Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-14 / 2. szám
Személyes példa Kevés műsorszámnak volt olyan nagy visszhangja, mint annak a félórás beszélgetésnek, amelyet Aurél Duca elvtárssal, az RKP Kolozs megyei bizottságának első titkárával folytatott Bodor Pál a képernyő előtt. Olyan kérdésekről — pártunk nemzetiségi politikájának eredményeiről, a román—magyar testvériség szüntelen erősítéséről —, amelyek a kommunista öntudat szakadatlan feljesztésének, a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom programjának szerves részét képezik. Olyan hangon — s itt nemcsak arra utalhatunk, hogy a beszélgetés végig magyar nyelven folyt le —, amely mély meggyőző erővel példázta elvek és tettek, élet és munka azonosságát. Egy élet példájából, a gyerekkor és ifjúság emlékeiből fakadnak fel a tartós tanulságok, mindmáig érvényes tapasztalatok, melyek a testvériség, a kölcsönös megismerés, a közös munka, az egymás iránti megbecsülés aktív forrásaiból táplálkoznak. A mai vezető pártember nagy szeretettel és tisztelettel emlékezett vissza felszabadulás előtti ifjúmunkás korából tordai magyar mesterére, aki annyi gondossággal nevelte, tanította őt, a fiatal román munkást, nemcsak mesterségre, munkásbecsületre, de egyúttal barátságra és testvériségre is. A mesterséggel együtt beleoltotta a munkásöntudatot is, s a közös kirándulások, viták, szórakozás a román és magyar ifjúmunkások barátságát még jobban elmélyítették. És, amint azt Aurél Duca elvtárs kihangsúlyozta, megvolt ebben a maga szerepe az egymás irodalma iránti érdeklődésnek: számos magyar író könyve tartozott és tartozik mindmáig kedves olvasmányai közé. Ma, számunkra, a testvériség szocialista életünk természetes, nélkülözhetetlen velejárója, a teljes egyenjogúság, a közös építőmunka, szocialista kultúránk, szüntelenül erősítik a román és a magyar dolgozók egységét. De arra is felhívta a figyelmet ez a kommunista emberségtől és felelősségérzettől áthatott beszélgetés, hogy a személyes példamutatásnak, az egymás iránti figyelemnek és megértésnek, egymás értékei megismerésének és haladó hagyományaink tisztelésének, milyen fontos szerepe van a román—magyar testvériség további tudatos elmélyítésében, pártunk nemzetiségi politikája szellemének megfelelően. S a legnagyobb gondot — mint azt Duca elvtárs saját gyerekeivel példázta, akik szintén olvasnak, beszélnek magyarul — az ifjúságra kell fordítani szülőknek, iskolának, nevelőknek, irodalomnak, hogy minél nagyobbra nőjön lelkükben a szocialista testvériség palántája. MIKÓ ERVIN Katedra és pódium Senki sem kongat vészharangot. De kétségtelen, hogy századunk nem a nyelv és irodalom százada; legjobb esetben: nyelveké és irodalmaké, mert egyre több nyelv birtoklása szükséges a tudományos, szakmai, szellemi előrehaladáshoz, s eközben elkerülhetetlenül fakul, erőtlenedik, ki-kihuny az első nyelv, az anyanyelv ékessége. Hogy nyelvmívelő társaságok alakulnak — nem anakronizmus, hanem szervezett, korszerű védekezés az anyanyelv (tehát a szellemi és erkölcsi fegyelem és önellenőrzés) nélküli (tehát sem bátorságot, sem félelmet nem ismerő) embertípus ellen, mert az egyetlen nyelvben feloldódó, nagyon is távoli emban(Folytatása a 10. oldalon) BANNER ZOLTÁN Bihari magyar folklórkör Mit biztosít a kör, már kezdettől fogva, mindenik tagjának? Folklorista igazolványt, évnegyedenként egésznapos munkatalálkozót, hogy mindenki beszámolhasson eredményeiről, és tanácsot, segítséget nyerjen a következő hónapokra; szakmunkák beszerzését és közvetítését, részvételt a bihari folklórnapokon, szereplést a folklórnapok tudományos ülésszakain. A köri tagok gyűjtései folklórarchívumot alkotnak, legértékesebb részüket a Népi Alkotások Háza nyomtatásban is közzéteszi. A megalakulás alkalmával Nagyváradon szóltam néhány szót; most egy-két gondolatot a nagyobb nyilvánosság előtt is szeretnék megismételni, mert hasonló helyzetekben talán másoknak is tanulságul szolgálhat. Remélhetőleg új időszak kezdődik a bihari magyar folklórgyűjtés történetében — ez kizárólag a tagoktól függ —, hisz a kör összefogja a szétszórt erőket, ismét mozgósítja azokat, akik a gyűjtést valamilyen ok miatt félbehagyták, s új vállalkozókat nyer meg a folklór ügyének. E mennyiségi gyarapodáson túl tervszerű, céltudatos munkalehetőséget kínál, s nem utolsósorban magasabb szakmai szintre igyekszik emelni a tagok tevékenységét. Érdemes egy percig elidőznünk az önkéntes folklórgyűjtők szakmai színvonalánál, ugyanis — országos tapasztalat szerint — fáradozásuk eredménye, épp a kötelező folklorisztikai kívánalmak és módszerek kellő ismerete vagy tisztelete híján, gyakran legjobb szándékuk és ügybuzgalmuk ellenére sincs arányban a ráfordított