Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-29 / 30. szám

PETŐTI JELEBTÓJi“­I -« ' ■*__L___a__tjJ__ti ■ 1. Itt minden pillanat átsütheti az emlékeket. Idegeinkbe ivódtak ama július vég drámai eseményei: a csata, a menekü­lés, a halál. Segesvári síkság, Sárpatak hídja, buni kaptató — ismerősök azok számára is, akik soha nem jártak ezen a tá­jon, azt pedig ki tarthatná számon, hogy hányan jöttek el ide eddig, néma zarándoklatra vagy hivatalos emlékezésre ... Egy pillanatig meglepődtem, amikor tavaly egy középkorú, zömök, izgékony férfi a fehéregyháziak nevében meghívót ho­zott nekem Kolosvárra: július utolsó vasárnapján Petőfire em­lékeznek, menjek el én is. — Hiszen nem kerek évforduló — számoltam utána. De hát hivatalos meghívás volt, bár szóban adta át Gábos Dezső mint a művelődési otthon igazgatója. Ismét meglepődtem: magyar lakói is vannak a falunak? Ehhez a tájékozatlansághoz hoz­zászokhatott Gábos Dezső. Szívesen felvilágosított: a 4700 lé­lekszámú községnek mintegy 1500 magyar lakója van — ide­számítva az ötszáz főnyi nagybunit —, és szászok is élnek né­hány százan Fehéregy­házán. Ez az 1500 magyar a házigazda minden évben, július utolsó vasárnapján. — Van nálunk farsangi mulatság, szüreti bál, majális, meg­tartjuk a termés ünnepét, a legénybúcsúztatót. És hagyomá­nyunk az is, hogy július utolsó vasárnapja Petőfié, 1931 óta minden esztendőben. Fennakadtam ezen, miért éppen 1931 óta? — Ekkor került a falunkba magyar tanítónak, fiatalon, Ba­lázs András, aki a helyi ünnepségeket meghonosította. Az ilyes­miben mindig szükség van olyan emberre, aki elkezdi és vál­lalja. 2. Gabos Dezső Fehéregyházán született, a Telepes utcában. Balázs Andrást láthatóan elődjének tartja, nemcsak a kated­rán, de mozgékonyságban, kezdeményezésben, a felelősség vál­lalásában is. Balázs tanító alapította a fúvószenekart, mindjárt odakerülésekor. Zeneileg képzetlen embereket négy hónap alatt úgy megtanított muzsikálni, hogy még abban az eszten­dőben részt vettek az országos Petőfi-ünnepségen, megállták he­lyüket a dévai, medgyesi, székely­udvarhelyi régi fúvósok mel­lett. Az ötvenes években felbomlott a zenekar. A hangszerek a házak mélyén. Gábos Dezső 1957-ben került haza, rövid órad­­nai kitérő meg tényleges tiszti szolgálat után, a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjének bizonyítványával. Gyer­mekkorából emlékezett a fúvósokra, S mivel a tanítás mellett magára vállalta a művelődési otthon igazgatását is, és végezte ezt a munkát évtizedeken át, hamarosan feltámasztotta a „re­zesbandát". Látott-futott, amíg megszerezte a hiányzó hangsze­reket, összetoborzott tizennyolc régi fúvóst és új jelentkezőt. A karmesteri pálcát egy régi zenekari tag, Szappanyos Sándor kezébe adta, és a hagyományos zöld sapka megint felkerült a fehéregyházi fúvósok fejére. Úgy viselik, mint kitüntetést. — Hol van most ez a Balázs András? — Negyven őszén elment Fehéregyházáról. Elég mély nyo­mot hagyott ahhoz, hogy ne fújhassa be az idők szele. Amit elkezdett, többé nem hagytuk abba. Minden esztendőben emlé­kezünk. — Mondjuk ... a negyvenes évek elején is? — Ha Fehéregyházán nem tarthattunk nyilvános ünnepsé­get, Sárpatakra húzódtunk fel. Eldugott magyar falucska volt akkor, míg ki nem ürült. Az erdei tisztáson biztonságban