Vörös Zászló, 1983. január (35. évfolyam, 1-24. szám)
1983-01-15 / 11. szám
Tartalmas vasárnap délelőtt Ilyenkor januárban még nyugtalanítón elevenek a mindenkori ,szilveszteri kis és nagy fogadkozások emlékei, miszerint az új évben más életet kezdünk, leszokunk a dohányzásról és egyéb káros szenvedélyeinkről, felhagyunk a kényelmes kispolgári életmóddal, több időt szentelünk a családnak, a gyerekek nevelésének, szellemünk pallérozásának. .. És itt álljunk meg a mindenki számára oly ismerős, de véletlenszerű felsorolással, annál is inkább, mivel az említettek közül most épp ez utóbbiakra szeretném emlékeztetni az olvasót, még mielőtt az év eleji nemes elhatározások végképp a feledés ködébe merülnének. De túl az irónián, valóban azt hiszem, hogy többet kellene áldoznunk a kultúra oltárán, mert megvannak rá a lehetőségeink, csak talán éppen mert olyan megszokottak, annyira elérhető közelségben vannak, nem jut az eszünkbe élni is velük. És ezt a megállapítást elsősorban a marosvásárhelyi szülőkre vonatkoztatom, önmagamat is beleértve. Pár héttel ezelőtt egy vasárnap országot, világot járt fővárosi vendégeket kalauzoltam végig városunk nevezetességein. Szokás szerint meglátogattuk fontosabb kulturális-művészeti intézményeinket, mindenekelőtt a Művelődési Palotát a Tükörteremmel, a Művészeti és a Történelmi Múzeum állandó kiállításaival, a Teleki Tékát, a Nagy Imre Galériát, és nem kis elégtétellel könyveltem el e sokat látott emberek elismerő, szuperlativuszokban bővelkedő, dicsérő számit. A véletlen úgy hozta, hogy azelőtt való este ifjúsági előadáson nézhettük meg a Nemzeti Színház egyik felújított, kiemelkedő produkcióját. Másnap délelőtt pedig, amikor belestünk a Művelődési Palota nagytermébe, ott is gyereksereg töltötte meg a leckehangversenyen a széksorokat. Persze, hogy a vendégeimnek feltűnt a dolog és nem hagyták szó nélkül. Máshol is elmondják majd, mint a közönségnevelés két szép példáját. Később viszont, talán épp a lelt termek ellentéteként üresen kongó galériák kérdeztették meg velük, hogy hova lett innen a közönség, hol vannak a művészi élményre, szellemi gyarapodásra oly fogékony fiatalok. Mert az nem kétséges, hogy a meglátogatott tárlatok a legmagasabb igények szintjén kínálják a látnivalót. Ekkor döbbentem rá, hogy itt valóban valami nincs rendjén, hiszen rajtunk kívül a múzeumokban s a kiállításokon nem volt senki, mintha csak a vendégek kedvéért nyitottak volna vasárnap délelőtt. Nem általános jelenség, mondottam. Azonban néhány nappal ezelőtt visszatértem, meggyőződni a valóságról. Sajnos nem nekem volt igazam. A teremőröktől megtudtam, hogy elképzeléseimmel ellentétben, a galériákban, múzeumokban ilyenkor télen van a holtszezon. Mert kicsi az idegenforgalom, márpedig az érdeklődők nagy része nem idevaló, a vásárhelyiek nem túlságosan kiváncsiak e kulturális kincsekre. És ráadásul még vakáció is van! Dehát éppen azért, erősködtem. Hétköznap a vakációs klubok látogatóit lehetne ide elhozni, vasárnaponként meg a szülők jöhetnének el gyermekeikkel közös élményszerzésre. Vagy már mindannyian annyira jártasak lennénk a művészetekben, hogy ilyesmire nincs szükség? Esetleg már minden kis és felnőtt marosvásárhelyi lakos járt volna az említett helyeken és unalmas lenne újra látni azokat? Nehezen hihető, egyik is, másik is. Másról lehet szó. A Művészeti Múzeumban a hazai festészet és grafika mindenik jelentősebb klasszikusa jelen van Grigorescutól Nagy Istvánig, Luchiantól Mattis Teutschig, s a remekművekkel, tudjuk, mindig emlékezetes a találkozás. A Palota történetét s a balladákat megelevenítő csodálatos festett ablakokat a Tükörteremben magnófelvételeken mutatják be a látogatóknak. A Téka könyvritkaságait s a Bolyai relikviákat meg a Történelmi Múzeum tárlóit kiváló szakemberek ismertetik az érdeklődőknek hétközben és vasárnap egyaránt. Csak éppen annyi fáradságot kell vennünk, hogy elmenjünk odáig. És mégis... Akikben tehát megvan a jegyzet