Vas Népe, 1986. május (31. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-19 / 116. szám

Szolgáltató szerda Szombathelyen A szombathelyi városi pártbizottság vezetői értekezlete Gyakran hallhatjuk a jelen gondjain töprengők szájából a ránk nézve csöppet sem hízelgő összeha­sonlítást: itt hétköznap délelőtt is tele van az utca csellengő emberekkel, bezzeg X országban munkaidő­ben szinte kihalt a város. Ott dolgoznak a szakik, mi meg csak úgy dolgozgatunk. És mintha ezt a keserű véleményt támasztaná alá egy országos felmérés meg­döbbentő eredménye: a társadalmi munkaidőalap 20 százaléka megy veszendőbe ilyen vagy olyan okokból. Egymillió ember munkája látszat! Valamit tenni kell, hogy a napi nyolc óra munkaidő valóban mun­kával teljen. Ennek a rendkívül összetett problémá­nak egyik részletével foglalkozott a városi pártbi­zottság vezetői értekezlete: fel kell számolni azokat az okokat, amelyek az embereket munkaidőben ügyes-bajos dolgaik intézésére késztetik. A megyei felmérések sze­rint évente 3,5—4,3 órát mulaszt minden dolgozó, s megvan rá a kivédhetetlen indoka. Szolgáltató szféránk ügyfélfogadási rendje kí­nálja a hivatkozási alapot a kikérőkhöz és elkéredzkedé­­seih­ez. Hiába szólítunk fel a munkaidő jobb kihaszná­lására, ha a dolgozók egy része a kérdéses időben kénytelen villanyszámláját, OTP-ügyeit rendezni, útle­velét intézni. E kettősség megszüntetésének meneté­ről számolt be a vezetői ér­tekezleten Horváth Miklós, a városi tanács osztályveze­tője. A vitaindítóban áttekin­tette az eddigi intézkedése­ket, illetve ezek hatását. A városi tanács április köze­pén névre szóló levelet kül­dött azon vállalatok, kis­iparosok, intézmények és gmk-k részére, amelyek la­kossági szolgáltatást végez­nek. Az iratban felszólítot­ták a címzetteket, hogy a hét egyik munkanapján hosszabbítsák meg nyitva­­tartásukat, illetve szombat­ra is szervezzenek egy mű­szakot. Nem mindenhol és nem mindenki vette a fá­radságot a válaszra. Voltak olyanok is, akik válaszoltak ugyan, de különböző indo­kokkal nem vállalták az új nyitvatartási rendet. A ta­nács ilyenkor rugalmasan kezeli ügyüket, amennyiben elfogadható a megokolás, akkor felmentést kapnak, de egyéb esetekben kötelez­ni fogják a vonakodókat. A megyei tanács tapaszta­latairól Kaposvári György, a tanács osztályvezetője tá­jékoztatott. A megyében a szolgáltatók többsége a szerdát ajánlotta a nyitva­tartás meghosszabbítására, s e napon este 8-ra érde­mes tenni a zárórát. Szom­baton 13-ig van forgalom, eddig gazdaságos szolgálta­tást végezni. Igazodjon a többséghez minden érdekelt szolgáltató. Az értekezleten a szom­bathelyi városi KISZ-bizott­­ság képviselője felvetette azt a kérdést, milyen erős az igény az emberekben hi­vatalos ügyeik ilyen késői óráikban történő intézésére. Kaposvári György óva in­tett attól, hogy két hónap múltán messzemenő követ­keztetésekbe bocsátkoz­zunk. A fogyasztói szokások lassan változnak, a beideg­ződések átállítása akár éve­ket is­­követelhet. Felhívta a figyelmet egy látszólag apró körülményre. Az állami és szövetkezeti szolgáltatóknak a pénzügyi­­gazdálkodási rendet a hosszabb nyitvatartás esetén is be kell tartani, ezért a posta legalább egy órával későbben zárjon a többi szolgáltató cégnél. Kovács Lajos, a városi pártbizottság titkára a siker feltételeként a teljes körű, teljes értékű szolgálta­tás megvalósítását és a követ­kezetességet jelölte meg. A teljes körűség