Valóság, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1973-05-01 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Írások a színházról, 1972 (Szigethy Gábor)
KÖNYVEKBŐL Galsai Pongrác Öltözőtükör című kötete már átmenet a negyedik csoportba, a színházi esszékötetek birodalmába. Galsai kérdéseket tett fel színészeknek, a kérdezek-válaszolt szövegeket megfejelte egy kis bevezetőfélével, a művészről készült fényképpel, s az írásokat kötetbe rendezte. Galsai a színészeket szereti, hát színészeket kérdezett meg, de megkérdezhetett volna mozdonyvezetőket, hajóácsokat, miniszterelnököket is. A fontos a kötetben: emberek beszélnek önmagukról, az életükről, s a szerző az ő sorsukkal tükröt tart magának s az olvasónak is. Az Öltözőtükör így lesz öltöztető tükör: ki olyannak látja magát, amilyen, ki olyannak, amilyen lenni szeretne. A sort Molnár Gál Péter Rendelkezőpróba című kötete zárja. Az év — ellentmondásaiban is legokosabb s legjelentősebb színházi könyve. Igazi esszékötet: tárgyában pontos, de nemcsak tárgyáról szól. Szakirodalom is: megismerhetjük belőle három színházi rendezőnk alkotói módszerét, tevékenységét,művészi munkáját. Mostanában megszaporodtak a színházi esszék. A színészportrék. A színészekről elbeszélt érdekes történetek. Mert a színész, a rendező, a színházi ember érdekes figura, s mindenféle érdekeset lehet elmesélni róluk. ,,Belezüllött a sikerbe” — írja Molnár Gál Péter például egy korábbi színész novellájában Gobbi Hildáról. Pontosan, adatokat felderítő búvárkodás után összegezte a nagy színésznő életútját, s aztán látszólag csak úgy mellékesen említette meg: ,,belezüllött a sikerbe”. Ki ? Természetesen a színésznő. Igaz, magyar nyelven zülleni szoktak, olykor elzülleni, máskor lezülleni. Belezülleni soha. Különösen nem a sikerbe. A siker komoly dolog, győzelmet jelent, diadalt, elismerést. Hatalmat. S bár igaz, hogy Gobbi Hilda kanyargós életútján sokfelé megfordult, sok s nem csekély mértékű küzdelemben adott és kapott sebeket, ismerte a nélkülözés, a háttérbe szorítottság minden kellemetlen és keserű fájdalmát, éppen úgy, mint a kitüntetettek örömragyogását; s amikor okosan fecsegő és az élet harcain okos kívülállással okosan csodálkozó öregasszonyokat formált meg sorozatban s órabérben termelte a cserfes-kedves, higgadtan fejbólintó vénkisasszonyokat — akkor is nagy színésznő volt, akkor is tudta, hogy a fejbólintásnál sokkalta többet ér a tiltakozás feszes gesztusa; akkor is tudta, hogy a hatalom, a siker semmit nem igazol, mert csupán pillanatnyi állapot; akkor is tudta — hiszen művelt színésznő —, hogy Nietzsche úgy vélte: minden győzelem demoralizál, s talán igaza volt, s ha igaza volt, akkor neki — a művelt és sikeres színésznőnek — nagyon kell vigyáznia, mert győzött, nagy színésznő lett, a közönség kedveli, bízik benne, hisz a győztesnek, hiszi, hogy a győztesnek mindig igaza van, s épp ezért a pillanatnyi győzelemmel nagyon okosan kell gazdálkodnia. Nem szabad belezüllenie a sikerbe. Nem szabad megittasodnia a győzelemtől. Egy megnyert csatától. Molnár Gál Péter úgy gondolja: ha sikeres színésznőkről, népszerűségben fürdő színészekről mesélünk el ilyen történeteket, ha nem képzelt kalandokról számol be az író, csak elbeszéli például egy közöttünk és velünk élő, kínlódó színésznő életútját, győzelmeit és kudarcait, átmeneti belezüllését a sikerbe — akkor majd lesznek, akiknek erről mindenféle eszükbe jut. Nemcsak a színésznőről persze s nemcsak a színházról. A Rendelkezőpróba három színházi esszéje lényegében a már az Olvasópróba színésznovelláiban kipróbál-megküzdött írói-módszert építi tovább. Mondhatnánk azt is: fejleszti tovább. Mert a módszer lehetőségei és ellentmondásai is világosabban sejlenek fel az új kötetben, mint a korábbiban. Elsőbben is arról, ami vitatható. Mindenekelőtt a szerkezet. A három esszé — Major Tamás, Marton Endre, Várkonyi Zoltán rendezői arcképe — a művészek nevének szigorú betűrendbe sorolásával — objektív szakdolgozatot sejtet. Pedig a szerzőnek — az írások tanúsága szerint — Major Tamásról jobb véleménye van, mint Marton Endréről, s bár becsüli Várkonyi Zoltán színházát, szívéhez közelebb áll Major Tamás cirkusza. S bár írásnak legizgalmasabb a Major Tamásról szóló, de mert az — egy látszatobjektivitás fenntartása érdekében — a kötet elejére került, a kötet első harmada tagadhatatlanul érdekesebb, mint az utolsó vagy a középső. Molnár Gál Péter pontosan fogalmaz, és minden adatnak, ténynek utánajár. Lexikonokban, emlékezésekben s minden lehetséges helyen ellenőrzi a tényeket, adatokat, de nem rendszeres színháztörténetet ír, még csak nem is rendezői pályaképet. Emberi-művészi arcképet rajzol, emberek és korok ellentmondásait festi meg, nem is tagadva saját vonzódását egy-egy stílusirányhoz, művészi és emberi magatartáshoz s jelezve érzelmi távolságát a számára idegen színházi előadásoktól. Vitatni épp azt vitatnám : miért hogy néha olyan halványan jelzi igazi véleményét ? Miért rejti el olykor utolérhetetlen stílusbűvészkedések mögé indulatait, észrevételeit? Miért közelíti a rendezői portrékat egymáshoz, mintha nem érezni, de elmosni akarná köztük a különbségeket? Amely művészi különbségek nem csupán ízléskülönbségek, hanem tehetség és világlátás különbségei is. Véleményét sokszor kuszán, rejtjelezetten, nehezen megfejthetően írja meg. S ez annak, aki úgy tud bánni a tollal, mint Molnár Gál Péter, joggal vethető a szemére. Mert a bátorság is esztétikai kategória olykor.