elején szóba hozott elhatározás, ne feledjék. Akik pedig mégnem, gondoltak rá, ezután megtehetik. Itt ez a hosszú vakáció. A legalkalmasabb az adósság törlesztésére. Fogják meg gyerekük kezét és járják be a Művelődési Palotát vagy a Teleki Téka termáit. Minden bizonynyal hasznos időtöltésnek, örömteli hétvégi programnak bizonyul kicsinek, nagynak egyaránt. Olyan befektetésnek, amely, ha rendszeres családi szokássá válik, nemcsak szellemiekben, hanem szép emberi kapcsolatokban, humánus értékekben is kamatozik majd a későbbiekben. pontosan három órára érkezett haza a munkából, akárcsak tegnap, tegnapelőtt, egyszóval amióta dolgozik, huszonöt esztendeje. És ugyancsak ilyen könyörtelen pontossággal nyúlt a zsebébe, hogy elővegye a köteg kulcsát és kinyissa a postaládát a tömbház bejáratánál. Évtizedek óta ugyanaz: vége a munkának, föl a buszra, haza, megnézni, hogy nem érkezett-e valami, aztán asztalhoz ülni, ebédelni és lefeküdni egy órács u Icára. Délután következett az újságolvasás, a rádióhallgatás, a sötétedés, aztán újra a lefekvés. És mindezt már úgy megszokta, hogy álmában se látott egyebet. Kivette hát zsebéből a kulcsot, kinyitotta a postaládát, és éppen nyúlt volna az egy szál újságjáért, amikor megpillantott egy újévi üdvözletet. Már nem is emlékszik, hogy mikor kapott a ládában hasonló színes kártyát. Előbb nem annyira az öröm szállta meg, mint inkább a kíváncsiság. Kicsit föl is villanyozta a gondolat, hogy valami érdekes történik az életükben. Anélkül, hogy megmoccant volna, rögtön elolvasta az üdvözlő lapot. De előbb megnézte, nehogy a szomszédnak címezték volna a kártyát. „Boltola Gerő, Tó utca hatvanhárom...“ Tehát semmi tévedés. Mindössze pár szó állt az üdvözleten. Ennyi: „Gerő, nem is sejted, hogy valaki szeret téged! Azt kívánom, derüljön fény rá az új évben, hogy ki vagyok... Milliószor puszil.“... Szétnézett maga körül, hogy látta-e valaki a levelet... Még a gondolattól is félt, hogy ez a vallomás a felesége kezébe kerüljön. Ám az ijedelme, anélkül, hogy valamit is előre kitervelt volna, azt jelezte, hogy beleugrana egy... Minek is nevezhetné?... Nem kalandnak, az biztos. A levél valami tiszta, őszinte érzést ébresztett benne... Ám ki lehet?! Mikor láthat?... Ismerem-e én? — gondolta, és az üdvözletet betette a kiskabátja zsebébe. Aztán elindult a lépcsőkön fölfelé, majd belépett a liftszekrénybe, és amikor becsukta az ajtókat, még inkább érezte, hogy az élete érdekesebbé vált... Már nem lesz az, hogy benyit, leveti a kabátját, köszön a feleségének aki negyed órával hamarabb érkezett haza, mint ő. Sőt a fiától se kérdi meg, hogy miként telnek az első munkanapok. Már várta, hogy ebéd után lefeküdjön. Aztán újra előveszi a levelet, és nyugodtan elolvassa. S míg búgott vele a felvonó, pillanatra azért magába szállt, és restellte a dolgot... Azt, hogy eszébe se jutott az üdvözletét megmutatni a feleségének. Dehogy is! ■ Világért se! — Ami persze nem jelenti azt, fűzte hozzá gondolatban, hogy teketória nélkül hűtlenné válnék az asszonyhoz. Nem! Ez egy titok, ami nagyon szép! Kilépett a liftből, gyorsabb mozdulattal, mint máskor, kinyitotta az ajtót, és vidám hangon toppant be a házba. — Szervusztok, gyerekek! Az élénk hangra elő is lépett a felesége a konyhából, és jobban a szemébe nézett. — No, mit találsz rajtam? — kérdezte. — Semmit... — mondta az asszony, de hozzáfűzte: — Csak vidámabb vagy, mint máskor. — Ez is baj? — Ellenkezőleg. Szeretném, ha mindennap ilyen jókedvűen állítanál haza. Nem válaszolt az asszonynak. Levetette a télikabátját, fölakasztotta a fogasra, majd a sapkáját is lekanyarította a fejéről, miközben bosszankodva gondolt arra, hogy íme a legkisebb eltérést is észreveszi a felesége. Lényegében még semmi rosszat nem csinált, de már érez valamit... Már gyanít valamit... — Tán azért van ez így, gondolta, mert huszonöt év óta a hangom se változott semmit, amikor beléptem az ajtón. Bement a belső szobába, fordult egyet, kivette