Városi Szemle – 21. évfolyam – 1935.
1. szám - Dr. Wildner Ödön: Budapest polgári koszorúja
t gyakorolnak. Tehát a kegyelet is nemcsak koszorú, virág, borostyán és babér, hanem ezenfelül a hajó elevenerő forrása : élő gyökérzet. A kollektív öntudat és önérzet, akarat és szolidáris cselekvőség gyökérzete. Annál hatékonyabb, mennél mélyebbre nyúl az őstalajba, a Múltba és mennél szélesebbre terjed tova benne. Ilyenkor szilárdságot, táplálóéltető nedveket szolgáltat a jelen lombot, virágot hajtó, gyümölcsöt hozó termőfájának és a jövő csiráit fejleszti, rügyeit fakasztja. A legmagasabb erkölcsi testületek, az egyházak, államok, községek, hadseregek és a többi nagy élethivatási és foglalkozási karok és rendek életének — mondhatni — »conditio sine qua non«-ja az elismerés és kegyelet. Persze mindezeket az elgondolásokat csak az igazi, kiérdemelt és a lelkekből fakadó elismerésre és kegyeletre értjük, tehát idealiter. Mert a reális élet, — sajnos, fölötte sűrűn — szolgál példákkal arra, hogy »mily bitang ez a nép«. Az elismerésbe sokszor belejátszik a napi politika, az érdek ; még gyakrabban a kitüntetésre vágyók szívós vadászata (önadminisztrációja); a rang és mód ; a bürokratikus életben az állás, a szolgálati idő hosszúsága, amelynél fogva az szinte kijár, »dukál«. A kegyelet nevével viszont helytelenül élhet a puszta, hideg formalizmus, az ú. n. »ex offo«-kegyelet; a múltak makacs megrögzítésére irányuló, tehát rosszértelmű konzervativizmus ; a szaktudományilag űzött múmiakultusz ; a befolyásos család, hátramaradottak — bár érthető — túlzásai; valamint ismét, az esetleg gyorsan irányt váltó aktuális politika. Az előbbiek túlburjánoztatják a múltat: száraz és korhadt avarral, mohával és élősdi zölddel elfojtják az új életet. A politika pedig merő eszközként használja ki, cégérként váltogatja — hatalmi céljaihoz képest értelmezvén — a patinás nagy neveket, emlékeket és igéket. * A nemzetek, városi közületek életében ható erőkként működnek szociális erények és antiszociális bűnök, nagy változatban és fokozatokban. Amazok konstruktív, ezek pedig destruktív erők. Az erkölcsileg kívánatos cselekvőség, — a szociális erények — nagy szövevényéből, tárgyunkhoz képest, elsősorban a polgári kötelességteljesítést emeljük ki. Ez kell, hogy alapja és irányítója legyen a gondolkodásnak, érzésnek, akaratnak és cselekvőségnek, tehát az egész lelkiségnek. Miben áll ez? Abban, hogy a haza és a város polgára tudjon felül is emelkedni a maga énje és hozzátartozói, családja okvetlenül kielégítendő szükségletein és méltányos igényein. Azaz érezze át a közösségi nagy érdekeket is, amelyek — a társadalmi együttélés szervességénél és kölcsönhatásánál fogva — az ő életbevágó érdekei is. Ismerje föl ezekből folyó kötelességeit és szabja ezekhez cselekedeteit. Dr. Wildner Ödön