Utunk, 1986 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1986-03-14 / 11. szám
- XLI. ÉVFOLYAM 11. (1950.) SZÁM KOLOZSVÁR-NAPOCA 1986. MÁRCIUS 14. ÁRA 3 LEJ 11986 MÁR 19. ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA A sors meredek színpada Mircea Eliadelphigeneiája a sétatéri színházban Többszörösen rendhagyó bemutatónak voltunk tanúi e Hideg télvégen a kolozsvári Állami Magyar Színházban. Mert rendhagyó, sőt rendkívüli eseménynek számít, hogy — jóllehet modern átiratban — a görög mitológia valamikor jól ismert alakjai jelenjenek meg a színpadon, jelmezben, díszletek között. Mintegy harminc évre visszaemlékezve, alig-alig találunk színházunk játékrendjében „szabályt erősítő kivételit“: Szofoklész Antigonéját, Orosz Lujzával a címszerepben (1959-ben), a Trójai nőket, mármint a Sartre által időszerűsített Euripidész-tragédiát (1967-ben), majd a Bornemisza-féle Elektrát (1974), amelyre elsősorban Balogh Éva remeklése miatt emlékezünk. A következő évtizedben Senkálszky Endre önkéntes — nem kellőképpen megbecsült — vállalkozása, a hét premiert (tizennégy darabot) számláló oratórium-sorozat igyekezett pótolni a hiányt, de sajnos a folytatás elmaradt. Most, 1986 februárjában az Iphigeneia, Mircea Eliade kétrészes tragédiája emlékeztet az adósságra — és a 2400 (!!) év múltán is mutatkozó színpadi lehetőségekre. Maga Eliade világhírű emlékeztető: mítosz-ügyben nemigen van ma a világon nála tudósabb szakember, amint ezt Bukaresttől Rómáig, Párizstól Chicagóig bizonyította. A magyar olvasó sajnos keveset tudhat róla, anyanyelvünkön mindössze a Serampuri éjszakák cím alatt a Kriterion által 1980-ban kiadott három elbeszélés (illetve regény) hozzáférhető, Székely János fordításában. A hetvenkilenc éves esszéíró, vallástörténész és etnológus életművével ismerkedni akarók román, francia, angol nyelvű kiadványokat kereshetnek, s a ,,-ról, -ről“ helyett a ,,-ról, -ről“-lel is megelégedők — egy világirodalmi lexikoni címszót leszámítva — szintén a román nyelv ismeretében próbálkozhatnak tájékozódni egy-egy előszó, egy-két könyv-terjedelmű tanulmány alapján (Adrian Marino: Hermeneutica lui Mircea Eliade; Ion Lotreanu: Introducere in opera lui Mircea Eliade — mindkettő 1980-ban jelent meg). A drámaíró Mircea Eliadéról azonban ezekből a forrásokból sem lehet sokat megtudni, az Iphigeneia szerzőjéről pedig éppenséggel keveset — minthogy még a címe sincs feltüntetve ezekben az elemzésekben az 1941-ben Bukarestben, a Liviu Rebreanu vezetése alatt álló Nemzeti Színházban bemutatott tragédiának. Hogyne volna hát rendhagyó ez a sétatéri színházi találkozás. E mindenképpen örvendetes eseményt egy újabb ismeretlennek, pontosabban még kevesek számára ismert fiatal román rendezőnek, Alexandru Dabijának is köszönhetjük, aki szívesen tett eleget az amúgy is (Harag György halála óta) rendezőhiánnyal küzdő Állami Magyar Színház meghívásának. Dabija azonban nem egyszerűen kisegített: annak az új román rendezőnemzedéknek egyik tehetséges képviselőjeként, amely a nyolcvanas években megpróbálja folytatni egy Liviu Ciulei, egy Lucian Pintilie immár színháztörténeti munkáját, az Iphigeneia színpadra állításával úgy akarta kifejezni önmagát, hogy egyúttal e színház közönségéhez szóljon. „Remélem, a darab maradandó élményt tartogat a magyar néző számára is — nyilatkozta a műsorfüzet, illetve sajtó számára a színház dramaturgjának. — Elismerem, merész dolog az eliadei világképet a magyar kultúra ősi, archaikus motívumaival társítani, de éppen Eliade szellemében járunk el, aki mindenekelőtt mindig élő és egyetemes jelképet hordozó Iphigeneiát akart színpadra állítani, s amint a román népköltészet közelítésében ezt meg is valósította, nem áll ellentétben Eliade szellemével, ha a magyar közönség számára a magyar népköltészet hasonló motívumait használjuk fel, főként a fenében. A megközelítés azonban nem jelent azonosítást: mi mindenekelőtt Iphigeneia mítoszának ma is élő igazságait kívánjuk a közönség elé állítani.