Utunk, 1986 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1986-03-14 / 11. szám

- XLI. ÉVFOLYAM 11. (1950.) SZÁM KOLOZSVÁR-NAPOCA 1986. MÁRCIUS 14. ÁRA 3 LEJ 11986 MÁR 1­9. ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA A sors meredek színpada Mircea Eliade­l­p­h­i­g­e­n­e­i­á­ja a sétatéri színházban Többszörösen rendhagyó be­mutatónak voltunk tanúi e Hi­deg télvégen a kolozsvári Ál­lami Magyar Színházban. Mert rendhagyó, sőt rendkívü­li eseménynek számít, hogy — jóllehet modern átiratban — a görög mitológia valamikor jól ismert alakjai jelenjenek meg a színpadon, jelmezben, díszletek között. Mintegy har­minc évre visszaemlékezve, a­­lig-alig találunk színházunk játékrendjében „szabályt erő­sítő kivételit“: Szofoklész An­tigoné­ját, Orosz Lujzával a címszerepben (1959-ben), a Trójai nőket, mármint a Sartre által időszerűsített Euripi­­dész-tragédiát (1967-ben), majd a Bornemisza-féle Elektrát (1974), amelyre elsősorban Ba­logh Éva remeklése miatt em­lékezünk. A következő évtized­ben Senkálszky Endre önkén­tes — nem kellőképpen megbe­csült — vállalkozása, a hét pre­miert (tizennégy darabot) szám­láló oratórium-sorozat igye­kezett pótolni a hiányt, de sajnos a folytatás elmaradt. Most, 1986 februárjában az Iphigeneia, Mircea Eliade két­részes tragédiája emlékeztet az adósságra — és a 2400 (!!) év múltán is mutatkozó szín­padi l­ehetőségekre. Maga Eliade világhírű em­lékeztető: mítosz-ügyben nem­igen van ma a világon nála tudósabb szakember, amint ezt Bukaresttől Rómáig, Pá­rizstól Chicagóig bizonyította. A magyar olvasó sajnos ke­veset tudhat róla, anyanyel­vünkön mindössze a Seram­­puri éjszakák cím alatt a Kri­­terion által 1980-ban kiadott három elbeszélés (illetve re­gény) hozzáférhető, Székely János fordításában. A hetven­kilenc éves esszéíró, vallástör­ténész és etnológus életművé­vel ismerkedni akarók román, francia, angol nyelvű kiadvá­nyokat kereshetnek, s a ,,-ról, -ről“ helyett a ,,-ról, -ről“-lel is megelégedők — egy világ­­irodalmi lexikoni címszót le­számítva — szintén a román nyelv ismeretében próbálkoz­hatnak tájékozódni egy-egy előszó, egy-két könyv-terjedel­mű tanulmány alapján (Adri­an Marino: Hermeneutica lui Mircea Eliade; Ion Lotrea­­nu: Introducere in opera lui Mircea Eliade — mindkettő 1980-ban jelent meg). A drá­maíró Mircea Eliadéról azon­ban ezekből a forrásokból sem lehet sokat megtudni, az Iphi­­geneia szerzőjéről pedig ép­penséggel keveset — minthogy még a címe sincs feltüntetve ezekben az elemzésekben az 1941-ben Bukarestben, a Li­­viu Rebreanu vezetése alatt álló Nemzeti Színházban be­mutatott tragédiának. Hogyne volna hát rendha­gyó ez a sétatéri színházi ta­lálkozás. E mindenképpen örvendetes eseményt egy újabb ismeret­lennek, pontosabban még ke­vesek számára ismert fiatal román rendezőnek, Al­exandru Dabijának is köszönhetjük, a­­ki szívesen tett eleget az a­­múgy is (Harag György halála óta) rendező­hiánnyal küzdő Állami Magyar Színház meg­hívásának. Dabija azonban nem egyszerűen kisegített: an­nak az új román rendező­­nemzedéknek egyik tehetséges képviselőjeként, amely a nyolcvanas években megpró­bálja folytatni egy Liviu Ciu­­lei, egy Lucian Pintilie im­már színháztörténeti munká­ját, az Iphigeneia színpadra állításával úgy akarta kifejez­ni önmagát, hogy egyúttal e színház közönségéhez szóljon. „Remélem, a darab maradan­dó élményt tartogat a magyar néző számára is — nyilatkoz­ta a műsorfüzet, illetve sajtó számára a színház dramaturg­jának. — Elismerem, merész dolog az eliadei világképet a magyar kultúra ősi, archaikus motívumaival társítani, de éppen Eliade szellemében já­runk el, aki mindenekelőtt mindig élő és egyetemes jel­képet hordozó Iphigeneiát a­­kart színpadra állítani, s a­­mint a román népköltészet közelítésében ezt meg is va­lósította, nem ál­l ellentétben Eliade szellemével, ha a ma­gyar közönség számára a ma­gyar népköltészet hasonló mo­tívumait használjuk fel, fő­ként a fenében. A megköze­lítés azonban nem jelent azo­nosítást: mi mindenekelőtt Iphigeneia mítoszának ma is élő igazságait kívánjuk a kö­zönség elé állítani.