vol­tunk. Egy-két szavalat és Petőfi-dal megadta a kirándulás ün­nepi­ hangulatát. Ennyivel toldotta meg a szíves meghívást, és rohant is to­vább, intéznivalói voltak Kolozsváron: első fokozatú tanári vizs­gájának dolgozatát hozta fel, magyar nyelvből és irodalomból, és egyúttal előadható, jó darabokat keresett a színjátszóinak. Odahaza is mindig lótfut, csak a biciklije tudná megmondani, mennyit is szaladgált Gábos Dezső: hol a Telepes utcából (ott­honából) a művelődési házba, hol be Segesvárra, a megyei ha­tóságokhoz, hol Nagykunba, Kiskunba, Sárpatakra, Zsákodba; ezeknek a falucskáknak a művelődését is ő irányította. Jutott ideje mindenre. Még arra is, hogy azon a tavalyi július végi vasárnap délután várjon engem a segesvári vasútállomáson. 3. Segesvár után, a fajanszgyárnál balra fordultunk. Először járok „bent" a faluban (a turulos emlékoszlop, a Petőfi-emlék­­ház, ahol az országos emlékünnepségeket szokták tartani, az országút túlsó oldalán van, és ott a Telepes utca is). Gábos Dezső türelmetlenül röpített vissza a történelembe: itt, az ipari övezet helyén dúlt a csata ... Petőfi a Sárpatak híd­já­ról nézte ... Emeletes filagória, ennyi maradt meg az 1630-ban épült Haller-kastélyból. Petőfi e filagória előtt ugrott volt le Gyalókay kocsijáról, mikor az első ágyúszót meghallotta ... A rohamozó, dzsidás kozákok ezen a régi országúton áradtak a menekülők nyomába... Most ünnepi öltözetű férfiak, nők, öregek, fiatalok.. . Petőfihez jöttek. Székely viseletben a Tele­pes utca lakói, városi ruhában segesvári orvosok, munkások, tanárok, legtöbben gyalogosan ... — Keresel valakit? — kérdezte előzékenyen Gábos Dezső, mivel nagyon fürkésztem a vonulók arcát. Kiváncsi lettem volna, itt van-e ma délutáni új ismerősöm. A kolozsvári gyors másodosztályú fülkéjében találkoztunk. An­tal Árpád professzor is ott utazott, zenetanár fiával együtt Székelyudvarhelyre igyekezett. A július vég hozta szóba Pető­fit, a hajdani fehéregyházai kutatásokat, Diénes András és Culcer doktor buzgó ásatásait. Beszélgettünk a történelem nyo­mairól, és a könnyen születő legendákról, amelyeket talán nem is fog megfejteni senki. — Petőfi-ünnepre igyekeznek? — kérdezte meg váratlanul egy velünk szemben ülő fiatalember, aki addig is rajtunk tar­totta a tekintetét, hogy már zavart is a fürkészése. Románul szólt, román a nemzetisége, de érteget magyarul, annyira min­denképpen, hogy a beszélgetésünkből kiigazodjék. — Tud az ünnepségről? — Van egy bar­átom a fehéregyházai fúvószenekarban, tőle hallottam . . . lehet, elmegyek én is ... Nem kérdeztem meg a nevét, csak a foglalkozását. Lakatos az egyik segesvári üzemben. Hálásan szorítottam kezet vele, éppen azon a július végén, amikor nem is volt kerek évforduló Fehéregyházán, csak helyi ünnepség. 1. Nehezen találtam volna meg a segesvári lakatost a tágas, zsúfolt művelődési házban. Lehettek kilencszázan, többen is, az előcsarnokban is szorongtak, az udvar is tele volt, amíg egy hir­telen nyár­i vihar be nem kergette az embereket. Majd négy órát tartott a műsor. A forróságban átizzadtak előbb az ingek, majd a kabátok is. Gábos Dezső kit tanácsol­hatott volna el a szerepléstől? Tizenöt magyar versmondó van Fehéregyházán, igényes műsorokban jól megállják a helyüket. Ha úgy hozza a szükség, „be