“ Nem a vendégnek (jelenleg a jónevű Piatra Neamţi-i színház tagjának) udvariasságát kelllátnunk e szavakban. Láttam Dabiját dolgozni a próbán, interukciókat adni színészeknek, küszködni a műszakkal. És láttam — több száz nézővel együtt (akik sajnos nem töltötték meg zsúfolásig a termet) — a bemutatót. Tanúsíthatom, hogy a fiatal Alexandru Dabija senkit sem akart becsapni, zsonglőrködéssel elámítani — művészileg igazat mondott. A rendhagyót választotta, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy esztétikailag is a rendkívülihez közelítsen. Adott feltételek között nem jutott ugyan el a nagy előadáshoz (többek közt szereposztási nehézségek, viszonylag rövid próbaidő, műszaki gondok akadályozták), kolozsvári Inhigencia-rendezését mégis az emlékezetes vállalkozások sorában tarthatjuk számon, Tompa Gábor pár évvel ezelőtti Manóié mesterének a közelében. Manóié mester — és Kőmives Kelemenné, „a falba épített asszony“ — történetét (balladáját, mítoszát, drámai feldolgozását) azért is említenünk kell itt, mert többek szerint nem véletlen, hogy Eliade a maga Iphigeneiáját akkoriban írta, amikor az e-i kismerteto balkáni legendakörrel foglalkozott (Comentarii la legenda Meşterului Manole, 1937—1938.). Tanulmányában valóban szó van „a halál ősi felfogásáról“, az „egyetlen alkotó halálról“, de közvetlen párhuzamot, utalást a görög mitológiai történetre nem találunk. (A komparatista vallás- és folklórtörténeti szakmunka, a Dácia és Kelet-Európa mítoszait tárgyaló, De la Zalmoxis la Genghishan címmel 1980-ban román fordításban kiadott kötet küllön fejezetet szentel a Manole mesternek és az Argeşi kolostornak, az euripidészi motívumra azonban nem utal.) A tematikus és gondolati rokonságot mindenesetre nem lehet tagadni. Dabija sem tett egyebet, mint hogy a jelmezeket is tervező T. Th. Ciupéval egyetértésben az auliszi tengerparti szélbe subás görög katonákat állított, s feltehetőleg a rendezői instrukciók során emlékeztetett a templomépítő kőműves feleségének mártíriumára. Az eliadei Iphigeneia kezdetén tehát „a szél egyhangú, idegesítő, már-már kétségbeejtő süvöltése“ tölti be a színt — szemben az euripidészi „Hang sem hallik, nem szól madár, hallgat a tenger, némák a szelek“ indítással. Hogy az Agamemnón vezetése alatt Trója ellen készülő görög táborbeli történések miben különböznek az eredeti tragédiában, illetve az eliadei átiratban; hogy miként értelmezzük a teljes szélcsend, illetve az ellenszél hadrakelést egyformán gátló természeti tényezőjét; hogy Mircea Eliade miért hagyja ki a szereplők közül a gyermek Oresztészt, és miért iktatja be Patrokloszt és Khrüszéiszt (néhány epizódszereplővel együtt — ez utóbbiak szövegét azonban Dabija, indokoltan, ráosztotta az 1. és 2. katonára), hogy (Folytatása a 7. oldalon) KÁNTOR LAJOS Korzó Antal szénrajza Márciusi levél Bukarestből Március itt mindig a várva várt tavasz hónapja. De most még máig sem sikerült teljesen megtisztítani a várost az ellenséges tél barikádjaitól, a feketére aszalódott hóhalmoktól, így kissé késlekedik a tavasz idei diadalmas bevonulása Bukarestbe. Ám a nőnapi virágok már jó híreket hoztak. Honnan, honná nem, erre a szép ünnepnapra a megszokott szegfű mellett más virágok is kerültek, a szerény, de újdonságnak számító hóvirág is elődugta fejecskéjét, sőt a cserepekben előhajtatott tulipán is a hódoló férfisereg rendelkezésére állt, bár az idén a Nőnapra éppen csak a bimbók merészkedtek elé a levelek védelméből, így talány marad számunkra, kinek milyen színű tulipánt ajándékoztunk. Azt mondják, errefelé enyhébb volt a tél az ezelőttinél, jóformán csak február hozott erős fagyot, bőséges havazást, de a bukarestiek szerint így is éppen elég volt belőle, most már csak jöjjön bátran a kikelet, jöjjenek az élénk zöldet előcsalogató, melengető napsugarak. Egy-egy tavasziasabb sugallatra, egy csalóka napsugárra szinte megtelik a város emberekkel, megélénkülnek az utcák, a máskor sietős járókelők ráérősen beszélgetnek, megállnak a kirakatok előtt, az újságárusnál, s nagy érdeklődéssel lapozgatják a könyvesboltok újdonságait.