Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-14 / 2. szám

Személyes példa Kevés műsorszámnak volt olyan nagy visszhangja, mint annak a félórás beszélgetésnek, amelyet Aurél Duca elvtárs­sal, az RKP Kolozs megyei bi­zottságának első titkárával folytatott Bodor Pál a képer­nyő előtt. Olyan kérdésekről — pártunk nemzetiségi politi­kájának eredményeiről, a ro­mán—magyar testvériség szün­telen erősítéséről —, amelyek a kommunista öntudat szaka­datlan feljesztésének, a sokol­dalúan fejlett szocialista tár­sadalom programjának szerves részét képezik. Olyan hangon — s itt nemcsak arra utalha­tunk, hogy a beszélgetés végig magyar nyelven folyt le —, amely mély meggyőző erővel példázta elvek és tettek, élet és munka azonosságát. Egy élet példájából, a gye­rekkor és ifjúság emlékeiből fakadnak fel a tartós tanulsá­gok, mindmáig érvényes ta­pasztalatok, melyek a testvé­riség, a kölcsönös megismerés, a közös munka, az egymás iránti megbecsülés aktív for­rásaiból táplálkoznak. A mai vezető pártember nagy szere­tettel és tisztelettel emlékezett vissza felszabadulás előtti ifjú­munkás korából tordai magyar mesterére, aki annyi gondos­sággal nevelte, tanította őt, a fiatal román munkást, nem­csak mesterségre, munkásbe­csületre, de egyúttal barátság­ra és testvériségre is. A mes­terséggel együtt beleoltotta a munkásöntudatot is, s a közös kirándulások, viták, szórako­­zás a román és magyar ifjú­munkások barátságát még job­ban elmélyítették. És, amint azt Aurél Duca elvtárs ki­hangsúlyozta, megvolt ebben a maga szerepe az egymás iro­dalma iránti érdeklődésnek: számos magyar író könyve tar­tozott és tartozik mindmáig kedves olvasmányai közé. Ma, számunkra, a testvériség szocialista életünk természetes, nélkülözhetetlen velejárója, a teljes egyenjogúság, a közös építőmunka, szocialista kultú­ránk, szüntelenül erősítik a román és a magyar dolgozók egységét. De arra is felhívta a figyelmet ez a kommunista emberségtől és felelősségérzet­től áthatott beszélgetés, hogy a személyes példamutatásnak, az egymás iránti figyelemnek és megértésnek, egymás érté­kei megismerésének és haladó hagyományaink tisztelésének, milyen fontos szerepe van a román—magyar testvériség to­vábbi tudatos elmélyítésében, pártunk nemzetiségi politikája szellemének megfelelően. S a legnagyobb gondot — mint azt Duca elvtárs saját gyerekeivel példázta, akik szintén olvas­nak, beszélnek magyarul — az ifjúságra kell fordítani szü­lőknek, iskolának, nevelőknek, irodalomnak, hogy minél na­gyobbra nőjön lelkükben a szocialista testvériség palántája. MIKÓ ERVIN Katedra és pódium Senki sem kongat vészharangot. De kétségtelen, hogy szá­zadunk nem a nyelv és irodalom százada; legjobb esetben: nyelveké és irodalmaké, mert egyre több nyelv birtoklása szük­séges a tudományos, szakmai, szellemi előrehaladáshoz, s eköz­ben elkerülhetetlenül fakul, erőtlenedik, ki-kihuny az első nyelv, az anyanyelv ékessége. Hogy nyelvmívelő társaságok alakulnak — nem anakroniz­mus, hanem szervezett, korszerű védekezés az anyanyelv (tehát a szellemi és erkölcsi fegyelem és önellenőrzés) nélküli (tehát sem bátorságot, sem félelmet nem ismerő) embertípus ellen, mert az egyetlen nyelvben feloldódó, nagyon is távoli emban­(Folytatása a 10. oldalon) BANNER ZOLTÁN Bihari magyar folklórkör Mit biztosít a kör, már kez­dettől fogva, mindenik tagjá­nak? Folklorista igazolványt, évnegyedenként egésznapos munkatalálkozót, hogy min­denki beszámolhasson eredmé­nyeiről, és tanácsot, segítséget nyerjen a következő hónapok­ra; szakmunkák beszerzését és közvetítését, részvételt a biha­ri folklórnapokon, szereplést a folklórnapok tudományos ülés­szakain. A köri tagok gyűjté­sei folklórarchívumot alkot­nak, legértékesebb részüket a Népi Alkotások Háza nyom­tatásban is közzéteszi. A megalakulás alkalmával Nagyváradon szóltam néhány szót; most egy-két gondolatot a nagyobb nyilvánosság előtt is szeretnék megismételni, mert hasonló helyzetekben ta­lán másoknak is tanulságul szolgálhat. Remélhetőleg új időszak kezdődik a bihari magyar folklórgyűj­tés történetében — ez kizárólag a tagoktól függ —, hisz a kör összefogja a szétszórt erőket, ismét moz­gósítja azokat, akik a gyűjtést valamilyen ok miatt félbe­hagyták, s új vállalkozókat nyer meg a folklór ügyének. E mennyiségi gyarapodáson túl tervszerű, céltudatos mun­kalehetőséget kínál, s nem utolsósorban magasabb szak­mai szintre igyekszik emelni a tagok tevékenységét. Érdemes egy percig elidőz­nünk az önkéntes folklórgyűj­­tők szakmai színvonalánál, ugyanis — országos tapasztalat szerint — fáradozásuk ered­ménye, épp a kötelező folklo­risztikai kívánalmak és mód­szerek kellő ismerete vagy tisztelete híján, gyakran leg­jobb szándékuk és ügybuz­galmuk ellenére sincs arány­ban a ráfordított