Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-29 / 30. szám
PETŐTI JELEBTÓJi“I -« ' ■*__L___a__tjJ__ti ■ 1. Itt minden pillanat átsütheti az emlékeket. Idegeinkbe ivódtak ama július vég drámai eseményei: a csata, a menekülés, a halál. Segesvári síkság, Sárpatak hídja, buni kaptató — ismerősök azok számára is, akik soha nem jártak ezen a tájon, azt pedig ki tarthatná számon, hogy hányan jöttek el ide eddig, néma zarándoklatra vagy hivatalos emlékezésre ... Egy pillanatig meglepődtem, amikor tavaly egy középkorú, zömök, izgékony férfi a fehéregyháziak nevében meghívót hozott nekem Kolosvárra: július utolsó vasárnapján Petőfire emlékeznek, menjek el én is. — Hiszen nem kerek évforduló — számoltam utána. De hát hivatalos meghívás volt, bár szóban adta át Gábos Dezső mint a művelődési otthon igazgatója. Ismét meglepődtem: magyar lakói is vannak a falunak? Ehhez a tájékozatlansághoz hozzászokhatott Gábos Dezső. Szívesen felvilágosított: a 4700 lélekszámú községnek mintegy 1500 magyar lakója van — ideszámítva az ötszáz főnyi nagybunit —, és szászok is élnek néhány százan Fehéregyházán. Ez az 1500 magyar a házigazda minden évben, július utolsó vasárnapján. — Van nálunk farsangi mulatság, szüreti bál, majális, megtartjuk a termés ünnepét, a legénybúcsúztatót. És hagyományunk az is, hogy július utolsó vasárnapja Petőfié, 1931 óta minden esztendőben. Fennakadtam ezen, miért éppen 1931 óta? — Ekkor került a falunkba magyar tanítónak, fiatalon, Balázs András, aki a helyi ünnepségeket meghonosította. Az ilyesmiben mindig szükség van olyan emberre, aki elkezdi és vállalja. 2. Gabos Dezső Fehéregyházán született, a Telepes utcában. Balázs Andrást láthatóan elődjének tartja, nemcsak a katedrán, de mozgékonyságban, kezdeményezésben, a felelősség vállalásában is. Balázs tanító alapította a fúvószenekart, mindjárt odakerülésekor. Zeneileg képzetlen embereket négy hónap alatt úgy megtanított muzsikálni, hogy még abban az esztendőben részt vettek az országos Petőfi-ünnepségen, megállták helyüket a dévai, medgyesi, székelyudvarhelyi régi fúvósok mellett. Az ötvenes években felbomlott a zenekar. A hangszerek a házak mélyén. Gábos Dezső 1957-ben került haza, rövid óradnai kitérő meg tényleges tiszti szolgálat után, a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjének bizonyítványával. Gyermekkorából emlékezett a fúvósokra, S mivel a tanítás mellett magára vállalta a művelődési otthon igazgatását is, és végezte ezt a munkát évtizedeken át, hamarosan feltámasztotta a „rezesbandát". Látott-futott, amíg megszerezte a hiányzó hangszereket, összetoborzott tizennyolc régi fúvóst és új jelentkezőt. A karmesteri pálcát egy régi zenekari tag, Szappanyos Sándor kezébe adta, és a hagyományos zöld sapka megint felkerült a fehéregyházi fúvósok fejére. Úgy viselik, mint kitüntetést. — Hol van most ez a Balázs András? — Negyven őszén elment Fehéregyházáról. Elég mély nyomot hagyott ahhoz, hogy ne fújhassa be az idők szele. Amit elkezdett, többé nem hagytuk abba. Minden esztendőben emlékezünk. — Mondjuk ... a negyvenes évek elején is? — Ha Fehéregyházán nem tarthattunk nyilvános ünnepséget, Sárpatakra húzódtunk fel. Eldugott magyar falucska volt akkor, míg ki nem ürült. Az erdei tisztáson