“ Nem a vendégnek (jelenleg a jónevű Piatra Neamţi-i színház tag­jának) udvariasságát kell­­lát­nunk e szavakban. Láttam Dabiját dolgozni a próbán, interukciókat adni színészek­nek, küszködni a műszak­kal. És láttam — több száz nézővel együtt (akik sajnos nem töltötték meg zsúfolásig a termet) — a bemutatót. Ta­núsíthatom, hogy a fiatal Ale­xandru Dabija senkit sem a­­kart becsapni, zsonglőrködés­­sel elámítani — művészileg igazat mondott. A rendhagyót választotta, azzal a nyilvánva­ló szándékkal, hogy esztétikai­lag is a rendkívülihez köze­lítsen. Adott feltételek között nem jutott ugyan el a nagy előadáshoz (többek közt sze­reposztási nehézségek, viszony­lag rövid próbaidő, műszaki gondok akadályozták), kolozs­vári I­nhigencia-rendezését mégis az emlékezetes vállal­kozások sorában tarthatjuk számon, Tompa Gábor pár évvel ezelőtti Manóié meste­rének a közelében. Manóié mester — és Kő­­mives Kelemenné, „a falba é­­pített asszony“ — történetét (balladáját, mítoszát, drámai feldolgozását) azért is emlí­tenünk kell itt, mert több­ek szerint nem véletlen, hogy Eliade a maga Iphigeneiáját akkoriban írta, amikor az e-i ki­smerteto balkáni le­­gendakörrel foglalkozott (Co­­mentarii la legenda Meşteru­lui Manole, 1937—1938.). Ta­nulmányában valóban szó van „a halál ősi felfogásáról“, az „egyetlen alkotó halálról“, de közvetlen párhuzamot, uta­lást a görög mitológiai tör­ténetre nem találunk. (A kom­­paratista vallás- és folklórtör­téneti szakmunka, a Dácia és Kelet-Európa mítoszait tár­gyaló, De la Zalmoxis la Gen­­ghishan címmel 1980-ban ro­mán fordításban kiadott kö­tet küllön fejezetet szentel a Manole mesternek és az Ar­­geşi kolostornak, az euripidé­­szi motívumra azonban nem utal.) A tematikus és gondo­lati rokonságot mindenesetre nem lehet tagadni. Dabija sem tett egyebet, mint hogy a jel­mezeket is tervező T. Th. Ciu­­péval egyetértésben az auli­­szi tengerparti szélbe subás görög katonákat állított, s fel­­tehetőleg a rendezői instruk­ciók során emlékeztetett a templomépítő kőműves felesé­gének mártíriumára. Az eliadei Iphigeneia kez­detén tehát „a szél egyhangú, idegesítő, már-már kétségbeej­tő süvöltése“ tölti be a színt — szemben az euripidészi „Hang sem hallik, nem szól madár, hallgat a tenger, né­mák a szelek“ indítással. Hogy az Agamemnón vezetése alatt Trója ellen készülő görög tá­borbeli történések miben kü­lönböznek az eredeti tragédiá­ban, illetve az eliadei átirat­ban; hogy miként értelmez­zük a teljes szélcsend, illetve az ellenszél hadrakelést egy­formán gátló természeti ténye­zőjét; hogy Mircea Eliade mi­ért hagyja ki a szereplők kö­zül a gyermek Oresztészt, és miért iktatja be Patrokloszt és Khrüszéiszt (néhány epi­zódszereplővel együtt — ez utóbbiak szövegét azonban Dabija, indokoltan, ráosztotta az 1. és 2. katonára), hogy (Folytatása a 7. oldalon) KÁNTOR LAJOS Korzó Antal szénrajza Márciusi levél Bukarestből Március itt mindig a vár­va várt tavasz hónapja. De most még máig sem sike­rült teljesen megtisztítani a várost az ellenséges tél ba­rikádjaitól, a feketére asza­­lódott hóhalmoktól, így kis­sé késlekedik a tavasz idei diadalmas bevonulása Bu­karestbe. Ám a nőnapi virágok már jó híreket hoztak. Honnan, honná nem, erre a szép ün­nepnapra a megszokott szeg­fű mellett más virágok is kerültek, a szerény, de új­donságnak számító hóvirág is elődugta fejecskéjét, sőt a cserepekben előhajtatott tu­lipán is a hódoló férfisereg rendelkezésére állt, bár az idén a Nőnapra éppen csak a bimbók merészkedtek elé a levelek védelméből, így ta­lány marad számunkra, kinek milyen színű tulipánt aján­dékoztunk. Azt mondják, erre­felé eny­hébb volt a tél az ezelőtti­nél, jóformán csak február hozott erős fagyot, bőséges havazást, de a bukarestiek szerint így is éppen elég volt belőle, most már csak jöjjön bátran a kikelet, jöjjenek az élénk zöldet előcsalogató, me­lengető napsugarak. Egy-egy tavasziasabb sugallatra, egy csalóka napsugárra szinte megtelik a város emberekkel, megélénkülnek az utcák, a máskor sietős járókelők rá­érősen beszélgetnek, megáll­nak a kirakatok előtt, az új­ságárusnál, s nagy érdeklő­déssel lapozgatják a könyves­­boltok újdonságait.