Világosság, 1990. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)

1990 / 1. szám - VERS - Eminescu, Mihail: Száz árbócból (vers)

4 Mihail Eminescu Száz árbocból Száz árbocból, mely naponta csendes révből vízre lendül, hány törik szét, összerontva vad szelektől, fergetegtől? Vándormadarak hadából, húzván tájakon keresztül, tengerek mélyére hány hull, fergetegtől, vad szelektől? A szerencsét hajkurászd, vagy eszményképeid kövessed, sajtolást rád találnak fergetegnek, vad szeleknek. Gondolatod úgysem értik, mely világos énekedben: szállj csak ringatózva váltig vad szelekben, fergetegben! Jékely Zoltán fordítása könnyed és cikkező írástechnika, amely szinte önmagától teremtette meg az inter­­diszciplinát, és tette ezt éppen nem a szigo­rúan vett tudomány szférájában. Mik tehát azok a végső ismertetőjegyek, amelyekről a könyv elolvasása nyomán szólhatunk? 1. Platonista nemzedék „uralkodott” Ro­mániában a két háború között. Ez nem fel­tétlenül pozitívum. Az esszéista gondolko­dás lírai bűvkörében születnek meg a gya­korlati, társadalmi, politikai tettek. Szláv, német, francia hatások időben és regioná­lisan is váltják egymást, a két fejedelemség kultúrák metszéspontján élt. A kultúra in­tézményes távlatai Franciaország felé nyíl­tak meg. Sokasodott és nőtt, s napjainkban is nő a román diaszpóra. Egyesek nyelvet is váltanak, mások nem. (T. Tzara, P. Istrati, C. Brancusi). A nyelven és az etnikumon is a minden nyelvre és minden etnikumra jel­lemző kevertség későbbi nyomait hagyja. 2. Az elmélet szeretetének attitűdjét ta­lán éppen a tudományos pozitivizmusnak a román tudományosság történetében meg­látható „hiánya” fejlesztette ki. A hipoté­zisre való túlzott pozitív érzékenység, a té­nyeket olykor könnyedén elhanyagoló atti­tűd nehezen boldogul a forráskritikai igé­nyekkel. Olykor egy-egy szellemesen cse­vegő újságíró — akár napjainkban is — olyan, mint egy megelevenedett esszé. Nem véletlen tehát, hogy az a tágabb fogalmú „esszé”, amely ezeken a lapokon megjele­nik, nagyon is testhezálló egyik-másik írónak. 3. Megbocsátani tudni kell — mondotta egy bukaresti román professzor. Ennek is van stílusa. Vajon internacionalista álom-e az önmagunkkal való szembenézés? Vagy ha az nem is, de a következmények vállalá­sa az-e? A Gáll Ernő-i sajátosság, Mircea Eliade-i partikuláris különösség méltó-e még a tiszteletre, vagy talán a planetáris párbeszéd korszakában a gyorsuló világ for­gatagában már Európa is elvesztette „sajá­tosságát”? Paul Valéry ezt jövendölte meg 1945-ös könyvében. Ebbe a veszélyeztetett Európába, sőt ennek majdan átrendezett ér­tékstátusába bele kell férnie Közép- és Ke­­let-Európának is. A turulmadár harcol-e a báránykával, vagy a múltat békévé oldja az emlékezés? Szilágyi Domokos és Nichita Stanescu nemzete nem találkozhat-e az er­dőkön innen és az erdőkön túl?

Next