Valóság, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1973-05-01 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Írások a színházról, 1972 (Szigethy Gábor)

KÖNYVEKBŐL Galsai Pongrác Öltözőtükör című kötete már átmenet a negyedik csoportba, a szín­házi esszé­kötetek birodalmába. Galsai kérdéseket tett fel színészeknek, a kérdezek-válaszolt szövegeket megfejelte egy kis bevezetőfélével, a művészről készült fényképpel, s az írásokat kötetbe rendezte. Galsai a színészeket szereti, hát színészeket kérdezett meg, de megkérdezhetett volna mozdonyvezetőket, hajóácsokat, miniszterelnököket is. A fontos a kötetben: emberek beszélnek önmagukról, az életükről, s a szerző az ő sorsukkal tükröt tart magának s az olvasónak is. Az Öltözőtükör így lesz öltöztető tü­kör: ki olyannak látja magát, amilyen, ki olyannak, amilyen lenni szeretne. A sort Molnár Gál Péter Rendelkezőpróba című kötete zárja. Az év — ellentmondásaiban is legokosabb s legjelentősebb színházi könyve. Igazi esszékötet: tárgyában pontos, de nemcsak tárgyáról szól. Szakirodalom is: megismerhetjük belőle három színházi rendezőnk alkotói mód­szerét, tevékenységét,művészi munkáját. Mostanában megszaporodtak a színházi esszék. A színészportrék. A színészekről elbeszélt érdekes történetek. Mert a színész, a rendező, a színházi ember érdekes figura, s mindenféle érde­keset lehet elmesélni róluk. ,,Belezüllött a sikerbe” — írja Molnár Gál Péter például egy korábbi színész novellájában Gobbi Hildáról. Pontosan, adatokat felderítő búvárkodás után összegezte a nagy színésznő élet­útját, s aztán látszólag csak úgy mellékesen említette meg: ,,belezüllött a sikerbe”. Ki ? Természetesen a színésznő. Igaz, magyar nyelven zülleni szoktak, olykor elzülleni, máskor lezülleni. Belezülleni soha. Különösen nem a sikerbe. A siker komoly dolog, győzelmet jelent, diadalt, elismerést. Hatalmat. S bár igaz, hogy Gobbi Hilda kanyargós életútján sokfelé megfordult, sok s nem csekély mértékű küzdelemben adott és kapott sebeket, ismerte a nélkülözés, a háttérbe szorítottság minden kelle­metlen és keserű fájdalmát, éppen úgy, mint a kitüntetettek örömragyogását; s amikor okosan fecsegő és az élet harcain okos kívülállással okosan csodálkozó öregasszonyokat formált meg sorozatban s órabérben termelte a cserfes-kedves, higgadtan fejbólintó vénkisasszonyokat — akkor is nagy színésznő volt, akkor is tudta, hogy a fejbólintásnál sokkalta többet ér a tiltakozás feszes gesztusa; akkor is tudta, hogy a hatalom, a siker semmit nem igazol, mert csupán pilla­natnyi állapot; akkor is tudta — hiszen művelt színésznő —, hogy Nietzsche úgy vélte: minden győzelem demoralizál, s talán igaza volt, s ha igaza volt, akkor neki — a művelt és sikeres szí­nésznőnek — nagyon kell vigyáznia, mert győzött, nagy színésznő lett, a közönség kedveli, bízik benne, hisz a győztesnek, hiszi, hogy a győztesnek mindig igaza van, s épp ezért a pillanatnyi győzelemmel nagyon okosan kell gazdálkodnia. Nem szabad belezüllenie a sikerbe. Nem szabad megittasodnia a győzelemtől. Egy megnyert csatától. Molnár Gál Péter úgy gondolja: ha sikeres színésznőkről, népszerűségben fürdő színészekről mesélünk el ilyen történeteket, ha nem képzelt kalandokról számol be az író, csak elbeszéli pél­dául egy közöttünk és velünk élő, kínlódó színésznő életútját, győzelmeit és kudarcait, átmeneti belezüllését a sikerbe — akkor majd lesznek, akiknek erről mindenféle eszükbe jut. Nemcsak a színésznőről persze s nemcsak a színházról. A Rendelkezőpróba három színházi esszéje lényegében a már az Olvasópróba színésznovelláiban kipróbál-megküzdött írói-módszert építi tovább. Mondhatnánk azt is: fejleszti tovább. Mert a módszer lehetőségei és ellentmondásai is világosabban sejlenek fel az új kötetben, mint a korábbi­ban. Elsőbben is arról, ami vitatható. Mindenekelőtt a szerkezet. A három esszé — Major Tamás, Marton Endre, Várkonyi Zoltán rendezői arcképe — a művészek nevének szigorú betűrendbe sorolásával — objektív szakdolgozatot sejtet. Pedig a szerzőnek — az írások tanúsága szerint — Major Tamásról jobb véleménye van, mint Marton Endréről, s bár becsüli Várkonyi Zoltán szín­házát, szívéhez közelebb áll Major Tamás cirkusza. S bár írásnak legizgalmasabb a Major Tamás­ról szóló, de mert az — egy látszatobjektivitás fenntartása érdekében — a kötet elejére került, a kötet első harmada tagadhatatlanul érdekesebb, mint az utolsó vagy a középső. Molnár Gál Péter pontosan fogalmaz, és minden adatnak, ténynek utánajár. Lexikonokban, emlékezésekben s minden lehetséges helyen ellenőrzi a tényeket, adatokat, de nem rendszeres színháztörténetet ír, még csak nem is rendezői pályaképet. Emberi-művészi arcképet rajzol, emberek és korok ellentmondásait festi­ meg, nem is tagadva saját vonzódását egy-egy stílusirány­hoz, művészi és emberi magatartáshoz s jelezve érzelmi távolságát a számára idegen színházi előadásoktól. Vitatni épp azt vitatnám : miért hogy néha olyan halványan jelzi igazi véleményét ? Miért rejti el olykor utolérhetetlen stílusbűvészkedések mögé indulatait, észrevételeit? Miért közelíti a rendezői portrékat egymáshoz, mintha nem érezni, de elmosni akarná köztük a különbségeket? Amely művészi különbségek nem csupán ízléskülönbségek, hanem tehetség és világlátás különb­ségei is. Véleményét sokszor kuszán, rejtjelezetten, nehezen megfejthetően írja meg. S ez annak, aki úgy tud bánni a tollal, mint Molnár Gál Péter, joggal vethető a szemére. Mert a bátorság is esztétikai kategória olykor.

Next