nem korláto­zódhat csupán a tanácsi szakigazgatási szervekre, hanem be kell vonni ebbe az egyéb intézményeket, társadalmi szerveket is. Meg kell győzni őket az ügy fontosságáról, s kérni kell, csatlakozzanak ehhez a kez­deményezéshez. Az értekezlet tanulsága­it és a jövő feladatait Hor­váth Lajos, a városi pántbi­zottság első titkára foglalta össze. Külön hangsúlyozta a teljes értékű szolgáltatás fontosságát. Aki az esti órákban ügyfélként megje­lenik, az ne azt a tanácsot kapja, hogy holnap munka­időben kinél és hol intézze el a dolgát, hanem ott és akkor oldják meg problé­máját. Nem hiányozhat a megfe­lelő propaganda sem. A vállalatoknak s minden munkahelynek külön fel kell hívni a figyelmét az új ügyfélfogadási rendre, hogy ilyen indokokkal ne adja­nak többé kilépőiket. A szol­gáltató helyeken tájékoz­tasson tábla az új nyitva­tartásiról, hogy az itt meg­fordulók tudomást szerez­hessenek a változásról. Július elsejéig mindenütt be kell vezetni a meghosz­­szabbított műszakot és a szombati nyitvatartást. Tu­datosítani kell az emberek­ben, hogy mindez az ő érde­kükben történik. Csak a következetesség hozhat si­kert, csak így lesz a szol­gáltató szerda ugyanolyan eredményes, mint a bevá­sárló csütörtök. E. Csete Olga Rövid hír jelent meg a Vas Népe május 10-i szá­mában: „Nádasdon máso­dik alkalommal találkoz­nak ma a község bará­ti körének tagjai.” Az ország minden ré­széből, sőt az országhatá­ron túlról is érkeztek a községből elszármazottak a találkozóra az említett napon. A község vezetői és pedagógusok fogadtak nagy szeretettel bennün­ket a művelődési házban. Ott tájékoztató hangzott el a falu eseményeiről, az emberek életéről, a szelle­mi és kulturális gyarapo­dás érzékelhető eredmé­nyeiről. Az iskola tanulói színes műsorral kedveskedtek. A vendéglátók jóvoltából gazdagon terített fehér asztal mellett aztán sok­szor lehetett hallani: „Hogy vagy? De régen láttalak? Emlékszel még? Mesélj magadról!” És mi meséltünk. Különösen örültünk Heiczinger Erika, Babi ki­emelkedő sikerének. De meséljen erről ő maga. — Azt tudjátok, hogy tanár vagyok és Pécsett tanítok. Egyébként ma-»­gyar, orosz és ének szakos diplomát szereztem épp ebben a városiban. Még márciusban meghirdetett a Pedagógus Szakszervezet egy szavalóversenyt. Imá­dom az irodalmat, gondol­tam, jelentkezem a ver­senyre. A megyei elődön­tőn továbbjutottam. — Sokan indultatok? — Az egész országból mintegy ötszázan. — Akkor már ez is szép siker volt. — De folytatom, mert olyan jó róka beszélni. Áp­rilis 18—20. között rendez­ték meg Vácott az I. Or­szágos Vers- és Prózamon­dó Pódiumot. A 44 ver­senyzőből a 10 legjobb ju­tott be a gálaműsorba. Köztük én is. — És miivel szerepeltél a gálán? — A Kőműves Kelemen­­balladáját mondtam el, úgy érzem, sikerrel. — A tapsokból gondo­lod? — Abból is, meg mert Hernádi Sándor, az ELTE nyelvészprofesszora igen melegen gratulált. — Persze, nagy vers­mondó múltad van. — Ne higgyétek. Csak a tanítványaimnak olvas­tam eddig szívesen verse­ket. Ezért is nagy az én örömöm. — Ilyen siker birtoká­ban nem gondoltál arra, hogy még csiszold képes­ségedet, és hivatásszerűen foglalkozzak vers-, vagy balladamondással ? — Kimondtad az álmo­mat. Szép lenne egy elő­adói engedély megszerzése. De addig is, meg utána is: törekszem tanítványaim­mal megszerettetni a nép­­költészetet,­ az irodalmat. — Ilyen lelkesedés mel­lett ez neked nem lehet nehéz. Jó lenne tanítvá­nyodnak