is ugranak“. Megesett, hogy az egyik szavaló nem jelent meg. A számára kiosztott vers sem­miképpen sem mar­adhatott ki az ellenőrzött és jóváhagyott műsorból. Gábos Dezsőhöz odalépett egy kislány, Zinner Er­­zsike: ő is tudja azt a verset... Aztán egy Petőfi-est műso­rából ebben a faluban hiányozhatnak-e a román és német nyel­vű szavalatok? Fellépett egy hatesztendős kisgyerek, Páll At­tila, aki talán nem is értette a Föltámadott a tenger üzenetét, de a teremben ülők annál inkább. És szavalt a hetvenhárom esztendős József Imre, saját versét mondta el arról, milyen mélyen él itt a szívekben Petőfi és a szabadság, együtt, elvá­laszthatatlanul ... Utolsó szám, a fúvósok felálltak körben, fejükön zöld sap­kájuk, előttük a női dalcsoport, székely népviseletben. Kis lak áll a nagy Duna mentében... Előbb a fúvósok játszottak. Majd a dalcsoport énekelte. Az­tán Gábos Dezső állt elő, és ravaszkás mosollyal kérte a kö­zönséget: nem „segítené ki“ a kórust, lám, kevesen vannak. A színpad sarkából, a függöny mögül lestem a kilencszáz em­bert. Munkások és orvosok, vasutasok és méhészek. Egyetlen kórus lett a terem, zsoltár a Petőfi-vers. Ezt kedvelik legjob­ban Fehéregyházán. 5. Az utca elején egyik ház sarkán: „Strada Telepes“, így, magyarosan ... Gábos Dezső íróasztalán fokozati vizsgájára ké­szült dolgozat: A helyi Petőfi-hagyomány gyűjtése és felhasz­nálása az irodalomtanításban. A könyvespolc alján három ágyúgolyó, különböző nagyságúak, egyazon csata emlékei, a se­gesvári síkon dobta fel őket az ekevas. Egyiken papírlap: „1962. május 5-én találtam a Sárpatak medrében ...“ A történelmet itt akkor sem lehetne elfelejteni, ha akar­nák. És Petőfi — a történelem! De hiszen éppen az a különös, hogy a fehéregyházai magya­rok nem mondhatják el: ükapjuk, szépapjuk ott állt Petőfi kö­zelében a Sárpatak hídjánál, valamelyik ősük temette el a ha­lott költőt. Ennek a falunak legnagyobb históriai élményét nem elődeik elbeszéléséből ismerhették meg, nem családi örökség­ként szállt rájuk a hagyomány, mégis megküzdött, vérrel vál­lalt múltként lett övék a fehéregyházai történelem. — A telepesek az első pillanattól otthon érezték itt magukat, apám így mesélte — emlékezik Tordai István tanár, aki Fe­héregyházán lakik, de Újszékelyben tanít, amely már más me­gye, Hargita. A telepesek ugyanis többségükben karnyújtásnyi­ra éltek elhagyott falvaiktól, addigi történelmüktől. Idős Tordai István most kilencvenéves, 1902-ben érkezett ide, 37 családdal együtt Mátisfalváról, Agyagfalváról, Szenterzsé­­betről .. . Minden telepes családnak 24 hold szántóföldet mér­tek ki, meg egyholdas telket, belsőséget. A föld teljes útát öt­ven esztendő alatt kellett volna kifizetniük. Megkérdeztem a művelődési ház udvarán, tudják-e, hogy ki volt falujuk egyik első magyar szülötte a telepítés után? Kí­váncsian várták, mondjam meg én; biztosan tudom, ha egy­szer kérdezem, székely észjárásuk nem kopott meg. — Szabó T. Attila, a nyelvtudós — feleltem a magam kér­désére. Most már nyíltak az emlékek zsilipjei. — Akkor a Szabó tiszttartó úr fia lehet... Szabó tiszttartó úrról sokat meséltek az öregek... Bent lakott a kastélyban, de nagyon tisztelte mindenki a tudását, emberségét. Nem tiszttartó volt itt, hanem telekkezelő, ő mérte ki a 24 holdakat, ő