biztonságban voltunk. Egy-két szavalat és Petőfi-dal megadta a kirándulás ünnepi hangulatát. Ennyivel toldotta meg a szíves meghívást, és rohant is tovább, intéznivalói voltak Kolozsváron: első fokozatú tanári vizsgájának dolgozatát hozta fel, magyar nyelvből és irodalomból, és egyúttal előadható, jó darabokat keresett a színjátszóinak. Odahaza is mindig lótfut, csak a biciklije tudná megmondani, mennyit is szaladgált Gábos Dezső: hol a Telepes utcából (otthonából) a művelődési házba, hol be Segesvárra, a megyei hatóságokhoz, hol Nagykunba, Kiskunba, Sárpatakra, Zsákodba; ezeknek a falucskáknak a művelődését is ő irányította. Jutott ideje mindenre. Még arra is, hogy azon a tavalyi július végi vasárnap délután várjon engem a segesvári vasútállomáson. 3. Segesvár után, a fajanszgyárnál balra fordultunk. Először járok „bent" a faluban (a turulos emlékoszlop, a Petőfi-emlékház, ahol az országos emlékünnepségeket szokták tartani, az országút túlsó oldalán van, és ott a Telepes utca is). Gábos Dezső türelmetlenül röpített vissza a történelembe: itt, az ipari övezet helyén dúlt a csata ... Petőfi a Sárpatak hídjáról nézte ... Emeletes filagória, ennyi maradt meg az 1630-ban épült Haller-kastélyból. Petőfi e filagória előtt ugrott volt le Gyalókay kocsijáról, mikor az első ágyúszót meghallotta ... A rohamozó, dzsidás kozákok ezen a régi országúton áradtak a menekülők nyomába... Most ünnepi öltözetű férfiak, nők, öregek, fiatalok.. . Petőfihez jöttek. Székely viseletben a Telepes utca lakói, városi ruhában segesvári orvosok, munkások, tanárok, legtöbben gyalogosan ... — Keresel valakit? — kérdezte előzékenyen Gábos Dezső, mivel nagyon fürkésztem a vonulók arcát. Kiváncsi lettem volna, itt van-e ma délutáni új ismerősöm. A kolozsvári gyors másodosztályú fülkéjében találkoztunk. Antal Árpád professzor is ott utazott, zenetanár fiával együtt Székelyudvarhelyre igyekezett. A július vég hozta szóba Petőfit, a hajdani fehéregyházai kutatásokat, Diénes András és Culcer doktor buzgó ásatásait. Beszélgettünk a történelem nyomairól, és a könnyen születő legendákról, amelyeket talán nem is fog megfejteni senki. — Petőfi-ünnepre igyekeznek? — kérdezte meg váratlanul egy velünk szemben ülő fiatalember, aki addig is rajtunk tartotta a tekintetét, hogy már zavart is a fürkészése. Románul szólt, román a nemzetisége, de érteget magyarul, annyira mindenképpen, hogy a beszélgetésünkből kiigazodjék. — Tud az ünnepségről? — Van egy barátom a fehéregyházai fúvószenekarban, tőle hallottam . . . lehet, elmegyek én is ... Nem kérdeztem meg a nevét, csak a foglalkozását. Lakatos az egyik segesvári üzemben. Hálásan szorítottam kezet vele, éppen azon a július végén, amikor nem is volt kerek évforduló Fehéregyházán, csak helyi ünnepség. 