lenni. De azért igazán azt szeretnénk lát­ni, hogy kicsi, de szere­tett falunkból egy asz­­szony, a nádasdi baráti kör egy kedves egyénisége a világot jelentő deszká­kon is népszerűsíti és pár­tolja a szép ízes beszédet, vagy tolmácsolja magyar költőink verseit. Kedves Babi! Kívánjuk, hogy teljesüljenek álma­id és a jövő évi találko­záskor úja­bb sikerhez gra­tulálhassunk. Gergő Lajos „Célom: megszerettetni a népköltészetet” civil irányítója SpCtl 85BMQIF A mostani elnök azonban, úgy látszik, Weinberger ese­tében hamar fátylat borí­tott a történtekre, mert — Kalifornia kormányzója­ként — a helyi kabinet pénzügyi kulcsposztjába he­lyezte Weinbergert. A vá­lasztás telitalálatnak bizo­nyult, mert a deficites költ­ségvetés egycsapásra nye­reségessé változott, és ezzel olyan országos hírnevet szerzett Weinberger, hogy meghívást kapott Washing­tonba, a Nixon-kormányba. Előbb egészségügyi minisz­ter lett, majd a Fehér Ház költségvetési ügyeiért volt felelős. 1975-­ben átmeneti­leg megvált a politikától és engedett az üzleti élet csá­bításának. Igaz, az ajánla­tot nehéz is lett volna visz­­szautasítani, hiszen az Egye­sült Államok egyik legje­lentősebb vállalkozása, a Bechtel korporáció hívta meg az alelnöki székibe. Az eddig sem koldusszegény Weinbergert azóta tartják számon a milliomosok klub­jában. Ronald Reagan 1981-ben alakult kormányában a hadügyminiszteri posztot ajánlotta fel Weinberger­­nek, aki a Pentagon veze­tőjeként azóta vált világ­szerte ismert személyiséggé, és azóta viseli a „Bicska Gáspár” gúnynevet. Nem véletlenül. Erőszakos, ke­mény, héja — ezek azok a jelzők, amelyeket a szuper­fegyverkezési programok céltudatos, erőszakos ki­harcolójaként érdemelt ki. A korábbi takarékos, minden centet szigorúan megfogó Weinberger rendkívül nagy­vonalú és pazarló, ha a ka­tonai költségvetésről van szó. Talán egyetlen más adat sem bizonyítja ezt job­ban, mint az, hogy had­­ügyminisztersége alatt az Egyesült Államok katonai költségvetése éppen a dup­lájára növekedett, ám „Bicska Gáspár” szerint még ez is kevés. Az eltelt öt esztendőben nem volt olyan katonai program, a hagyományos fegyverzetek­től az MX rakétákon ke­resztül az űrhadviselésig, amit Weinberger ne tartott volna „létfontosságúnak”, az „Egyesült Államok nem­zetbiztonsága szempontjá­ból kulcskérdésnek”. Köve­teléseit sorra-rendre azzal próbálja a törvény­hozás és a közvélemény számára „megideologizálni”, hogy azt állítja: a Szovjetunió mesz­­sze maga mögött hagyta az Egyesült Államokat katonai erő tekintetében, és ez már csak azért is tűrhetetlen, mert „az oroszokkal csak az erő nyelvén lehet beszélni”. Időnként felreppennek olyan híresztelések is, hogy ellentétek vannak a had­­ügy- és a külügyminisztéri­um, azaz személy szerint Weinberger és Schultz kö­zött. Nos, nehéz a kulisszák mögé látni,­­ annál is in­kább, mert esetenként, így például legutóbb a Líbia el­leni akciónál, viszont állí­tólag Weinberger képviselte a „mérsékeltebb” álláspon­tot. Az is igaz, hogy a nagy diplomáciai szereposztás­ban az a logikus, ha a kül­ügyminiszter a diplomati­kus, a hadügyminiszter pe­dig a harcias. Kinek-kinek mire van jogosítványa ... Mindenesetre Caspar Wein­berger politikai pályafutá­sát, mindenekelőtt öteszten­dős hadügyminiszterségét nagyító alá véve, igazán el­mondható, hogy azt a sze­repét, amit tiszte kínál, a legjobb tehetsége szerint játssza... Vértes Éva 1986. május 19. Hétfő Hegesztőpisztoly