zsebéből az üdvözletét, majd villámgyors mozdulattal bedugta a díszpárna alá. Aztán kiment az előszobába és levetette a zakóját. — Mit csináltál?! — kérdezte újra a felesége. — Nem kapok egy iratot... Megnéztem, nem maradt-e itthon — mondta, s újból elfogta a harag, hogy a felesége enynyire ellenőrzi minden mozdulatát, de a következő pillanatban azt is elismerte (Folytatás a 4. oldalon) Tilchman Oltyán László írása Farkas Ibolya estje Sorban a hányadik? — Ne kérdezzük. Sem a színpadon, sem pódiumon nem tartjuk már számon teljesítményeit: van, ahogy van szülőföldünk, múltunk, gyermekünk, s örülünk minden fellépésének, mert része kollektív énünknek, hozzánk szól és minket objektivül megnyugtatón zengő mély hangja, kesernyés mosolya, egész valója. Elérkezett a kivívott fejlődés magas fokára, mikor az érett művész — akár az anyaföld — csak rendeltetésének elrontja javait jó időben, átvészel aszályt, szélvihart, szembeszáll jégesővel, s évről évre terem, alkot, produkál. Ezúttal magyar és román költők, illetve Sütő András művéből tár elénk egy estére valót, s miután ez utóbbi úgyszólván a legnagyobb költőnk, aki híven fejezi ki sorsunkat, elmondhatjuk, hogy a hazai Parnasszus virágoskertjét járja be versértő és versértető léptekkel. Kerülöm az „előad“ szót, mivel Farkas Ibolya mondja — nem előadja verseit; megindítva s elgondolkoztatva gyönyörködtet a lénye legmélyéről felszakadó lírai vallomásokkal, melyekhez Kenéz Ferenc, Sütő András, Kányádi Sándor, Ana Blandiana, Lászlóffy Aladár és Marin Sorescu kölcsönözte a szöveget. Ahogy sima szoknyában és szürke pulcsiban, lapos sarkú cipőben mintegy kiválik közülünk, hogy másfél órán át a hamisítatlan igazság és dísztelen szépség világába kalauzoljon, röpítsen — úgy engedi hozzánk jönni a szavakat: húsunkba vágó egyszerűségükben, hatásvadász effektusoktól mentesen, elmétől elméig, lélektől lélekig. Versmondó művészetét mint kiváló színésznő kerekíti ki miniatűr alakításokkal; szemünk láttára (és fülünk hallatára) állnak össze a falusi tanítónő, tiszteletes asszony,tengeren túli hölgy vagy pusztakamarási néni arc- és jellemvonásai, egy-egy arcképvázlat körvonalai, de partner nélkül ám, smink és rivaldafény nélkül, tisztára hangsúlyok hanglejtések tudós variálása nyomán. Ajkán nagy ritkán népdallá vagy dallamfoszlánnyá sűrűsödik az emóció, és ez sem agyoncsiszolt, zenetanárral begyakorolt énekszám, hanem önként kibuggyanó, szomorkás dúdolgatás, a mi dalaink egyike, mely azonmód visszhangra lel hallgatóiban. Végül a mozgási játék, koreográfia. Századunk alkonyán — amikor komoly futurológusok állítják: végét járja a Gutenberggalaxis és egyeduralomra tör az audio-vizuális kommunikáció — a versmondó igyekszik minél többet nyújtani a szemnek is, látnivalókkal dúsítani a befogadott ige élményét. Nem tudom, mit mondjak. Koromnál és ízlésemnél fogva fékezném-tompítanám ezt a (tv által masszívan táplált) tendenciát, míg a fiatal nézők — koruknál és ízlésüknél fogva ők is — talán szaporítanák a polifon-polikróm, többhúrú és sokszínű megszólaltatás e regisztereit. Egyszóval: verset illusztráló játékból-mozgásból nekem sok az, ami másnak esetleg kevés, s nincs ítélőszék, amely igazságot tehetne; a mindenkori néző-hallgatónak kell eldöntenie, melyik számára a járható, legkorszerűbb út... Farkas Ibolya, mindenesetre, ezen a ponton sem tágít alapkoncepciójától, és azzal a három-négy színhellyel, kellékkel, amit Kelemen Tamás Anna színpadként kínál, de nem bízza rájuk azt, amit hanggal s átéléssel ki lehet fejezni. Versmondó és színművész szerves egybehangoltsága jut érvényre ebben is... Lovak a virágoskertben: Farkas Ibolya új műsorát okvetlenül meg kell nézni, hallgatni. OLÁH TIBOR Nyelv és élet Galambok és szarkák Ne tévesszen meg a cím! Nem madártani kérdésről kívánok e néhány sorban értekezni. Majd megteszik mások természettudo- mányi vonatkozású cikkeikben. Mi késztetett arra, hogy az alábbiakban mégis állatokról szóljak? Az a puszta