Unitárius Egyház, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1932-01-15 / 1-3. szám

2. UNITÁRIUS EGYHÁZ. 1932. jan.—febr.—márc. 15 természetű alakulatok által a nagy üzleti vállalatok által fenntartott, vezetett és politikai öntudattól, vagy nyers üzleti szellemtől áthatott vezetőség és oktató személyzet által nevelt ifjúság sohasem tud a lelki élet magasztos pillanataira ráeszmélni, sohasem fog nemes gondolatokat, az egyetemes emberiség javára kitermelni és sohasem fog a világbéke napsugaras eszméi szolgálatába állani. Ezt a lelketlen, gyűlölködő, felebarátölő, krisztus­tagadó arcú embertípust látjuk ma államok fe­lett uralkodni. Ez a típus nem járt hitfelekezeti iskolában, ez a típus nem valláserkölcsi nevelők­től kapta műveltségét. Ez a típus még csak a „fogat-fogért“ erkölcs felfogásnál tart, vagy még ott sem. Ettől a típus­tól csak világháborút lehet várni. Ettől a típustól szabadulni kell. Ezért nem szabad iskoláinkat feladni az utolsó lehetőség határáig. Ez a lehetőség jelenben csak­nem egészen anyagi természetű. Vonatkozik az az anyagi kérdés az iskolák fenntartásánál két irányra: a dologi és a személyi irányzatra. A do­logi kiadásoknál helyes gazdálkodással, sokat el­lehet érni. Azonban a legnehezebb kérdés : az oktató személyzet ellátása, ez idő szerint nyílt és megoldhatatlannak látszó feladat. Már­pedig az összes anyagi kiadások között ez a legfontosabb, mert csak a jól ellátott, de főként a biztos el­­látmányú személyzet tud dolgozni önzetlenül, tel­jes felelősséggel, nyugodt ésszel és teljes erejé­ből a közművelődés szent határain. Nem azt állítjuk, hogy elérhetetlen magas fize­tés kellene. Nem! Olyan javadalmazás kell, a­­melyből egy tanár, vagy tanító gondtalanul tud megélni. Nem okvetlen pénz kell, hogy az legyen, lehet az bármi más anyagi ellenérték is, lehet ruha, élelmezés stb. De okvetlen lennie kell és biztosnak kell lenni, mert a nyomorban és bizony­talanságban vergődő egyén elveszti függetlenség­érzetét s megszűnik az önzetlen munkához való ragaszkodása, példaadása a gerinctelen, a min­denkinek hízelgő, vagy az életunt, a mindent gyűlölő, vad, elkeseredett forradalmi szellem ha­tását fogja kelteni. Hogy egy oktató-nevelő a hitvallásos iskola példa­mutató erőssége lehessen, harmonikus életre van szüksége. Legyen anyagi szükséglete az anyagi ellenszolgáltatásokkal ki­egyensúlyozva. Ennek a kiegyensúlyozott életlehetőségnek fel­tételeit tárgyalják egyházunk törvényhozó és végrehajtó szervei már évek óta. És éppen csak ezt nem tudják megoldani. Tiszta patakok fene­kére ülepedett, vagy a nyomdafesték iszapjába fulladt a megoldás lehetősége, nem lehet tudni. Szükség azonban bizonyos kérdésekben tisztán látni. Azok az állami tanítók, akik egyúttal énekve­zérek is, a tapasztalatok szerint, a növendékek előtt képviselik az odaadó, lelkes és munkás ok­tató embert, aki jó példát mutat nemcsak a tu­dás, hanem az egyházért való cselekvés kérdésé­ben is. Nagyon természetes, hogy a tisztán egyhá­zi származású tanítók még fokozottabb mérték­ben volnának odaállíthatók az egyházias élet és emberbaráti szeretet mintaképeiül, azonban a je­len súlyos anyagi megpróbáltatások következté­ben nagyon elkeseredett, szinte szélsőségre hajló hangulatot is képviselnek az egyensúlyban sehogy sem álló szükségletek és azok fedezete miatt. Ennek alapján az egyházias nevelést kapott és államilag dotált énekvezéreink, akármilyen kelle­metlenül is hangzik, lelkileg is egyensúlyozot­­tabbak, mint martiriumot élő egyházi tanító-kar­­társaik. Ugyanez a kiegyensúlyozatlanság áll fenn egy év óta főgimnáziumaink tanárkarának mind anya­gi, mind lelki életében is. Az 1914 évvel kezdődő szenvedés, amely egye­seket a harctérre s onnan fogságba, vagy halál­ba vitt, másokat itthon sokszorosan fokozott mun­ka és nélkülözés elé állított, a pénzérték csök­kenése következtében anyagilag teljesen leron­gyolt már az első öt évben megtette hatását az idegek teherbíró képességének megállapítására. Aztán a bekövetkezett regimváltozás, az államse­gély teljes elvesztése, az élelmiszerek és ruhane­­műek magasba repülése, hosszú időn át csak az egyházi oktatószemélyzet lelkierejének felörlésére szolgált. Egyéni boldogulásukért a sorból kiug­rott egyes „alakok“ csak a szomorú sors való­ságát bizonyítják. A hosszú életsivatag után következett néhány (4—5) év, amelyben az oktató személyzet tisz­tességesnek mondható javadalmazáshoz jutott. De mi az a sok nélkülözésben tönkrement családi szentélyek élet­lehetőségeire nézve? Mi az a hosszú 12 esztendei idegroncsoló nélkülözés után ? Hogyan lehetett volna helyrepótolni azt a sok romlást, pusztulást, amit ruhában, berendezésben, bútorban és egészségben annyi idő alatt szen­vedtek? Ma pedig hol állunk? Az Egyh. Kép. Tanács alig tud költségvetést összeállítani. Az oktató személyzet javadalmazása nem tud fedeze­tet kimutatni, nemcsak, hogy az állami tanári és

Next