1. Nehezen találtam volna meg a segesvári lakatost a tágas, zsúfolt művelődési házban. Lehettek kilencszázan, többen is, az előcsarnokban is szorongtak, az udvar is tele volt, amíg egy hirtelen nyári vihar be nem kergette az embereket. Majd négy órát tartott a műsor. A forróságban átizzadtak előbb az ingek, majd a kabátok is. Gábos Dezső kit tanácsolhatott volna el a szerepléstől? Tizenöt magyar versmondó van Fehéregyházán, igényes műsorokban jól megállják a helyüket. Ha úgy hozza a szükség, „be is ugranak“. Megesett, hogy az egyik szavaló nem jelent meg. A számára kiosztott vers semmiképpen sem maradhatott ki az ellenőrzött és jóváhagyott műsorból. Gábos Dezsőhöz odalépett egy kislány, Zinner Erzsike: ő is tudja azt a verset... Aztán egy Petőfi-est műsorából ebben a faluban hiányozhatnak-e a román és német nyelvű szavalatok? Fellépett egy hatesztendős kisgyerek, Páll Attila, aki talán nem is értette a Föltámadott a tenger üzenetét, de a teremben ülők annál inkább. És szavalt a hetvenhárom esztendős József Imre, saját versét mondta el arról, milyen mélyen él itt a szívekben Petőfi és a szabadság, együtt, elválaszthatatlanul ... Utolsó szám, a fúvósok felálltak körben, fejükön zöld sapkájuk, előttük a női dalcsoport, székely népviseletben. Kis lak áll a nagy Duna mentében... Előbb a fúvósok játszottak. Majd a dalcsoport énekelte. Aztán Gábos Dezső állt elő, és ravaszkás mosollyal kérte a közönséget: nem „segítené ki“ a kórust, lám, kevesen vannak. A színpad sarkából, a függöny mögül lestem a kilencszáz embert. Munkások és orvosok, vasutasok és méhészek. Egyetlen kórus lett a terem, zsoltár a Petőfi-vers. Ezt kedvelik legjobban Fehéregyházán. 5. Az utca elején egyik ház sarkán: „Strada Telepes“, így, magyarosan ... Gábos Dezső íróasztalán fokozati vizsgájára készült dolgozat: A helyi Petőfi-hagyomány gyűjtése és felhasználása az irodalomtanításban. A könyvespolc alján három ágyúgolyó, különböző nagyságúak, egyazon csata emlékei, a segesvári síkon dobta fel őket az ekevas. Egyiken papírlap: „1962. május 5-én találtam a Sárpatak medrében ...“ A történelmet itt akkor sem lehetne elfelejteni, ha akarnák. És Petőfi — a történelem! De hiszen éppen az a különös, hogy a fehéregyházai magyarok nem mondhatják el: ükapjuk, szépapjuk ott állt Petőfi közelében a Sárpatak hídjánál, valamelyik ősük temette el a halott költőt. Ennek a falunak legnagyobb históriai élményét nem elődeik elbeszéléséből ismerhették meg, nem családi örökségként szállt rájuk a hagyomány, mégis megküzdött, vérrel vállalt múltként lett övék a fehéregyházai történelem. — A telepesek az első pillanattól otthon érezték itt magukat, apám így mesélte — emlékezik Tordai István tanár, aki Fehéregyházán lakik, de Újszékelyben tanít, amely már más megye, Hargita. A telepesek ugyanis többségükben karnyújtásnyira éltek elhagyott falvaiktól, addigi történelmüktől. Idős Tordai István most kilencvenéves, 1902-ben érkezett ide, 37 családdal együtt Mátisfalváról, Agyagfalváról, Szenterzsébetről .. . Minden telepes családnak 24 hold szántóföldet mértek ki, meg egyholdas telket, belsőséget. A föld teljes útát ötven esztendő alatt kellett volna kifizetniük. Megkérdeztem a művelődési ház udvarán, tudják-e, hogy ki volt falujuk egyik első magyar szülötte a telepítés után? Kíváncsian várták, mondjam meg én; biztosan tudom, ha egyszer kérdezem, székely észjárásuk nem kopott meg. — Szabó T. Attila, a nyelvtudós — feleltem a magam kérdésére. Most már nyíltak az emlékek zsilipjei. — Akkor a Szabó tiszttartó úr fia lehet... Szabó tiszttartó úrról sokat meséltek az öregek... Bent lakott a kastélyban, de nagyon tisztelte mindenki a tudását, emberségét. Nem tiszttartó volt itt, hanem