Napló, 2018. december (Veszprém, 74. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-15 / 50. szám, Vasárnapi Napló

2018. DECEMBER 15., SZOMBAT „A szfinx látványa máig könnyeket csal a szemembe” Koós János:_____ „Nincs hiányérzetem!”­ Koós János a napokban ün­nepelte a 81. születésnap­ját, és barátai, ismerősei, ra­jongói a világ minden tájáról köszöntötték. Az életét dön­tően meghatározó sorssze­rűségről, a Fradiról, a vitor­lázás iránti szenvedélyéről mesélt lapunknak, valamint arról is, miért maradt örök­re megható emlék az egyik szerbiai koncertje, és mi volt az egyetlen kérése a felesé­géhez az esküvőjük napján. Takács Eszter_________________­ ­ A múlt héten volt a születés­napja, most is sokan köszön­tötték? - Szibériából, Afrikából, Ausztráliából, Los Angeles­ből is hívtak. Mindenhonnan, ahol eddig jártam. Számomra is hihetetlen, de valahogy so­sem felejtik el a barátaim és az ismerőseim, hogy mikor van a születésnapom. Pedig nem is november 21-én szület­tem, hanem 20-án. Édesapám a születésem napján elment a jegyzőhöz bejelenteni, hogy fia született, de ittak egyet az egészségemre, és elírták a dá­tumot. - De nemcsak az anyakönyvi születésnapja más, hanem a neve is. - Igen, eredetileg Kupsa a vezetéknevem. Erdélyben, a Hargitán élt a családom, édes­apám keresett szobafestő volt, dolgozott Brassóban, Bukarest­ben is, és amikor a várandós édesanyám meglátogatta, ak­kor születtem meg. Így lettem bukaresti születésű, de kisgye­rek voltam, amikor átköltöz­tünk Miskolcra. Már felnőtt fej­jel meg is kérdeztem apámat, hogy ha már a gyönyörű he­gyek közül, a Gyilkos-tó mellől elköltöztünk, miért pont Mis­kolcra? Erre azt felelte, hogy a Bükk hasonlít a szülőföldünk­re. Lillafüred egy homokbucka az erdélyi hegyekhez képest, de édesapám a kastélyszálló­ban kapott állást, és belesze­rettem a helybe. Ott nőttem fel, szinte minden szobát, falat ismerek. Érettségi után aztán Pestre kerültem, mert klasszi­kus zenével akartam foglalkoz­ni. Mozart, Beethoven és Puc­cini volt csak az életemben, eszemben sem volt énekelni. Végül a Pénzügyőr Művész­­együttes első oboistája lettem, éppen úgy, ahogy elképzeltem az életem. - Ma is tudna oboán játszani? - Nem hiszem, de az biz­tos, hogy a sors sem akarta, hogy oboista maradjak. A Víg­színház mellett parkoltam egy megbeszélés miatt, és amikor visszamentem az autómhoz, addigra feltörték és ellopták az oboámat. Évekkel később pe­dig egy szopránszaxofonomat lopták el. Megértettem, hogy a sors mindenképpen úgy akar­ja, hogy fúvós hangszeren ne játsszak, csak énekeljek. - Az élet nemcsak ebben befo­lyásolta, hanem a feleségével való megismerkedése is sors­szerű volt. - Már házas voltam, amikor az Erkel Színházban meglát­tam a színpadon Lacit. A szám is tátva maradt, csak annyit tudtam mondani, hogy ezért a nőért meg tudnék őrülni. Az­tán az első feleségem elé áll­tam és elmondtam neki az igazat, nagyon rendes volt, hamar beleegyezett a válás­ba. A második esküvőm már nem templomban volt, hanem anyakönyvvezető előtt, és ami­kor lejöttünk a lépcsőn, annyit mondtam Lacinak: imádni, szeretni foglak, sosem hagy­lak el, de azt sose mondd, hogy lani, ne menj ki a Fradi-meccs­­re. Nem is mondta soha. Ha éj­jel háromkor indulnék el a sta­dionba, akkor is csak jó szóra­kozást kívánna. - Hogy lett nagy szerelem a Ba­laton? - Már ismert énekesként sok szabadtéri koncertre hív­tak. Az előadások este voltak, napközben pedig fociztunk a stran­don, sé­táltunk a mólón. Egyik iyen al­­kalo­m­­mal tűnt fel, hogy micsoda szépség és kecsesség van a vitor­lás hajók­ban. Akkori­ban még mind fából volt, gyö­nyörűek vol­tak. Az egyik hajón ott ült Új­laki László szí­nész, aki meghí­vott a kajütbe, és ott lettem ment­hetetlenül szerel­mes a fa illatába. Csodás élmény volt. Később egy rádiófelvételre vá­rakoztunk Újlaki Laci bácsival, és megkérdeztem tő­le, mikor adja már el a hajóját, ő azt felelte, hogy éppen most­ így vettem meg az első vitorlásomat. - Vitorlázásban több bajnoksá­got is nyert. - Igen, hatszoros magyar bajnok vagyok. Bakóczy Kál­mán Rosa cirkálójával minden Kékszalagon részt vettünk. Ahogy idősebb és bátrabb let­tem, a tengerre is elmentünk vitorlázni, Ausztráliában, Los Angelesben is voltunk. Sajnos tavaly nyáron csak két napot tölthettem a hajómon, mert annyira sok rendezvényen lép­tünk fel. Rengeteg helyre hív­nak, már jövő márciusra is van koncertünk. - Megvannak azok a slágerek, amiket mindig kér a közönség? - Igen, és bármilyen megle­pő, nagyon sokszor kérik a Sír a telefon című dalomat. Hiába mondom, hogy azt csak egy kislánnyal tudom elénekelni, hiszen az egy duett. Egy szer­biai koncerten évekkel ezelőtt sikerült. Koncert közben ki­szúrtam, hogy az első sorban egy 7-8 éves kislány minden dalt végigénekel, amit előad­tam. A végén megkérdeztem tőle, van-e kedvence, amit sze­retné, ha elénekelnék, ő is a Sír a telefont kérte. Feljött hoz­zám a színpadra egy papírlap­pal, és csodásan, hiba nélkül elénekeltük a dalt. Nem nézett rá a papírjára egyszer sem. El­kértem tőle a lapot, amelyen láttam, hogy csak az én szö­vegem van leírva, hogy tudjon segíteni, ha elrontom. Nagyon megható volt. - Több filmben is szerepelt, ho­gyan találták meg ezek a lehe­tőségek? - Nálam az éneklés és a hu­mor kéz a kézben jár. Nem tu­dom szétválasztani, ezt láthat­ták meg bennem. Óriási meg­lepetés volt, amikor Szinetár Miklós felhívott, hogy A víg özvegyet rendezi az Operett­színházban. Az egyik fősze­repre kért fel. Ennek a darab­nak olyan sikere lett, hogy egy dúsgazdag japán hölgy meg­vette az előadást, és végigtur­néztuk a darabbal az országot. A díszlet és a jelmezek két hó­napig utaztak hajón. - Ahogy mesél, úgy tűnik, hogy a világ minden zegét-zugát be­járta, kimaradt valami? - Nincs hiányérzetem. Min­den országhoz szép emlé­kek kötnek, de talán a leg­nagyobb csodának Egyipto­mot tartom. Ahányszor meg­látom a szfinxet és a pirami­sokat, annyiszor elsírom ma­gam. Szibériát is imádom. Ott olyan népszerű voltam, mint a legnagyobb világsztárok, sze­retettel, kedvesen fogadtak, mindahányszor vendégesked­tem náluk. MŰVÉSZBEJÁRÓ .

Next