__________ Az Atheneum előtt Eminescu bölcs hallgatásba merülve szemléli e tavasziasodó tarka nyüzsgést, mozgást, a szobor talapzatára helyezett virágokat, mintha nem is a költő kapta volna, hanem ő ajándékozná Bukarest népének. A galambok kissé bizalmatlanul szemlélik az épület homlokzatának párkányáról a tavaszias látványt. Gubbasztanak, tollászkodnak, majd egy titokzatos jelre fölröppennek, nagy kört írnak le a tér fölött, és leszállnak a földre, mintha ők is el akarnának vegyülni a tavaszi tömegben. Megvásárolom én is a friss lapokat, a Scinteiát, az Előrét, az Utunk legújabb számát is megkapom. Mindig megörvendeztet, valami megnyugtató elégtétellel tölt el az efféle újságvásárlás. A napilapokba máris belenézek, a Politikai Végrehajtó Bizottság leutóbbi üléséről hozzák a közleményt, meg Nicollae Ceausescu elvtárs Nőnapi Üzenetét. Munkára szólít, békés építő munkára mozgósít mindkettő, az idei tavasz nagy elvárásaira figyelmeztetnek. A könyvesbolt előtt is megállok. Meglehetősen gazdag a kora tavaszi felhozatal. Odabent megtalálom a legújabb kiadású Solohov-kötetet, amely az író két regényét tartalmazza, az Emberi sorsot és A hazáért harcoltakat, egy Gárdonyi és egy Tersánszkykötetet is fellapozhatok, valamint egy új ballada-gyűjteményt a Virágok vetélkedése címmel. Még szimbólumnak is beillik e cím — gondolom. Csak vetélkedjenek e virágok s mi bizakodva, barátságos tekintetek között lépkedjünk tova újságainkkal, könyveinkkel a hónunk alatt a főváros tavaszodó utcáin, 1986 márciusában. ILLÉS JÓZSEF Forrása rég fakadt... Források, versek, könyvek vallatása Egy-egy gyűjteményes kötet összeállítása mindig kockázattal jár. Feltételezi a szerző előzetes számvetését addigi írásairól, ezek rendszerezését, válogatását, úgyhogy a kötet végül tükre legyen alkotója néhány évtizedes vagy egész életét átfogó munkásságának. Vannak, akik évtizedeken át halogatják kötetes jelentkezésüket, arra várnak, hogy legfontosabb témaköreikből külön-külön nyújthassanak át majdan egy kötetnyit az olvasónak. Ez kétségtelenül jobban számontarthatóvá teszi az utókor részére is a kötetet, de a hosszas várakozással nem egy írás elveszti időszerűségét, vagy éppen túlhaladottá válik. Az átdolgozás, újrafogalmazás pedig olyan időigényes munka, amit sokan csak nyugdíjas éveikben vélnek elvégezhetőnek. A tollforgatók másik csoportja úgy érzi, hogy megírt cikkei, dolgozatai kitesznek egy önálló kötetet, mely méltón képviselheti eddigi teljesítményüket, s így nem késlekednek jelentkezni a kiadónál. Az utóbbiak esetében sokkal nagyobb a műfaji és témabeli szórás. Többnyire még egy alakuló életpálya állomásait villantják fel. A fő érdeklődési körökre utaló nagyobb tanulmányokat kisebb adalékok, cikkek, műhelyforrások veszik körül, melyeket megannyi folyóiratból, napilapból vagy éppen az íróasztalfiókból kellett összeszedni. Az ilyen köteteknek azonban megvan az az előnye, hogy szorosabban kapcsolódhatnak a közelmúlt még ma is aktuálisnak számító eseményeihez, s egyben segítik az egyes témák további kutatását, megvitatását. Nem utolsó sorban a szerzőnek is erőt, biztatást adnak munkája folytatásához, egyik-másik téma alapos kidolgozásához. Mózes Huba két évtizednyi irodalomtörténészi kutatómunka után látta elérkezettnek az időt arra, hogy hosszabb-rövidebb dolgozatait, cikkeit tanulmánykötetbe gyűjtse s átnyújtsa az olvasóközönségnek meg a szakembereknek. Igaz, 1970-es József Attila és 1984- es Szabédi László monográfiáján kívül már 1983-ban is megjelentetett Kísérlet alcímmel egy gyűjteményes kötetet. Sajtó, kritika, irodalom, amelyben fő érdeklődési körébe vágó, már-már kézikönyvvé kerekedő erdélyi sajtótörténeti tanulmányait, repertóriumait összegezte. Ami nem kerülhetett be abba a kötetbe, az látott most nyomdafestéket a Forrása rég fakadt... (Folytatása a 2. oldalon) fkai. *__„ GAAL GYÖRGY