telekkezelő, ő mérte ki a 24 holdakat, ő telepített ház. És ő kezdte el korszerű, okos gazdálkodásra tanítani a fehéregyháziakat. Agrármérnök volt, a kolozsvári főiskola végzettje, aki elsők között hirdette például a gyógynövények termesztésének hasznát, távlatát. Alig negyvenesztendősen halt meg, 1908-ban. „Édesapám halála után édesanyám öt gyermekével visszaköltözött Désre, a család ősi fészkébe“ — emlékezik Szabó T. Attila egyik interjújában. fi. A fél évszázad túl hosszú időnek bizonyult. Húsz esztendő múlva alig négy-öt hold maradt a telepesek kezén ... Földreform az első háború után, új biztosok. Tulajdonképpen még mindig kincstári tulajdon a Haller-birtok, mondták, fele ára sincs kifizetve... Még szerencse, hogy a gazdai élet nem feledtette el a tegnapi mátisfalviakban, agyagfalviakban, szenterzsébetiekben a jég hátán is meg kell tudni élni székely leleményét: ekkor lettek vasutasok, gyári munkások, ácsok, kőművesek, kútépítők, ezermesterek. 1945 nyarán országos Petőfi-találkozó az ismeretlen sírnál, sőt egyenesen Duna-völgyi ünnep, szabadon száll a szó magyarul, románul, együtt, testvéri békében. A magyarság demokrata vezetői közül néhányan — például Kacsó Sándor — egyenesen a Tirgu-Jiu-i internálótáborból jönnek a segesvári ünnepségre. Románia miniszterelnökének levelét olvassák fel, románul és magyarul: „Népének szabadságáért hősi halált halt Petőfi Sándornak, a lánglelkű költőnek emlékezésére ünnepi köntösben egybegyűlt magyar testvéreimnek szeretettel ; üzenem, hogy lélekben közöttük vagyunk mindazok, akik népünk szabadságát mindenekfölött becsüljük, és akik a népek szabadságáért küzdő elődeink hagyományait gondoskodva őrizzük“ — bátorította az ünneplőket dr. Petru Groza. Ki vette észre az országos sokaságban, hogy vannak, akik könnyeznek az éneklés alatt, szemérmes férfisírással?. Köztük Gábos Sándor mátisfalvi telepes. — Tudod-e, mi volt apámnak Petőfi?— kérdezte most tanár fia. — Gyermekkorában nem nagyon volt módja iskolába járni. Mégis rengeteg Petőfi-verset tudott, nem is értem, miként jegyezte meg őket. Szavalta családi körben, és szavalta kint, a mezőn. Mentünk aratni a búzaföldre. Magasba emelte a kaszát, de mielőtt levágta az első rendet, szinte megmerevedett a'Lag szélén, mintha vén obsitos tisztelegne feljebbvalójának. És belekezdett: ■ Erik a gabona, Erik szerelmem is Melegek a napok, Mert forró a szívem: Hétfőn virradóra Légy te aratója, Aratásba kapok. Édes egyetlenem! Ami másutt századokon át kigyöngyözött helyi népdal, néptánc, hagyomány, szokás, azonosság, sorstudat, az itt mind, mind: Petőfi Sándor. Értettem már Gábos Dezsőt: Petőfi emléke és költészete forrasztotta egyetlen közösségbe a sokfélét jött embereket. Ebbe az örökségbe jobban bele lehetett kapaszkodni, mint a 24 holdnyi telepes földbe. 