telepített ház. És ő kezdte el korszerű, okos gaz­dálkodásra tanítani a fehéregyháziakat. Agrármérnök volt, a kolozsvári főiskola végzettje, aki elsők között hirdette pél­dául a gyógynövények termesztésének hasznát, távlatát. Alig negyvenesztendősen halt meg, 1908-ban. „Édesapám halála után édesanyám öt gyermekével visszaköltözött Désre, a család ősi fészkébe“ — emlékezik Szabó T. Attila egyik interjújában. fi. A fél évszázad túl hosszú időnek bizonyult. Húsz esztendő múlva alig négy-öt hold maradt a telepesek kezén ... Földre­form az első háború után, új biztosok. Tulajdonképpen még mindig kincstári tulajdon a Haller-bir­tok, mondták, fele ára sincs kifizetve... Még szerencse, hogy a gazdai élet nem­ fe­ledtette el a tegnapi mátisfalviakban, agyagfalviakban, szenter­­zsébetiekben a jég hátán is meg kell tudni élni székely­ le­leményét: ekkor lettek vasutasok, gyári munkások, ácsok, kő­művesek, kútépítők, ezermesterek. 1945 nyarán or­szágos Petőfi-találkozó az ismeretlen sírnál, sőt egyenesen Duna-völgyi ünnep, szabadon száll a szó magya­rul, románul, együtt, testvéri békében. A magyarság demok­rata vezetői közül néhányan — például Kacsó Sándor — egye­nesen a Tirgu-Jiu-i internálótáborból jönnek a segesvári ün­nepségre. Románia miniszterelnökének levelét olvassák fel, ro­mánul és magyarul: „Népének szabadságáért hősi halált halt Petőfi Sándornak, a lánglelkű költőnek emlékezésére ünnepi köntösben egybegyűlt magyar testvéreimnek szeretettel ; üze­nem, hogy lélekben közöttük vagyunk mindazok, akik népünk szabadságát mindenekfölött becsüljük, és akik a népek szabad­ságáért küzdő elődeink hagyományait gondoskodva őrizzük“ — bátorította az ünneplőket dr. Petru Groza. Ki vette észre az országos sokaságban, hogy vannak, akik könnyeznek az éneklés alatt, szemérmes férfisírással?. Köztük Gábos Sándor mátisfalvi telepes. — Tudod-e, mi volt apámnak Petőfi?­­— kérdezte most tanár fia. — Gyermekkorában nem nagyon volt módja iskolába jár­ni. Mégis rengeteg Petőfi-verset tudott, nem is értem, miként jegyezte meg őket. Szavalta családi körben, és szavalta kint, a mezőn. Mentünk aratni a búzaföldre. Magasba emelte a kaszát, de mielőtt levágta az első rendet, szinte megmerevedett a'Lag szélén, mintha vén obsitos tisztelegne feljebbvalójának. És­ be­lekezdett: ■ Erik a gabona, Erik szerelmem is Melegek a napok, Mert forró a szívem: Hétfőn virradóra Légy te aratója, Aratásba kapok. Édes egyetlenem! Ami másutt századokon át kigyöngyözött helyi népdal, nép­tánc, hagyomány, szokás, azonosság, sorstudat, az itt mind, mind: Petőfi Sándor. Értettem már Gábos Dezsőt: Petőfi emlé­ke és költészete forrasztotta egyetlen közösségbe a sokfélét jött embereket. Ebbe az örökségbe jobban bele lehetett kapasz­kodni, mint a 24 holdnyi telepes földbe. 7. A föld hozta ide a székely telepeseket, utódaikat már nem a föld köti Fehéregyházához. Három telepes maradt meg a gazdálkodás mellett, öregek ők is, nem tudnak már átállni más pászmába. A későbbi székely beköltözők nem is törődnek a földdel: Segesvár ipari övezetére figyeltek. Gépgyártás, tex­tilipar, fajanszgyár, vasút, közúti szállítás, mindenütt találni fehéregyháziakat. A szülőföld erejével kötő Petőfi-kultusz egy­betartja valamennyit lélekben, nyelvben, hitben, bizakodás­ban. Dermesztő