Vásárhelyi Reggeli Ujság, 1923. március (19. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-22 / 66. szám

Hódmezővásárhely, 1923 március 22 Csütörtök Előfizetési ár helyben: Fél évre........... K Negyedévre ... K Vidékre: Fél évre........... K Negyedévre ... K Telefonszám: 87. g Ara 15 korona. VÁSÁRHELYI FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP XIX. évfolyam 66. szám. Főszerkesztő és laptulajdonos: KUN BÉLA Felelős szerkesztő: FEJÉRVÁRY JÓZSEF Szerkesztőség és kiadóhivatal Kossuth-tér. A Bratianu botosai II. Bukarestben felvonultak az ellenzék gyűlésére és kis fur­­kókkal szétverték a tömeget. A kis furkóknak semmi bajuk se történt. Néhány ember meghalt. (Orient Rádió). Bukarestiben, az olajok nagy­szerűen piszkos kis fővárosában beállt a tavasz és kisütött a nap. Erre azután az oláh ellenzék, már tudniillik azok, akikben van egy kis becsületérzés még oláh lé­tükre is, gyűlést rendeztek, hogy ott felmondják nyíltan, őszintén, mit tartanak az oláh kabinet po­litikájáról és értékéről. Bratianu­­nak nem tetszett az ügy, tehát felvonultatta az ő fekete seregét, az úgynevezett botosokat, akiket azért hívnak így, mert apró kis álmos bot van a kabátjuk ujjába elrejtve, de csak addig, míg va­lami elő nem adja magát. Már tudniillik olyas valami, melybe bele lehet mártani ezt a súlyos kis rostélyt, mely sújt, mint az átok, de csak akkor, ha az a va­lami nem tud visszaütni. Hát Bratianinak ezek a vitéz fiai, mikor a katonaság, a világ leg­vitézebb szaladó hadserege is se­gíteni kezdett, neki estek a tö­megnek és szétverték. Sok súlyos sebesülés és két haláleset is tör­tént, szerencsére azonban a kis vasfürkéknek semmi bajuk sem történt . Ennyi az eset, mely odaát, a felfújt és hólyagként megnöve­­kedett Oláhország fővárosában történt. Nem mindenütt, egyelőre csak a fővárosban, de mivel em­beremlékezet óta mindig a fejétől büdösödik a hal, hát a dolog az egész oláhországra jellemző. Más , becsületes országokban ilyen­kor valami egészséges erjedési folyamat megy végbe, mely mégis csak az életnek a jele, az azon­ban, ami ott az oláhoknál és ál­talában a Balkánon történik, már nem erjedés, hanem rothadás, vagyis az eljövendő feloszlás­nak a jele. Most, utóbb mintha egy kis csend állott volna be a külpolitikában. Se a török, se a görög nem mozog, a rác komitá­­csik mintha begubóztak volna , a Troczkij csapata nem ígéri széz­­huszonhatodszor, hogy így, meg úgy, ezen a tavaszon most már bizonyatya úristen elveszi Bessza­­rábiát : Memelnél se püfölik egy­mást a rettenetes jó, viszonyban levő szövetségesek. És ami leg­fontosabb és legfeltűnőbb, a nagy római, népies nyelven oláhcigány egyelőre nem akar terjeszkedni tovább, teszem azt egyelőre még a Tiszáig. Valami ugyanis csend ütött a külpolitikára. Talán nem­ a halálos megalkuvásnak, a be­letörődésnek a jele, hanem in­kább az a látszólagos nyugalom, mely az orkánok kitörését és az eget földet megrázó vihart szokta megelőzni. A rác egymást dögö­­nyözi a Szerbiában bent, a len­gyel Benessel vált émelyítő test­véri csókot; a cselák egy kicsit felszabadítja testvéreit a börtönök­kel és a bikacsók csattogásával, mert ebben nagylegény ez a fehér tenyerű fiatal ; az oláh egyelőre egymást püföli a vasbotokkal és Bratianu öreg oláh fejeket lékel­tél meg ólommal. De várjon mit csinál az erdélyi magyar ? Meg­nyugodott, elfáradt, elfásult­ volna-e a meddő várakozásban ? Nem lehet, csak most egy kis szemlét tart. Tavasz