7. A föld hozta ide a székely telepeseket, utódaikat már nem a föld köti Fehéregyházához. Három telepes maradt meg a gazdálkodás mellett, öregek ők is, nem tudnak már átállni más pászmába. A későbbi székely beköltözők nem is törődnek a földdel: Segesvár ipari övezetére figyeltek. Gépgyártás, textilipar, fajanszgyár, vasút, közúti szállítás, mindenütt találni fehéregyháziakat. A szülőföld erejével kötő Petőfi-kultusz egybetartja valamennyit lélekben, nyelvben, hitben, bizakodásban. Dermesztő is lehetne ez a kultusz, csupán nosztalgiás múltba nézés, ha nem épülne józan önismeretre, és nem táplálna korszerű öntudatot. Gábos Dezső azonban megtartó és előre mutató Petőfi-hagyományt munkál Fehéregyházán. Ő az egyik magyar tanító a három közül. — Hiszen első fokozati vizsgát tettél magyar nyelvből és irodalomból. Miért maradtál meg tanítónak? Más a te helyedben ... Mosolya nem fölényes, de azért különös. — A becsvágy ösztökélt arra, hogy elvégezzem a tanárit és fokozati vizsgát tegyek. A dolgozat meghvása kiváló alkalmat kínált, hogy áttanulmányozzam az egész Petőfi-irodalmat, de hogy úgy mondjam: fehéregyházai szemmel. — Tudományos irányítója Láng Gusztáv volt, sokat segített Antal Árpád professzor is. — Értelek: rendszerint az egész élet felől szemléljük a fehéregyházai drámát. Te egyképpen megfordítottad az optikát. A halál színteréről visszaindulva tekintetted át a költő utolsó napjait. — A másik ok tűnhetik lokálpatriotizmusnak. Egy időben katonatiszt is voltam, hivatásos, de abbahagytam, Fehéregyházáért ... Ha tanári katedrára pályáznék, be kellene járnom Segesvárra, ott vannak nyolcosztályos magyar tagozatok meg középiskola. Igaz, a tanítványaimmal együtt járnék be Segesvárra, nagy többségük a városban is anyanyelvén folytatja, amit itthon, a kezünk alatt elkezdett. Errre büszke vagyok: a jó alapozásra. A tanítón sok múlik, talán a legtöbb. — Ez már aligha lokálpatriotizmus. Sőt! — Nagyon őszinte leszek: egyszerűen nincs szívem itthagyni ezt a falut. Meg is magyarázom magamnak! Fehéregyháza csak egy van a világon! Valójában az örökös gondot, törődést nem hagyja itt. Biciklijét, amellyel Nagykunba járt át. Sajnálná zöld kalapját, fokosát, meg Bleki nevű hűséges kutyáját. Sárpatakra így járt át, kalapban, fokossal és a kutyájával, persze, gyalog. A biciklit itt tolnia kellett volna, Sárpatakra talál a neve, a patak medre agyagos, az út csupa sár .. . Sajnálná Gábos Dezső még a vitáit is, amelyekben mindig bírta érvekkel .. Legfőképpen pedig Petőfit sajnálná itthagyni, akinek egyféle nem hivatalos „helytartója“ Fehéregyházán. Gy. Szabó Béla: Vasárnap délelőtt BEKE GYÖRGY RIPORTJA újabb, gazdag történeti dokumentáció igénybevételével. Pártunk, Nicolae Ceaușescu elvtárs útbaigazításainak megfelelően hangsúlyt helyezett és helyez múltunk marxista szemléletű tanulmányozására. A történelmet a tapasztalatok tárházának tekintjük: pozitív vagy negatív előjelű példáival, emlékezetre méltó eseményeivel és tanulmányaival ez a tudományág nemcsak megérteti a jelent, hanem oktat is a nagy elődök tiszteletére, a haza szeretetére, a népek, nemzetek közötti béke ápolására, az együttműködés elmélyítésére. Pártunk főtitkára hangsúlyozza, hogy „a történelemnek következtetéseivel elő kell segítenie a mai társadalom jobbítását, az államok közötti békés együttműködését". Mert a történelem nem pusztán egy tudományág, amely a múltról tudósít, hanem a szocialista tudatalakítás hatásos eszköze is, és így jelentős szerepet hivatott betölteni politikai, eszmei életünkben. Nicolae Ceaușescu elvtárs iránymutatásai a történelem és a szocialista építés mai gyakorlata között fennálló bonyolult összefüggések terén is biztosan eligazítanak. Az