Világ Ifjúsága, 1972 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1972 / 8. szám
HÁT AKKOR, HAJRÁ! Ha föltételezzük, hogy a viszi azt az aranyérmet, Világ Ifjúsága 10-én jele- legyen mivel játszani a nik meg (ami persze naiv gyerekeknek. Nem tudom,ság, mert évek óta nem volt-e ilyen idő egyáltavolt rá példa) akkor ép- tán? Gyanítom, hogy nempen két hét múlva felleb- igen, hiszen az első újkoriban az olimpiai láng a olimpián is osztottak ermüncheni stadionban, és mehet, és már akkor sem elkezdődik „minden idők a puszta részvételért, legnagyobb olimpiája". Ez A teljesítmények korát ésa titulus 1960 óta mindenjük. A sajtó rendszeresen olimpiának kijár, amennyi- tájékoztat bennünket az ben attól kezdve állan- emberiség nagy rekorddan emelkedik a részt- jóból, amelyekből tehervevő versenyzők, vezetőkségünk és lehetőségeink és a versenyeket végig is- szerint mi magyarok is kiváló nézők száma. Látszó- vesszük a részünket. Külóg tehát alaposan meg- fonosén érvényes ez a szívleltük Pierre Baron de sport nagy ünnepének Coubertin sokat emlege- számító olimpiákra, ahol tett legendás mondását, évtizedek óta a legsikeremely szerint az olimpián sebben szereplő nemzetek nem a győzelem, hanem között emlegetnek benn részvétel a fontos. Münket. Coubertin báró, mint is Júliusban fejeztük be a méretes, az újkori olimpiai „Játék az ötkarikával" c. játékok kezdeményezője, s sorozatunkat, amelyben egyben a Nemzetközi megpróbáltuk körvonalaz Olimpiai Bizottság első m müncheni esélyeinket, elnöke volt, 31 éven át. A sorozatban megjelent Mint sportpedagógus is a írásokat átlapozva azt lálegnagyobbak közé tartotam, hogy Münchenben tött, aki egész életét az ismét nyerünk vagy tíz olimpiai eszmének áldoz aranyérmet. Most úgy itta, a résztvevők számának fenék, hogy határozottan tekintélyes gyarapodását leszögezzem: a sorozatlátva, nem eredményteleben szereplő egyetlen nal. Az olimpiai eszme, a megállapítást sem kell közbenső kisebb-nagyobb túlzottan komolyan venni, világháborúk okozta kény- hiszen a címében is kiteszerszünetektől eltekintve, jezésre jutott, hogy csumeghóditotta az egész vipán játékról van szó. Igen lógót, s ma már ott tarám, de nemesek mi láttunk, hogy amint befejező- szadoztunk el a lehetősédött az egyik olimpia, pilgek és vágyak azonosítása hatnyi szünetet sem tart- jóval, hanem - tőlünk va, azonnal elkezdjük a függetlenül - az ország fölkészülést a következőre. ifjú és felnőtt lakossága-Ez a lelkes buzgalomnak elsöprő többsége. S azonban már korántsem bármennyire hihetetlen, Coubertin érdeme, sőt ők is erre a végered- Időközben ugyanis az törményre jutottak: Mintént, hogy bár illő tiszte- bhenben tiz aranyat válettel idézgetjük a Nagy runk! Nem tudom, miért Szállóigét, egyre nagyobb éppen tizet, talán mert erőfeszítéseket tettünk és ennyi volt Mexikóban és teszünk az általa kevésbé Tokióban, vagy talán mert fontosnak vélt győzelem az ország lakossága tízmegszerzése érdekében. millió? Készségesen elismerjük. Persze nem is a miérten hogy Coubertin nagyszerű van a hangsúly, hanem ember volt, aki tiszta lé azon, hogy a tíz arany lekkel hitt az egy igaz meglegyen. Mert ha törtesporteszmében, de ami a netesen nem sikerülne, győzelem fontosságát is már most kijelenthetem, lett, nos hát abban téve- hogy határtalanul boldoglett. Hol van már az az talonok leszünk, és ezt idő, amikor csupán azért nem akarhatják az olimutazott el valaki például pikonok. Los Angelesbe, hogy részt vegyen az olimpián, és ha netalán győz, akkor / / “lyni 11 t C k 1 isten neki, fakereszt, haza v viyCAA'V EGY EMBER ÖNGYILKOS? Miért határoz egyszer csak úgy, hogy kész, vége, befejezi? És hogyan lehet egy fiatal ember öngyilkos, hogyan dobhatja el magától azt, amit még meg sem ismert — az életét? Miért?! Miért?! Miért?! Még csak most rázta meg a hír nemcsak a környéket, nemcsak a fővárost, hanem az egész országot: az újpalotai lakótelepen egy jó körülmények között élő fiatalasszony úgy szánta el magát az öngyilkosságra, hogy nyolcéves kislányát és kicsi ikreit is a mélybe dobta. Most már tudjuk, az asszony meghalt, a gyerekek életben maradtak, szépen