első lehelsetében megindul a földön az erjedés. Nálunk ez, ő náluk a feloszlás­nak a rothadása. Koronánk csú­szik lefelé, életünk drágul minden nap, sőt minden órában- Látunk hát a napfényben ? Eddig homály­ban jártunk, sötétben voltunk és kuckóban éltünk, de most a fe­jünkre süt a nap, ránk esik a fény és a sugárözönben meg­döbbentő sivárságában áll mez­telenségünk és koldusságunk ! Akarunk-e hát egyszer már egyek lenni, összeforradni, egyet gon­dolni ? Most rajtunk áll a feltá­madás, vagy a halál. Vagy tovább nyergeli hátunkat a vasbotos rus­nyák, vagy mi ugrunk talpra és menydörögjük el a bosszúálló ég megtorló szavát , porba nyomorult féreg, most az Isten beszél ! . . . Rajtunk áll ! Milyen szép is volna Istenem ! . . . Az egyetemi ifjak márciusi tüntetése a Nemzetgyűlés előtt. Csilléry András interpellációjára Rakovszky belügyminiszter és Bethlen István gróf válaszoltak. A március 15-iki tüntetések ügyében a nemzetgyűlés keddi ülésén Csilléry András interpellált. — A közvélemény megbízásából szóla­lok fel — mondotta — és bár nem "akar elválasztó vonalat az ifjúság és a rendőr­ség között, mégis szóvá kell tennie azt, hogy akkor, amikor az ifjúság, amely el­vesztette nemzetét, elvesztette hazáját és nyomorúságában is lelkesedik; amikor a saját nyomorúságára gyűjtést indított, amelyben még Magyarország nagyasszo­nya, a kormányzónő is (Lelkes éljenzés) részt vett, akkor ez az ifjúság nem hihette azt, hogy az ő ünnepi lelkesedését meg fogja pecsételni saját vére hullásával. Március 15-én, hogy elmondjam az eseményeket, az ifjúság katonái zárt so­rokba verődve vonult békésen fel az ut­cán, hogy kifejezést adjon szimpátiájának a vele érző sajtó mellett. A rendőrségnek semmi oka nem volt a bee­vetít­ozásra. Rendzavarás csak azok részéről történt, akik gyalázó kifejezésekkel, „tányérsapká­­sok“ kiáltással uszították az ifjúságot, akit természetesen fiatalságuknál fogva sem hallgatták szó nélkül a gyalázkodást és amikor visszafeleltek a provokálóknak, a rendőrség minden indokolás nélkül atta­kot vezetett ellenük.­­ De annál súlyo­sabb a helyzet, mert másnap hasonló körülmények között megismétlődött ugyan­ez az eset. Éppen az a sajtó cselekszi ezt, amely 1919-ben habzó szájjal és véresen uszí­tott, ez a sajtó akar most éket verni azok közé, akik a nemzeti konszolidációt szol­gálják. — A rendőrség rossz helyzetben van, mert sok enervált ember van közöt­tük. Erre vezethető vissza, hogy az ehhez hasonló kilengések megtörténhettek. El­várja, hogy a kormány a legszigorúbban fog eljárni ebben az ügyben. Kívánatos­nak tartaná, ha maga a belügyminisztéri­um járna el a vizsgálatnál, mert nem tartja a rendőrséget illetékesnek arra, hogy a saját ügyében eljárjon. A közép­­úti politikával nem érünk el annyit, mint amennyit az igazi becsületes purifikáció­­val el lehet érni. Teljes reorganizációját kívánja a rendőrségnek és azokat, akik oda nem valók, azonnal eltávolítani. Az ifjúság nem fog visszariadni attól sem, hogyha a dolgok így folynak, hogy még véráldozatok élén is elégtételt szerezzen magának. A nemzeti eszme, igaz faji indulat he­víti őket. Sajnálja, hogy ilyen események a székesfővárosban előfordulhattak, saj­nálja, hogy magyar magyar emberrel állott szemben. Csilléry András ezután előterjeszti interpellációját. A következő interpelláló Benedek János. — Az ifjúság felvonulása nem volt oly méltóságteljes, mint ahogy azt Csilléry beállította. Az ifjúság az Ergarberger