__________ Az Atheneum előtt Emines­­cu bölcs hallgatásba merülve szemléli e tavasziasodó tarka nyüzsgést, mozgást, a szobor talapzatára helyezett virágo­kat, mintha nem is a költő kapta volna, hanem ő ajándé­kozná Bukarest népének. A galambok kissé bizalmat­lanul szemlélik az épület homlokzatának párkányáról a tavaszias látványt. Gubbasz­tanak, tollászkodnak, majd egy titokzatos jelre fölröppen­nek, nagy kört írnak le a tér fölött, és leszállnak a földre, mintha ők is el akarnának vegyülni a tavaszi tömegben. Megvásárolom én is a friss lapokat, a Scinteiát, az Elő­­rét, az Utunk legújabb szá­mát is megkapom. Mindig megörvendeztet, valami meg­nyugtató elégtétellel tölt el az efféle újságvásárlás. A napilapokba máris belenézek, a Politikai Végrehajtó Bizott­ság leutóbbi üléséről hozzák a közleményt, meg Nicollae Ceausescu elvtárs Nőnapi Ü­­zenetét. Munkára szólít, békés építő munkára mozgósít mind­kettő, az idei tavasz nagy el­várásaira figyelmeztetnek. A könyvesbolt előtt is meg­állok. Meglehetősen gazdag a kora tavaszi felhozatal. Oda­bent megtalálom a legújabb kiadású Solohov-kötetet, a­­mely az író két regényét tar­talmazza, az Emberi sorsot és A hazáért harcoltakat, egy Gárdonyi és egy Tersánszky­­kötetet is fellapozhatok, vala­mint egy új ballada-gyűjte­ményt a Virágok vetélkedése címmel. Még szimbólumnak is be­illik e cím — gondolom. Csak vetélkedjenek e virágok s mi bizakodva, barátságos tekintetek között lépkedjünk tova újságainkkal, könyveink­kel a hónunk alatt a főváros tavaszodó utcáin, 1986 márciusában. ILLÉS JÓZSEF Forrása rég fakadt... Források, versek, könyvek vallatása Egy-egy gyűjteményes kötet összeállítása mindig kocká­zattal jár. Feltételezi a szerző előzetes számvetését addigi írásairól, ezek rendszerezését, válogatását, úgyhogy a kötet végül tükre legyen alkotója néhány évtizedes vagy egész életét átfogó munkásságának. Vannak, akik évtizedeken át halogatják kötetes jelentkezé­süket, arra várnak, hogy leg­fontosabb témaköreikből kü­­lön-külön nyújthassanak át majdan egy kötetnyit az ol­vasónak. Ez kétségtelenül job­ban számontarthatóvá teszi az utókor részére is a köte­tet, de a hosszas várakozás­sal nem egy írás elveszti idő­szerűségét, vagy éppen túlha­ladottá válik. Az átdolgozás, újrafogalmazás pedig olyan időigényes munka, amit so­kan csak nyugdíjas éveikben vélnek elvégezhetőnek. A toll­­forgatók másik csoportja úgy érzi, hogy megírt cikkei, dol­gozatai kitesznek egy önálló kötetet, mely méltón képvisel­heti eddigi teljesítményüket, s így nem késlekednek jelent­kezni a kiadónál. Az utóbbi­ak esetében sokkal nagyobb a műfaji és témabeli szórás. Többnyire még egy alakuló é­­letpálya állomásait villantják fel. A fő érdeklődési körök­re utaló nagyobb tanulmányo­kat kisebb adalékok, cikkek, műhelyforrások veszik körül, melyeket megannyi folyóirat­ból, napilapból vagy éppen az íróasztalfiókból kellett összeszedni. Az ilyen kötetek­nek azonban megvan az az előnye, hogy szorosabban kap­csolódhatnak a közelmúlt még ma is aktuálisnak számító e­­seményeihez, s egyben segí­tik az egyes témák további kutatását, megvitatását. Nem utolsó sorban a szerzőnek is erőt, biztatást adnak munká­ja folytatásához, egyik-másik téma alapos kidolgozásához. Mózes Huba két évtizednyi irodalomtörténészi kutatómun­ka után látta elérkezettnek az időt arra, hogy hosszabb-rö­­videbb dolgozatait, cikkeit ta­nulmánykötetbe gyűjtse s át­nyújtsa az olvasóközönségnek meg a szakembereknek. Igaz, 1970-es József Attila és 1984- es Szabédi László monográ­fiáján kívül már 1983-ban is megjelentetett Kísérlet alcím­mel egy gyűjteményes köte­tet. Sajtó, kritika, irodalom, amelyben fő érdeklődési kö­rébe vágó, már-már kézikönyv­vé kerekedő erdélyi sajtótör­téneti tanulmányait, repertó­riumait összegezte. Ami nem kerülhetett be abba a kötet­be, az látott most nyomdafes­téket a Forrása rég fakadt... (Folytatása a 2. oldalon) fkai. *__„ GAAL GYÖRGY

Next