tény, hogy bizonyos állatok nevével nagyszerűen jellemezhetünk emberi tulajdonságokat, emberi magatartásokat. Már Ezópus állatmeséiben is egy-egy állat igen alkalmas volt embertípusok, emberi jellemvonások bemutatására. A bárány például az ártatlanság jelképe, a farkas a kegyetlenségé, a kígyó az álnokságé. Ezzel a jelenséggel irodalmunkban is találkozunk. Arany János rókalelkűnek meg farkasnak nevezi kegyetlen bátyját. Petőfi Sándor Farkasok dala című versében a farkas a szabadság jelképe, Kutyák dala című versében a kutya a szolgaság jelképe. Mindennapi beszédünkben is gyakran szerepelnek az állatok átvitt értelemben. A csúnyán evő vagy csúnyán beszélő embert disznónak nevezik. A jellemzésen az sem változtat, hogy a szelídebb változatot, a malacot használjuk. Van, aki malacságokat mond, de nem ritkák azok sem, akiknek beszéde disznóságokkal van tele. A buta nőt gyakran tyúknak, libának becézik, a nőcsábász férfi kakaskodik. Az ostobákra nyomban ráragasztják a szamár nevet. Még durvábban marháknak is nevezik őket. Az utóbbiak különös szeretettel felkapott kifejezései a fiatalság nyelvének. Az alkalom szülte tolvajra jól illik a szarka név. A galamb nemcsak a szelídség jelképe, a béke jelképévé magasodott. Bármilyen békés megmozdulás, rendezvény legyen valahol, galambok százait bocsátják a magasba, hadd hirdessék, jelképszerűen bár, hogy az emberiség túlnyomó többsége nyugalomra, békés alkotó munkára vágyik, ellensége az erőszaknak, a háborúnak. BARTHA JÁNOS VÖRÖS ZÁSZLÓ - 3 OLDAL Nagy István emlékére Meghalt Nagy István, a karmester, a kitűnő tanár, pedagógus, aki pálcájával hangzó Térré és hangzó idővé varázsolta az estéket, fölgyújtotta az ember ember iránti vágyát. Akinek beintésére 1936 február 29-én először szólalt meg hangversenydobogón a marosvásárhelyi tanítóképző és gimnázium kórusa, aki 1937-ben először énekeltetett Erdélyben, munkásokkal és iparosokkal, a marosvásárhelyi Magyar Iparos Egylet dalkarával Bartókot és Kodályt, s 1938-ban elsőnek mutatta be, diákkórussal a Mátrai képeket, aki a kolozsvári tanítóképzősök énekkarával olyan sikereket ért el idehaza és külföldön, hogy Kodály neki írta Balassa Bálint elfelejtett énekét, aki még a fogolytáborban is kórust vezényelt; aki mint a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola, majd az Állami Magyar Opera igazgatója s aztán huzamosabb ideig karigazgatója, a város háború utáni zenei életének egyik első, nagy megújítója volt, s akinek e teljes embert igénybe vevő szervező munka mellett mégis olyan bemutatók fűződnek a nevéhez, mint a Székelyfonó az Operában, majd a bukaresti Rádióban és a felszabadulás utáni első hazai kórusművek, tömegdalok műsorra tűzése, aki a Bartók halálát követő évben. (d) (Folytatás a 4. oldalon) ■ KILÁTÓ ■ ■ Nagy sikerrel mutatta be a Temesvári Állami Magyar Színház együttese Méhes György Az S.O.S., avagy ki változik sóbálvánnyá című szatirikus színművét. A darab rendezője Cseresz nyés Gyula, a főbb szerepeket Makra Lajos, R. Bertalan Magda, Kőfalvy István, Rappert Károly, Czegő Teréz és Sinka Károly játssza. ■ A Korunk Galéria vendége Ilosvay Katalin, sepsiszentgyörgyi grafikusművész. A kiállítás megnyitóján fellépett Héjja Sándor színművész és Ágoston András hegedűművész. ■ Jaroslav Slasek cseh író születésének 100. és halálának 60. évfordulójára emlékezünk 1983-ban. A már régen klasszikussá vált könyvét, a Svejket minden európai és több tengeren túli országban is kiadták már. Hasek — mint ismeretes — több mint száz álnév alatt írt újságokba és folyóiratokba. ■ Láttam az új világ születését — ez a címe Szergej Bondarcsuk Vörös harangok című filmtrilógiája második részének, amelyet nagy sikerrel mutattak be Moszkvában. A film John Reed könyve alapján, valamint történelmi dokumentumok felhasználásával készült. ■ Nemzetközi Bach-Akadémiát alapítottak Stuttgartban. Az Akadémiát Johann Sebastian Bach születésének 300. évfordulója alkalmából, 1985-ben nyitják meg.