dal­laméra vonult fel. Petőfi napján az Erger­­berger éneklése egyenesen anakronizmus­nak hat. — Magyarországot nem lehet talpra ál­­tani bosszúállással és üldözéssel. Minden pofon, amely az egyetem kapujá­ban elhangzik, nem a zsidókat éri első­sorban, hanem a törvényt és a nemzet hitelét! Tiszteli a fiatalságot és annak nemes felbuzdulását, de ez nem­ azt je­lenti, hogy diktálhatnának. Nem szabad beleavatkozniok a közfunkciókba. Annak idején előfordult, hogy az egyetemi iga­zoltatásoknál bizonyos beleszólása volt a fiatalságnak. — Semmiféle idegen alakulatoknak, különítményeknek, bajtársi szövetségeknek állami funkciókba beleavatkozni nem sza­bad, mert ezek illuzóriussá teszik az ál­lami rendet és végeredményben magának az államnak a fennmaradását is. Ha ez így folytatódik, akkor elvész az állami rend és belesülyed fokról-fokra az anar­chia karjaiba. Ettől félti nemzetét és meg­győződése, hogy a belügyminiszter tudja kötelességét teljesíteni és el is várja, hogy a rendet minden vonalán helyre fogja állítani. A belügyminiszter válasza. Az elhangzott interpellációkra azután Rakovszky Iván belügyminiszter vá­laszolt. Mielőtt a kérdés érdemére térne, a megindult vitában bizonyos elfogultsággal felvetett kérdéseket kellő értékükre le kell szállítani. Két kérdéssel kíván foglalkozni elöljáróul. 1. A rendőrség szerepévé­. 2. Az ifjúság szerepével. Ami a rendőrséget illeti, kötelességének tartja a leghatáro­zottabban kijelenti, hogy minden meg nem engedett, minden törvénytelen felvo­nulást a rendőrségnek hivatásbeli köte­lessége feloszlatni. A másik kérdés az a bizonyos animo­­zitás, amellyel állítólag az ifjúságot ke­zelték, az, amelyről Benedek János tisz­telt képviselő úr oly bölcsen és tapinta­tosan mondotta, hogy az ifjúságra csak atyai szívvel szabad gondolnunk és ha az ifjúság bizonyos túlzásokra ragadtatta is magát, ez vesse rá az első követ, aki a maga fiatalságában nem követett el túl­zásokat. Le kell szögezni, hogy ezzel a két alkalommal az ifjúság semmi kihágást nem követett el, se pedig semmiféle rombolás nem történt. Tévednek azok, akik az ifjúság for­radalmi mozgolódásáról beszélnek és az ifjúságnak nagyobb arányú megmozdulását hangoztatják. Rátérek ezután a konkrét esetre. Az történt, hogy március 15-én az ifjúság két oldalról az Erzsébet körútra került. Fel­merült az az eshetőség, hogy az Erzsébet körúton nem az ifjúság, de a hozzájuk csatlakozott tömeg esetleg rombolást vé­gezhetett volna és egyes személyeket bántalmazhattak volna. A rendőrségnek tehát kötelessége volt intézkedni, hogy ez m­eg ne történhessék. Téves az az állítás, hogy a rendőrségi készültség az Az Est kiadóhivatalának házában tartózkodott. Szóra sem érdemesítem azt az állítást, hogy a rendőrséget előbb bepálinkázta­t­­ták. A rendőrség állást foglalt, hogy minden rombolást megakadályozzon és biztosítsa az utca rendjét. De a rendőrséget közben a felvonulók és a tömeg két oldalról kö­rülfogta. Az aránylag csekélyszámú rendőrség azon vette magát észre, hogy a tömegben két tűz közé került. Három rendőrtiszt­­viselő hirtelen a tömeg közepébe jutott, több rendőr saját testi épségének védel­mére kardot rántott és a tüntető tömeget, köztük egyetemi hallgatókat, karddal osz­latta szét. A másik esetben hosszú, türel­mes figyelmeztetés után szintén karhata­lommal oszlatták szét a tömeget. Azért volt szükség arra, hogy a rendőrség fegy­verhez nyúljon, mert mint kiderült, mind­két esetben előbb a rendőrség