Unitárius Egyház, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1932-01-15 / 1-3. szám
2. UNITÁRIUS EGYHÁZ. 1932. jan.—febr.—márc. 15 természetű alakulatok által a nagy üzleti vállalatok által fenntartott, vezetett és politikai öntudattól, vagy nyers üzleti szellemtől áthatott vezetőség és oktató személyzet által nevelt ifjúság sohasem tud a lelki élet magasztos pillanataira ráeszmélni, sohasem fog nemes gondolatokat, az egyetemes emberiség javára kitermelni és sohasem fog a világbéke napsugaras eszméi szolgálatába állani. Ezt a lelketlen, gyűlölködő, felebarátölő, krisztustagadó arcú embertípust látjuk ma államok felett uralkodni. Ez a típus nem járt hitfelekezeti iskolában, ez a típus nem valláserkölcsi nevelőktől kapta műveltségét. Ez a típus még csak a „fogat-fogért“ erkölcs felfogásnál tart, vagy még ott sem. Ettől a típustól csak világháborút lehet várni. Ettől a típustól szabadulni kell. Ezért nem szabad iskoláinkat feladni az utolsó lehetőség határáig. Ez a lehetőség jelenben csaknem egészen anyagi természetű. Vonatkozik az az anyagi kérdés az iskolák fenntartásánál két irányra: a dologi és a személyi irányzatra. A dologi kiadásoknál helyes gazdálkodással, sokat ellehet érni. Azonban a legnehezebb kérdés : az oktató személyzet ellátása, ez idő szerint nyílt és megoldhatatlannak látszó feladat. Márpedig az összes anyagi kiadások között ez a legfontosabb, mert csak a jól ellátott, de főként a biztos ellátmányú személyzet tud dolgozni önzetlenül, teljes felelősséggel, nyugodt ésszel és teljes erejéből a közművelődés szent határain. Nem azt állítjuk, hogy elérhetetlen magas fizetés kellene. Nem! Olyan javadalmazás kell, amelyből egy tanár, vagy tanító gondtalanul tud megélni. Nem okvetlen pénz kell, hogy az legyen, lehet az bármi más anyagi ellenérték is, lehet ruha, élelmezés stb. De okvetlen lennie kell és biztosnak kell lenni, mert a nyomorban és bizonytalanságban vergődő egyén elveszti függetlenségérzetét s megszűnik az önzetlen munkához való ragaszkodása, példaadása a gerinctelen, a mindenkinek hízelgő, vagy az életunt, a mindent gyűlölő, vad, elkeseredett forradalmi szellem hatását fogja kelteni. Hogy egy oktató-nevelő a hitvallásos iskola példamutató erőssége lehessen, harmonikus életre van szüksége. Legyen anyagi szükséglete az anyagi ellenszolgáltatásokkal kiegyensúlyozva. Ennek a kiegyensúlyozott életlehetőségnek feltételeit tárgyalják egyházunk törvényhozó és végrehajtó szervei már évek óta. És éppen csak ezt nem tudják megoldani. Tiszta patakok fenekére ülepedett, vagy a nyomdafesték iszapjába fulladt a megoldás lehetősége, nem lehet tudni. Szükség azonban bizonyos kérdésekben tisztán látni. Azok az állami tanítók, akik egyúttal énekvezérek is, a tapasztalatok szerint, a növendékek előtt képviselik az odaadó, lelkes és munkás oktató embert, aki jó példát mutat nemcsak a tudás, hanem az egyházért való cselekvés kérdésében is. Nagyon természetes, hogy a tisztán egyházi származású tanítók még fokozottabb mértékben volnának odaállíthatók az egyházias élet és emberbaráti szeretet mintaképeiül, azonban a jelen súlyos anyagi megpróbáltatások következtében nagyon elkeseredett, szinte szélsőségre hajló hangulatot is képviselnek az egyensúlyban sehogy sem álló szükségletek és azok fedezete miatt. Ennek alapján az egyházias nevelést kapott és államilag dotált énekvezéreink, akármilyen kellemetlenül is hangzik, lelkileg is egyensúlyozottabbak, mint martiriumot élő egyházi tanító-kartársaik. Ugyanez a kiegyensúlyozatlanság áll fenn egy év óta főgimnáziumaink tanárkarának mind anyagi, mind lelki életében is. Az 1914 évvel kezdődő szenvedés, amely egyeseket a harctérre s onnan fogságba, vagy halálba vitt, másokat itthon sokszorosan fokozott munka és nélkülözés elé állított, a pénzérték csökkenése következtében anyagilag teljesen lerongyolt már az első öt évben megtette hatását az idegek teherbíró képességének megállapítására. Aztán a bekövetkezett regimváltozás, az államsegély teljes elvesztése, az élelmiszerek és ruhaneműek magasba repülése, hosszú időn át csak az egyházi oktatószemélyzet lelkierejének felörlésére szolgált. Egyéni boldogulásukért a sorból kiugrott egyes „alakok“ csak a szomorú sors valóságát bizonyítják. A hosszú életsivatag után következett néhány (4—5) év, amelyben az oktató személyzet tisztességesnek mondható javadalmazáshoz jutott. De mi az a sok nélkülözésben tönkrement családi szentélyek életlehetőségeire nézve? Mi az a hosszú 12 esztendei idegroncsoló nélkülözés után ? Hogyan lehetett volna helyrepótolni azt a sok romlást, pusztulást, amit ruhában, berendezésben, bútorban és egészségben annyi idő alatt szenvedtek? Ma pedig hol állunk? Az Egyh. Kép. Tanács alig tud költségvetést összeállítani. Az oktató személyzet javadalmazása nem tud fedezetet kimutatni, nemcsak, hogy az állami tanári és