is lehetne ez a kultusz, csupán nosztalgiás múltba nézés, ha nem épülne józan önismeretre, és nem táplálna kor­szerű öntudatot. Gábos Dezső azonban megtartó és előre mu­tató Petőfi-hagyományt munkál Fehéregyházán. Ő az egyik magyar tanító a három közül. — Hiszen első fokozati vizsgát tettél magyar nyelvből és irodalomból. Miért maradtál meg tanítónak? Más a te helyed­ben ... Mosolya nem fölényes, de azért különös. — A becsvágy ösztökélt arra, hogy elvégezzem a tanárit és fokozati vizsgát tegyek. A dolgozat meghvása kiváló alkalmat kínált, hogy áttanulmányozzam az egész Petőfi-irodalmat, de hogy úgy mondjam: fehéregyházai szemmel. — Tudományos irányítója Láng Gusztáv volt, sokat segített Antal Árpád pro­fesszor is. — Értelek: rendszerint az egész élet felől szemléljük a fehér­egyházai drámát. Te egyképpen megfordítottad az optikát. A halál színter­éről visszaindulva tekintetted át a költő utolsó napjait. — A másik ok tűnhetik lokálpatriotizmusnak. Egy időben katonatiszt is voltam, hivatásos, de abbahagytam, Fehéregyhá­záért ... Ha tanári katedrára pályáznék, be kellene járnom Se­gesvárra, ott vannak nyolcosztályos magyar tagozatok meg középiskola. Igaz, a tanítványaimmal együtt járnék be Seges­várra, nagy többségük a városban is anyanyelvén folytatja, amit itthon, a kezünk alatt elkezdett. Errre büszke vagyok: a jó alapozásra. A tanítón sok múlik, talán a legtöbb. — Ez már aligha lokálpatriotizmus. Sőt! — Nagyon őszinte leszek: egyszerűen nincs szívem­ itthagyni ezt a falut. Meg is magyarázom magamnak! Fehéregyháza csak egy van a világon! Valójában az örökös gondot, törődést nem hagyja itt. Bicik­lijét, amellyel Nagykunba járt át. Sajnálná zöld kalapját, foko­sát, meg Bleki nevű hűséges kutyáját. Sárpatakra így járt át, kalapban, fokossal és a kutyájával, persze, gyalog. A biciklit itt tolnia kellett volna, Sárpatakra talál a neve, a patak med­re agyagos, az út csupa sár .. . Sajnálná Gábos Dezső még a vitáit is, amelyekben mindig bírta érvekkel .. Legfőképpen pedig Petőfit sajnálná itthagyni, akinek egyféle nem hivatalos „helytartója“ Fehéregy­házán. Gy. Szabó Béla: Vasárnap délelőtt BEKE GYÖRGY RIPORTJA újabb, gazdag történeti doku­mentáció igénybevételével. Pártunk, Nicolae Ceaușescu elvtárs útbaigazításainak meg­felelően hangsúlyt helyezett és helyez múltunk marxista szemléletű tanulmányozására. A történelmet a tapasztalatok tár­házának tekintjük: pozitív vagy negatív előjelű példáival, emlékezetre méltó eseményei­vel és tanulmányaival ez a tudományág nemcsak megérte­ti a jelent, hanem oktat is a nagy elődök tiszteletére, a ha­za szeretetére, a népek, nem­zetek közötti béke ápolására, az együttműködés elmélyítésé­re. Pártunk főtitkára hangsú­lyozza, hogy „a történelemnek következtetéseivel elő kell se­gítenie a mai társadalom job­bítását, az államok közötti bé­kés együttműködését". Mert a történelem nem pusztán egy tudományág, amely a múltról tudósít, hanem a szocialista tudatalakítás hatásos eszköze is, és így jelentős szerepet hivatott betölteni politikai, eszmei életünkben. Nicolae Ceaușescu elvtárs iránymutatásai a történelem és a szocialista építés mai gyakorlata között fennálló bo­nyolult összefüggések terén is biztosan eligazítanak. Az ő nyomán egyöntetűen vall­juk, hogy a történelem