tagjait tettleg bántalmazták. A megindult vizsgálatnak az a célja, hogy az eljáró rendőrközegek ellen, akik szabálytalanul jártak el, megindíthassam a fegyelmi eljárást. — Meg fogom az ügyet pártatlanul vizs­gálni a tisztviselői jogszabályok és a fe­gyelmi jogszabályok alapján. Annyi kivé­telt teszek, amennyihez nekem jogom van, hogy az előzetes vizsgálatot ellen­őriztettem. Kérem a nemzetgyűlés összes tagjait méltóztassanak ezt a kérdést meg­felelő objektivitással kezelni. Az első pil­lanatban lehetetlen elfogulatlanul ítélkez­ni, és lehetetlen ehhez a kérdéshez meg­felelő objektivitással hozzányúlni. Bizo­nyos oldalról fenyegetődzések is felmerül­tek. Kérem, hogy ne juttassák oda a mi lelkes ifjúságunkat, ahonnan még bizo­nyos cselekmény elkövetésétől nem lehet őket visszatartani. Azt mondják egyesek, hogy a rendőrség szelleme alá van ásva és nem felel meg a követelményeknek. Szomorúan hallom az ilyen föltevéseket, mert én abból indulok ki, hogy a rend­őrség szelleme kifogástalan. Felszólítok minden oldalt, hogy a kivont kardot he­lyezzék vissza a hüvelybe, hogy ezt a szomorú incidenst tekintsék elsimultnak és én ígérem, hogy az esetleges hibákat reparálni fogjuk. Kéri válaszának tudo­másul vételét. (Helyeslés az egész Ház­ban.) . . Ezután Bethlen István gróf miniszterelnök­ beszélt s a következőket mondotta : — A képviselő úr — kezdi — azt mondja, hogy a kormány részéről nem kepett választ a sajtót illető kérdésről. Erről a kérdésről én már gyakran nyilat­koztam, de a képviselő úr felvilágosítása végett még egyszer felszólalok. Annak ide­jén a minisztertanács felhívta az igazság­ügy minisztert, hogy utasítsa az ügyész­séget, hogy bármely oldalról jövő sajtó­­izgatással szemben a legszigorúbban jár­jon el. Dacára ennek az utasításnak azt tapasztaljuk, hogy a sajtó terén az izga­tás fokozott mértékben folyik. Ezért teg­nap magamhoz kérettem a főügyész urat és személyesen adtam ki neki az utasí­tást, hogy fokozott mértékben teljesítse kötelességét. Én tehát kötelességemet megtettem, mert nem engedhetem meg, hogy azt a konszolidációt, amelyet nagy nehezen helyreállítottunk, bármilyen ol­dalról jövő sajtóizgatással felborítsák. (A taps percekig tartott a Ház minden olda­lon.) Ezután a Ház a belügyminiszter vála­szét tudomásul vette. A főgimnáziumi tornakor nemzet­építő munkássága. A testnevelés fontossága az ó és mai korban. Ha lapozunk az ókori történe­lem lapjain, megtudhatjuk abból, hogy milyen fontosnak tartották pl. a régi görögök a testnevelést. Mert a régi görögök elsősorban is testileg képezték ki az ifjaikat s csak azután, amikor már a test elég edzett és erős volt — jött a szellemi kiképzés. Tehát ezelőtt több mint kétezer évvel tornáztak az emberek. Még az éveket is a négyévenként számított tornaün­­nepélyek, az úgynevezett Olym­­piádok szerint számították. Hogy milyen nagy tiszteletben állott az, aki az ilyen Olympiádokon díjat (rendesen babérkoszorút) nyert, elég annyit mondanunk, hogy szín­házban és egyéb nyilvános helye­ken mindig a főhelyre ültették s boldog volt az, aki csak kezet is foghatott vele. Azonban a klasz­­szikus ókorral együtt eltűnt a test nevelése is. Az emberiség kétez­­redéves álomba merült, míg végre az angolok a XIX. században kezdték feléleszteni az Olympiádo­­kat. Ettől kezdve a sport, a test­nevelés rohamosan terjedt el min­denfelé, minden országba.­ S ha­zánkba bő és termékeny talajra talált úgy annyira, hogy a világ

Next