklével nagyot csapott a borítékra, hogy leragadjon. (Folytatása következik) Salamon Mózes halálának 50 éves fordulójára A kis Árva megyének mindössze három rabbinátusa volt, ezek közül Turdossin, amelynek rabbija Salamon Mózes volt, volt a legkisebb és a legkevésbé ismert. De amikor a rabbi 50 évvel ezelőtt — 50 évi hivatalos működése után — meghalt és dr. Krausz Sámuel professzor, a budapesti, majd bécsi rabbiszeminárium tudós tanára — a Magyar Izráel 1917 szeptemberi számában öt oldalas méltatást írt róla, az nagy feltűnést keltett országszerte. Már maga a méltatás címe: „Egy rabbi életiskolájából”, is sokat mond. Krausz Sámuel professzor azt mondja Salamon Mózes rabbiról, hogy: ״ Engem szoros barátság fűzött a férfiúhoz, és jól ismertem életének minden fázisát. Sa- lamon rabbi egy egész kornak adja meg a képét. Az ő pályafutása bennünket az előző évtizedek felismerése és méltányolása szempontjából nagyon is érdekel.” Krausz professzor a rabbi feleségéről, Ráchel Leóról, műveltségéről és előkelő lényéről is dicsérőleg szól, házaséletükről pedig egész kis ódát zeng. Salamon Mózes rabbi 1838 ban Huszton született. Apja Huszton a legszegényebb emberek közé tartozott. Mégis Mózesből talmudtudó embert kívánt nevelni. A nyílteszti fiu már gyermekkorában belemélyedt a tanulásba, de nagy fájdalmára olyan ósdi tanítókhoz került, akik pofonokkal és bottal a kezükben kívánták a tudást a gyermek fejébe verni. 13 éves korában végre otthagyta Husztot. Sok hányattatás után — mire 22 éves lett, az intelligens zsidóságáról ismert Liptószentmiklósra került. Itt Iszachar Beer rabbi — látván, hogy a Talmudon kívül semmi tudása nincs, hogy még a Tnáchot sem ismeri, és főleg, hogy a héber gramatikéról fogalma sincs, mindenekelőtt ezen hiányok kiküszöbölésére foglalkozott vele. Majd szorosabb összeköttetésbe került a hitközség műveit kántorával — titkárával, Júda Léb Hahnnal. — Ennek a kántornak volt egy nem mindennapi, zsidó és nem-zsidó műveltséggel rendelkező, Ráchel Lea nevű szép leánya, aki a két ilynevű ősanyánk sok jó tulajdonságát is egyesítette magában, ő is akart az egyébként szép szál, de mindenképpen ügyefogyott legénynek a kezére járni. Minthogy pedig a héberen kívül egyetlen nyelv betűit sem ismerte, a német ábécére kezdte tanítani, majd a német irodalomba is bevezette. Mi sem természetesebb tehát, hogy — nem is sokára — szerelemre gyulladt iránta, és Ráchel Lea is megszerette őt. Salamon — úgy mint Jákob ősatyánk — hét évig maradt apósának a házában, így nyugodtan folytathatta Tóra- és Talmud-tanulását, — most már az európai műveltséggel rendelkező Beer rabbi vezetése alatt. Tanult latint, görögöt, flozófiát, történelmet, irodalmat, stb. — Hét év után, 1867-ben az Árva megyei kis hitközség, Turdossin, rabbijává választotta őt. Ekkor 29 éves volt. Mintha meg akarta volna bosszulni magát a Miklósba való megérkezésekor szégyenkezve tapasztalt héber nyelvtudás hiánya miatt, a rabbiállásának betöltésétől kezdve nem irt más nyelven mint héberül. Csak úgy ontotta a szebbnél-szebb költeményeket, így egy 116, hatsoros strófából álló költeményben írta meg fentebb vázolt pályafutásának történtét. Ezt a költeményt nem kisebb ember, mint dr. Lőw Immanuel, őrizte meg hagyatékában, amely a jeruzsálemi egyetem birtokában van. Már a költemény címe: ״ Jomé Cheldi” — ,,Földi életem napjai” — is inkább báchi, mint rabbinikus héberségre mutatnak. Ezt a héberséget Krausz Sámuel professzor az Országos Rabbigyesület közlönyében külön is megdicséri. Azét az emberét, aki 22 éves korában még egyetlen héber mondatot sem tudott helyesen megfogalmazni. Salamon Mózes rabbi egész sor költeményt, humoros tárgyú elbeszélést, vagy 30 Aeosopus féle mesét jónéhány munkát irt, ezek közül azonban — a szükséges anyagi eszközök hiánya folytán — csak egy rész látott napvilágot. A meg nem jelentekről Krausa professzor azt írja: ״ Talán lesz még számukra feltámadás. Szerzőjük olyan mélyenszántó elme, hogy műveiből sok tanulság és világosság származhat.” A legszebb fényt veti Sa-lámon rabbi és főleg Ráchel Lea asszony lényére az a héber sor, amellyel a Rabba- járól írt, Ráchel Leának ajánlott művének a dedikációját kezdi, — ami idézet Rabbi Akiba egy mondásából. Amikor a mártír, a szabadsághős Rabbi Akiba ugyanis jövendő székhelyére, Bné-Brákba érkezik, ahol nagy híre megelőzte, — sokezernyi tömeg üdvrivalgással fogadja. A jelenlevő Ráehel felesége a nagy tömegben nem tud ünnepelt férje közelébe férkőzni. — Erre a nagy Mester, —, aki szintén csak későn, férfikorában szerezte nagy tudását,— odakiáltja a tömegnek, hogy: „Engedjétek előre ezt a nőt, mert minden, ami én vagyok és amit nektek jelentek, az az ő érdeme!” Salamon Mózes rabbi méltán megérdemli, hogy a múlt század második fele magyarországi héber íróinak pantheonjában helyet foglaljon. Ez a cikk pedig legyen emléktábla a turdossini hitközségnek, amelyik nincs többé. Egy kis hitközség rabbijának szellemi karrierje Írta: Dr. Tomaschoff Baruch