ő nyomán egyöntetűen valljuk, hogy a történelem valóban a letűnt korok tanulmányozásával foglalkozik, de olyan tudomány, mely tekintetünket állandóan a jelenre is irányítja, s a jövőre is rátereli. Persze, nem úgy teszi ezt, hogy a mai döntésekhez sémák után kutat a múltban, hogy valamikori megoldások új változatait dolgozza ki, hanem minden visszakanyarodást mellőzve, a múlt tapasztalatai, az eddigi elért eredmények számbavétele alapján keres a hazai valóságnak megfelelő történelmi fogódzókat. Egy ilyen szemlélet érvényesítésével a történelem aztán valóban kimeríthetetlen kincsestárnak bizonyult a forradalmi politikai gyakorlat számára, mely tanulságok forrása lehet, pártunk kezében pedig hatékony eszköz arra, hogy hivatásához méltón töltse be történelmi szerepét. Pártunk főtitkára számtalanszor hangsúlyozta a történelem nevelő erejét. A történészeknek úgy kell végezniük munkájukat — hangsúlyozza —, hogy műveikben, előadásaikban nyoma se maradjon a polgári nacionalista, rasszista tendenciáknak, a sok szenvedést okozó reakciós nézeteknek, és jelentős szerepet kell vállalniuk olyan közösségek kialakításában, amelyeknek tagjai odaadó hazafiak, s ugyanakkor mély tisztelői a világ minden népének s az általuk teremtett értékeknek. Nicolae Ceaușescu elvtárs arra tanít bennünket, hogy a történelem legyen hathatós eszköze a Romániában élő román, magyar, német és más nemzetiségű dolgozók közeledése és testvérisége elmélyülésének. Ez önismeretünk gyarapítására is késztet; arra, hogy ismerjük meg múltunkat, azt, hogy honnan indultunk, mit tettünk évszázadokon át, milyen irányba haladunk, s hogyan mélyült együttműködésünk a román néppel szocialista társadalmunk építése során. A Nicolae Ceaușescu elvtárs kezdeményezésére létrejött demokratikus keretek kitűnő alkalmat nyújtanak e kérdés tanulmányozására. S megállapíthatjuk: szívós, kitartó munkával historikusaink több mozzanatát tisztázták az együttélésnek és az együttműködésnek. A Politikai Kiadó, a Kriterion, Dacia és más kiadók gondozásában megjelent kötetek, a Korunk, Utunk, Igaz Szó, A Hét hasábjain közölt tanulmányok alapvetően hozzájárultak nemzetiségi önismeretünk gyarapításához, közelebb vittek múltunk, az együttműködés jobb megismeréséhez, helyesebb értékeléséhez. A gazdag tényanyagot felsorakoztató s a történelmi materializmus szemléletét következetesen érvényesítő munkák fényt derítenek a parasztságnak a kizsákmányolás és elnyomás ellen folytatott több évszázados harcára, a középkori céhlegények majd az újabbkori munkásmozgalom küzdelmeire, az idegen elnyomás elleni közös erőfeszítésekre. Több történész elemzi a hazai magyar haladó, forradalmi személyiségek közéleti tevékenységét, a tudományok, a nép és az ország felemelésében játszott szerepét. Számos tanulmány jelent meg magyar nyelven a munkásszervezetek és általában a demokratikus erők két világháború között vívott harcáról, majd a felszabadulást követő, a román néppel és a többi nemzetiséggel együtt kibontakozott nagy országépítő munkáról. S ma, 18 év távlatából már azt is tudjuk, hogy a Román Kommunista Párt IX. Kongresszusának munkálatai mérföldkövet jelentettek nemcsak marxista történetírásunkban, hanem szocialista építésünk minden más területén is.