munkával. Kiadásra felajánlott népköltési kézirataik azt tanúsítják, hogy sokan közülük csak innen-onnan tallóznak, semmit sem igyekeznek alaposan feltárni; a gyűjtési-kutatási előzményekről nem tudnak, a már elért eredmények gyarapítása helyett többnyire mindent elölről kezdenek, no meg keveset gyűjtenek, ám annál többet akarnak publikálni. A legfontosabb kérdés a munkamódszer mellett a munkaterv összeállítása, hisz ettől függ a kör léte és jövője. Vajon egyazon közös feladatra kellene-e a tagok erejét összpontosítani, vagy pedig volna ennél jobb megoldás is? Véleményem szerint most kezdetben, amidőn sem a gyűjtők érdeklődését (és képességeit), sem a bihari magyar folklórt nem ismerjük még kellő mértékben, egy közös téma azonnali kijelölése kettős kockázattal járna. Egyrészt figyelmen kívül hagyná a gyűjtők külön-külön vonzódását; ez demobilizáló hatású lenne. Másrészt (esetleg) olyan gyűjtési feladatot írna elő, amelynek egyes pontokon nem volt Folytatása a 4. oldalon) FARAGÓ JÓZSEF November 27—29. között már negyedszer került sor az évenként ismétlődő Bihari folklórnapok rendezvényeire. Mindama gyarapodások közül, amelyek ezt a mostani találkozót a korábbiakhoz viszonyítva jellemezték, ezúttal arról a mozzanatról szeretnék hírt adni, amely nemzetiségi művelődésünket közvetlenül érinti-gyarapítja. 29-én ugyanis, a gazdag tudományos ülésszaknak mintegy záradékaként, ünnepélyesen megalakult a nagyváradi Népi Alkotások Háza mellett már évek óta működő folklórkor új, magyar tagozata. A tagozat valós szükséglet alapján jött létre, Bihar megyében ugyanis mindinkább gyarapszik azoknak az értelmiségieknek (főként tanároknak) a száma — már most több mint tizenöten vannak —, akik szorosan vett hivatásuk mellett a folklór gyűjtésével és a művelődési munkában való hasznosításával foglalkoznak. Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM ■ 2. (1211.) SZÁM ■ ARALEJ ■ KOLOZSVÁR, 1972. JANUÁR 14 Löwith Egon: Lendület SZÍNES FALINAPTÁR Majtényi Erik írja Hajlandó vagyok bármikor eskü alatt vallani: a irodalom nem használati utasítás. Nem azért írják, és nem úgy kell olvasni. Ezt talán fölösleges is hangoztatni. Az emberek általában tudják. Elszomorító, hogy olykor milyen jól tudják. Példának okáért kiskorú szerelmesek esetében. Rájuk pirítanak, megbélyegzik őket — méghozzá sietve, mert estére jegyük van a Rómeó és Júliába. Van akit felnőtt korában is meghat Andersen gyufaárus kislánya. De minden maszatos körökben a holnap bűnözőjét látja. És Bovaryné, ki nem olvasta Bovarynét, kit nem rendített meg Bovaryné sorsa? Az életben egészen más — milyen jókat lehet csámcsogni fölötte. Ha Biberach színházba járna, Bánknak szurkolna, őszintén. Mert az irodalom nem használati utasítás. Még emlékszem rá, amikor először vittek moziba. Némafilm volt: Jancsi és Juliska. Emlékszem az első könyvre, amelyet elolvastam. Eszem-iszom ország volt a címe. Emlékszem arra a nyári napra, amikor megtanultam kerékpározni. És amikor először ültem repülőre. És az első csókra. Vajon mennyi lehet az egy főre eső első élmény? Kis én vajon hol tartok most? — Ajándékozzon könyvet! A könyv a legszebb ajándék! — olvastam már gyerekkoromban, és ugyan valóst egyetértettem a hirdetéssel. Hiszen volt olyan könyv is a kirakatban, amelyet hetekig nézegettem. Hogy megvehessem, arról szó sem eshetett. A minap egy remek könyvön akadt meg a szemem. Nekem már megvolt, de ismertem valakit, akinek nagy örömet szerezhetek vele. Egyébként is ajándékidény volt, bementem és megvettem. Nem egész öt lejbe került. Kevesebbe, mint egy csomag jó cigaretta. A könyv a legszebb ajándék. De ha nem veszek hozzá egy nyakkendőt is, akkor megnézhetem magam. Ugyanabban az ajándékidényben láttam műanyag-tasakokba összeválogatott három-négy kötet könyvet. Kinek lehet ezt manapság megvenni? Hányadik osztályos diákról lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy a három vagy a négy kötet közül egyik sincs meg neki? Mondom: manapság ... « Ó, szent együgyűség! Nyugatot járt ismerősöm meséli, hogy találkozott egy rég elszármazott hazánkfiával, aki amikor megtudta, hogy a barátom honnan jön, lebiggyesztette az ajkát és csak legyintett: — Maguk is odahaza — hangzott a lesújtó ítélek — Mért, mi van? — kérdezte a barátom. — Na hallja, ha a medgyesi csapat még mindig nem jutott be az A-ligába! Szegény ember, ezen bánkódik több mint harminc esztendeje... Vannak barátaim, akikkel — olykor a távolság miatt — csak nagy ritkán találkozom. S vannak, akikkel azért találkozom ritkán, mert közel élünk egymáshoz, és a találkozás lehetősége bármikor adva van. Néha még önmagammal is találkozni szoktam. Már arra gondoltam, hogy ezt is illően megünnepelem. illos .