gyógyulnak. Tény, hogy ez a fiatalasszony idegbeteg volt, kezelés alatt is állt — van hát ilyen ok is. Európa ,,élvonalában” De lássuk előbb a statisztikákat, a beszédes számokat. Magyarországon hosszú ideig nem írtunk, nem publikáltunk az öngyilkosságról, sőt, tudományos munka sem készült a témáról vagy két évtizeden keresztül. Az ok egy mélyen hibás szemléletben rejlett: hazánkban magas az öngyilkosságok száma, s ez olyan „kényelmetlen” téma, hiszen a szocializmust építjük, emelkedik az életszínvonal, jobbak az életkörülmények, nagyobb a létbiztonság, világosak a jövő perspektívái. Hosszú ideig voltak, akik úgy vélték, ellentmondás van az előbbi, vitathatatlan tények és a viszonylag nagyszámú öngyilkosság között, hát hallgassunk róla. Ha az okokat a társadalomban és nem a közvetlen környezetben keresnénk, akkor valóban nagyon nehéz lenne magyarázatot találni. Európa társadalmi berendezkedésének a térképe a II. világháború után lényegesen megváltozott. Addig a Szovjetunió államhatáráig mindenütt kapitalizmus, feudálkapitalizmus volt. 1945 óta viszont jelentős részt foglalnak el a térképen a szocializmust építő országok, közöttük hazánk is. Ennek ellenére alig változott valamit egy másik térkép: az öngyilkosság arányáé. Magyarország — sajátos módon — mindig Európa „élvonalában” volt. A Központi Statisztikai Hivatal 1967-ben egy tanulmányt állított össze a témáról. Ebben pontos adatokat közöl a hazánkban elkövetett öngyilkosságok alakulásáról. Ezt olvashatjuk: „Magyarországon állandóan magas volt az öngyilkosságok száma az elmúlt 70 év alatt. Az ország mai területére számított arányszám már 1897- ben 20 százezrelék felett volt és 20 százezrelék alá mindöszsze két évben csökkent ez a mutató a XX. század folymán, 20 százezrelék felett viszont jelentős ingadozás volt tapasztalható ez időszakban. Az öngyilkosságok gyakorisága eddig 1932-ben volt a legnagyobb — 35,1 százezrelért — és 1930-tól 1937-ig minden évben meghaladta a 30 százezreléket. A legalacsonyabb 1954- ben volt — 17,7 százezrelék —, de az 1946-tól 1958-ig terjedő periódust egészében a viszonylag mérsékelt öngyilkossági arányszám jellemezte. Az időszakban mindössze egyszer, 1952-ben emelkedett az arányszám 25 százezrelék fölé, 1959- ben észrevehető növekedés következett be, további három éven át, 1962-ig 25—26 százezrelékes szinten mozgott az öngyilkosságok mutatója, majd 1963-ban újabb emelkedés indult meg, melynek során 1967- ben már 30,8 százezrelék lett az öngyikossági arányszám értéke.” öngyilkossági térkép A kép tehát az elmúlt két emberöltő alatt nem sokat változott. De nem változott a szomszédos Ausztriában sem, amely megmaradt kapitalista országnak, s amelyben az öngyilkossági arány régen is, most is erősen megközelítette, illetve megközelíti hazánkét. Az 1961- 63-as évek átlagának összehasonlítása szerint akkor Magyarországon az arány 33,9 százezrelék volt, Finnországban (talán vérmérsékletben is rokonok vagyunk?) 29 százezrelék, a szomszédos Ausztriában 28,3 és az ugyancsak szomszédos Csehszlovákiában 28,2 százezrelék. Ilyen volt a lista éle, és ez azóta sem változott lényegesen. A témával foglalkozó szakértők szerint abban sincs semmi meglepő, hogy a köztudottan gazdag Svédországban is magas, 21,7 százezrelék az öngyilkossági arány, míg a jóval szegényebb Olaszországban ugyanez az összehasonlítás mindössze 1,1 százezreléket jelez, holott még csak azt sem lehet mondani, hogy az északi svédek temperamentumosabbak, meggondolatlanabbak lennének, mint a déli olaszok. De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: hogyan lehetséges az, hogy egy fiatal ember eldobja magától az életét? Tény, hogy a fiatalok között, — a 30 éven aluliak között — nem több az öngyilkosság, illetve az öngyilkossági kísérlet, mint az idősebbek soraiban, de hogyan lehet, hogy nem kevesebb? Dr. Körmendy István — hoszszú esztendők óta a főváros vezető gyermekorvosa — tudományos társaság előtt tartott előadást a témáról. Még a szakemberek részére is megdöbbentő tényt közölt: a 10— 14 évesek halálozási okainak sorrendje 1961—65-ben így alakult: baleset, daganat, ön-