a levegőben „Nyílik a kertajtó, beszédeleg egy pali, köszön és azt mondja, kellene neki háromszázezer forint, mert szeretné lemezen kiadatni a dalait. Megállt a kezemben a hegesztőpisztoly, majd’ hanyatt estem a meglepetéstől. Aztán magamhoz tértem és mondtam: uram, vesztett, kértek már tőlem félmilliót is. La­kásra, erre-arra, mit tudom én, hogy mit hisznek ró­lam, de leginkább azt, hogy krőzus vagyok, a bő­röm alatt is pénzt hordok, hús helyett. Fölmértem a palit, fogalmam sincs mostanában, hogyan öltöznek a zeneszerzők, de ez az ember elég szakadtnak látszott. Mondtam is neki: sajnálom, uram, de nekem se időm, se kedvem a maga dalaimi val foglalkozni, mivelhogy dolgoznom kell, továbbá nem szoktam vadidegen embereknek szíve-szóra pénzt adni. Az nekem már nem újdonság, hogy kérni jár­nak hozzám távolról és közelről, de ilyen még nem volt. Ez teljesen új, hogy művészet­pártolásra kérje­nek föl. Olyan neve volt a palinak, még életemben nem hallottam, nem is ismertem, sose láttam. Hogyan juthattam eszébe, fogalmam sincs, és mit hitt rólam,­­ azt meg főleg nem tudom. Ahogy jött, úgy el is ment aztán.” Aki a történetet elmesélte, állítólag a kisváros leggazdagabb embere. Nemcsak arról híres, hogy jó keze van, de arról is, hogy ügyesen szervezi a mun­káját, és hozzá bármikor jöhetnek ellenőrizni. Pénze is van, használja is. Néhány költséges, de hasznos szenvedélye is akad, de a pénzkölcsönzés nem tar­tozik közéjük. És sose akart zeneszerző lenni és me­cénás se lesz belőle. — tria — Kinek jár a kedvében a MÁV? Az enyémben biztos, hogy nem! Ez, eddig legsze­mélyesebb magánügynek hangzik. Ám, ha azt is hoz­záteszem, hogy én is a nemdohányzók csoportjába tartozom, akkor a pátoszom már nem magántermé­szetű. Tény, hogy jelenleg a MÁV a dohányzók kedvét keresi. Miből vonom le e következtetést? Máris mon­dom: az expresszvonatokon a dohányzó—nemdo­hányzó ügy megoldására igen faramuci megoldást ta­láltak, gondolván, a kecske is jóllakik, meg a ká­poszta is megmarad. A kecske — esetünkben — lehet, hogy jóllakik, de a káposzta elfogy. Nevezetesen: va­lakik egyszer kitalálták, hogy az expresszvonat ko­csijait ketté kell osztani. A fülkék fele a dohányosoké, a másik fele a nemdohányzóké. Ám itt jön a „csa­var”. A kocsi folyosójára viszont végig kirakták a hamutartókat, így szinte hívják Katit a táncba. A folyosót ugyanis ellepik a „bagósok”, orrfacsaró do­hányfüstjükkel egyetemben. Ha zárva van a nem­dohányzó fülkék ajtaja, a füst akkor is ellepi az ezen fülkékben ülőket. Még egy újabb esemény: a Piroska vonatokon nem felezték meg az egyes kocsikat, hanem az egyi­ket a dohányosoknak, a másikat a nem dohányosok­nak jelölték ki. Néhány hete aztán a nemdohányzó kocsik előterében is megjelentek a hamutartók, lega­lizálva a „bagózást”. Nagyon goromba megjegyzést tudnék tenni e lát­szólag apró ügy kapcsán. De önmérsékletre intve ma­gam, csak kérdezek: 1. A MÁV nagy hagyományú, kitűnő orvosi tevé­kenysége az utasok egészségvédelmére nem terjed ki? 2. Netán az orvosi meggondolásokon túl, pusztán udvariassági gesztusként, nem lehetne néhány ország­tól átvenni azt a szokást, amely a nyilvános helye­ken a nemdohányzók érdekeit is legalább annyira vé­di, mint a dohányosokét? 3. Egyáltalán: például az expresszvonatokon nem lehet a kocsikat dohányosokéra és nem dohányosoké­ra szétválasztani. Miért nem tudunk egyértelműen ál­lást foglalni cigaretta ügyben? Hétfő reggel

Next