munkával. Kiadásra felajánlott népkölté­si kézirataik azt tanúsítják, hogy sokan közülük csak in­­nen-onnan tallóznak, semmit sem igyekeznek alaposan fel­tárni; a gyűjtési-kutatási előz­ményekről nem tudnak, a már elért eredmények gyarapítása helyett többnyire mindent elölről kezdenek, no meg ke­veset gyűjtenek, ám annál töb­bet akarnak publikálni. A legfontosabb kérdés a munkamódszer mellett a mun­katerv összeállítása, hisz ettől függ a kör léte és jövője. Va­jon egyazon közös feladatra kellene-e a tagok erejét össz­pontosítani, vagy pedig volna ennél jobb megoldás is? Véle­ményem szerint most kezdet­ben, amidőn sem a gyűjtők érdeklődését (és képességeit), sem a bihari magyar folklórt nem ismerjük még kellő mér­tékben, egy közös téma azon­nali kijelölése kettős kocká­zattal járna. Egyrészt figyel­men kívül hagyná a gyűjtők külön-külön vonzódását; ez demobilizáló hatású lenne. Másrészt (esetleg) olyan gyűj­tési feladatot írna elő, amely­nek egyes pontokon nem vol­t Folytatása a 4. oldalon) FARAGÓ JÓZSEF November 27—29. között már negyedszer került sor az évenként ismétlődő Bihari folklórnapok rendezvényeire. Mindama gyarapodások közül, amelyek ezt a mostani talál­kozót a korábbiakhoz viszo­nyítva jellemezték, ezúttal ar­ról a mozzanatról szeretnék hírt adni, amely nemzetiségi művelődésünket közvetlenül érinti-gyarapítja. 29-én ugyan­is, a gazdag tudományos ülés­szaknak mintegy záradékaként, ünnepélyesen megalakult a nagyváradi Népi Alkotások Háza mellett már évek óta működő folklórkor új, magyar tagozata. A tagozat valós szük­séglet alapján jött létre, Bihar megyében ugyanis mindin­kább gyarapszik azoknak az értelmiségieknek (főként taná­roknak) a száma — már most több mint tizenöten vannak —, akik szorosan vett hiva­tásuk mellett a folklór gyűjté­sével és a művelődési mun­kában való hasznosításával foglalkoznak. ­ Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM ■ 2. (1211.) SZÁM ■ ARA­­­LEJ ■ KOLOZSVÁR, 1972. JANUÁR 14 Löwith Egon: Lendület SZÍNES FALINAPTÁR Majtényi Erik írja Hajlandó vagyok bármikor eskü alatt vallani: a irodalom nem használati utasítás. Nem azért írják, és nem úgy kell olvasni. Ezt talán fölösleges is hangoz­tatni. Az emberek általában tudják. Elszomorító, hogy olykor milyen jól tudják. Példának okáért kiskorú szerelmesek esetében. Rá­juk pirítanak, megbélyegzik őket — méghozzá sietve, mert estére jegyük van a Rómeó és Júliába. Van akit felnőtt korában is meghat Andersen gyu­­faárus kislánya. De minden maszatos körökben a hol­nap bűnözőjét látja. És Bovaryné, ki nem olvasta Bovarynét, kit nem rendített meg Bovaryné sorsa? Az életben egészen más — milyen jókat lehet csámcsogni fölötte. Ha Biberach színházba járna, Bánknak szurkolna, őszintén. Mert az irodalom nem használati utasítás. Még emlékszem rá, amikor először vittek moziba. Némafilm volt: Jancsi és Juliska. Emlékszem az első könyvre, amelyet elolvastam. Eszem-iszom ország volt a címe. Emlékszem arra a nyári napra, amikor megtanultam kerékpározni. És amikor először ültem repülőre. És az első csókra. Vajon mennyi lehet az egy főre eső első élmény? Kis én vajon hol tartok most? — Ajándékozzon könyvet! A könyv a legszebb aján­dék! — olvastam már gyerekkoromban, és ugyan va­lóst egyetértettem a hirdetéssel. Hiszen volt olyan könyv is a kirakatban, amelyet hetekig nézegettem. Hogy megvehessem, arról szó sem eshetett. A minap egy remek könyvön akadt meg a szemem. Nekem már megvolt, de ismertem valakit, akinek nagy örömet szerezhetek vele. Egyébként is ajándékidény volt, bementem és megvettem. Nem egész öt lejbe került. Kevesebbe, mint egy cso­mag jó cigaretta. A könyv a legszebb ajándék. De ha nem veszek hoz­zá egy nyakkendőt is, akkor megnézhetem magam. Ugyanabban az ajándékidényben láttam műanyag-ta­­sakokba összeválogatott három-négy kötet könyvet. Ki­nek lehet ezt manapság megvenni? Hányadik osztályos diákról lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy a három vagy a négy kötet közül egyik sincs meg neki? Mondom: manapság ... «­ Ó, szent együgyűség! Nyugatot járt ismerősöm meséli, hogy találkozott egy rég elszármazott hazánkfiával, aki amikor megtudta, hogy a barátom honnan jön, lebiggyesztette az ajkát és csak legyintett: — Maguk is odahaza — hangzott a lesújtó ítélek — Mért, mi van? — kérdezte a barátom. — Na hallja, ha a medgyesi csapat még mindig nem jutott be az A-ligába! Szegény ember, ezen bánkódik több mint harminc esztendeje... Vannak barátaim, akikkel — olykor a távolság miatt — csak nagy ritkán találkozom. S vannak, akikkel azért találkozom ritkán, mert kö­zel élünk egymáshoz, és a találkozás lehetősége bár­mikor adva van. Néha még önmagammal is találkozni szoktam. Már arra gondoltam, hogy ezt is illően megünne­pelem. illos .

Next