való­ban a letűnt korok tanulmá­nyozásával foglalkozik, de o­lyan tudomány, mely tekinte­tünket állandóan a jelenre is irányítja, s a jövőre is rátere­li. Persze, nem úgy teszi ezt, hogy a mai döntésekhez sé­mák után kutat a múltban, hogy valamikori megoldások új változatait dolgozza ki, ha­nem minden visszakanyaro­­dást mellőzve, a múlt tapasz­talatai, az eddigi elért eredmé­­nyek számbavétele alapján ke­res a hazai valóságnak meg­felelő történelmi fogódzókat. Egy ilyen szemlélet érvénye­sítésével a történelem aztán valóban kimeríthetetlen kin­csestárnak bizonyult a forra­dalmi politikai gyakorlat szá­mára, mely tanulságok forrá­sa lehet, pártunk kezében pe­dig hatékony eszköz arra, hogy hivatásához méltón töltse be történelmi szerepét. Pártunk főtitkára számtalan­szor hangsúlyozta a történe­lem nevelő erejét. A történé­szeknek úgy kell végezniük munkájukat — hangsúlyozza —, hogy műveikben, előadá­saikban nyoma se maradjon a polgári nacionalista, rasszista tendenciáknak, a sok szenve­dést okozó reakciós nézetek­nek, és jelentős szerepet kell vállalniuk olyan közösségek kialakításában, amelyeknek tagjai odaadó hazafiak, s u­­gyanakkor mély tisztelői a vi­lág minden népének s az ál­taluk teremtett értékeknek. Nicolae Ceaușescu elvtárs arra tanít bennünket, hogy a történelem legyen hathatós eszköze a Romániában élő román, magyar, német és más nemzetiségű dolgozók közele­dése és testvérisége elmélyü­lésének. Ez önismeretünk gya­rapítására is késztet; arra, hogy ismerjük meg múltun­kat, azt, hogy honnan indul­tunk, mit tettünk évszázado­kon át, milyen irányba hala­dunk, s hogyan mélyült e­­gyüttműködésünk a román néppel szocialista társadal­munk építése során. A Nicolae Ceaușescu elvtárs kezdeményezésére létrejött de­mokratikus keretek kitűnő al­kalmat nyújtanak e kérdés tanulmányozására. S megálla­píthatjuk: szívós, kitartó mun­kával historikusaink több moz­zanatát tisztázták az együtté­lésnek és az együttműködés­nek. A Politikai Kiadó, a Kri­­terion, Dacia és más kiadók gondozásában megjelent kö­tetek, a Korunk, Utunk, Igaz Szó, A Hét hasábjain közölt tanulmányok alapvetően hoz­zájárultak nemzetiségi önis­meretünk gyarapításához, kö­zelebb vittek múltunk, az e­­gyüttműködés jobb megismeré­séhez, helyesebb értékeléséhez. A gazdag tényanyagot felsora­koztató s a történelmi mate­rializmus szemléletét követke­zetesen érvényesítő munkák fényt derítenek a parasztság­nak a kizsákmányolás és el­nyomás ellen folytatott több évszázados harcára, a közép­kori céhlegények majd az ú­­jabbkori munkásmozgalom küzdelmeire, az idegen elnyo­más elleni közös erőfeszítések­­re. Több történész elemzi a hazai magyar haladó, forra­dalmi személyiségek közéleti tevékenységét, a tudományok, a nép és az ország felemelésé­ben játszott szer­epét. Számos tanulmány jelent meg magyar nyelven a munkásszervezetek és általában a demokratikus erők két világháború között vívott harcáról, majd a felsza­badulást követő, a román néppel és a többi nemzetiség­gel együtt kibontakozott nagy országépítő munkáról. S ma, 18 év távlatából már azt is tudjuk, hogy a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusának munkálatai mérföldkövet jelentettek nem­csak marxista történetírásunk­ban, hanem szocialista építé­sünk minden más területén is.

Next