Zalai Hírlap, 1959. június (4. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-02 / 127. szám
2. Az értekezlet tulajdonképpen csak most kezdődik... „Nem hivatalos“ megbeszélést tartanak a külügyminiszterek Genf. (MTI) Berlin, pontosabban Nyugat-Berlin jövője a központi probléma a genfi értekezlet jelenlegi szakaszában. Mint már jelentettük, Gromiko szovjet külügyminiszter, a szombat délutáni teljes ülésen beszédet mondott, amelyben ismételten kifejtette a Szovjetunió elképzelését Nyugat-Berlinről, mint szabad városról Egyben rávilágított a nyugati terv tarthatatlanságára. Ezután Selwyn Lloyd és Couve De Murville francia külügyminiszter szólalt fel. A nyugati hírügynökségek és lapok jelentéseikben arról számolnak be, hogy a helyzet lényegében este sem változott, amikor a külügyminiszterek közös vacsorán vettek, részt Gromiko szovjet külügyminiszter villájában. A külügyminiszter ebből az alkalomból háromórás eszmecserét folytattak. A nyugati lapvéleményekkel elentétben — mint a Reuter közli — a szovjet szóvivő kijelentette, hogy a vacsora légköre nagyon jó volt és a tárgyalások menete »inkább előre, mint hátrafelé mozdul«. A hírügynökségek értesülése szerint hétfőn nem teljes ülés lesz, hanem az új gyakorlatnak megfelelően »nemhivatalos« megbeszélést tartanak, amelyre ezúttal az amerikaiö "ttrség szálláshelyén kerül sor délután 15.00 órakor. A nyugati sajtó és hírügynökségi tudósítók a várakozás álláspontjára helyezkedve, jelenleg lényegesen kevesebb kommentárt fűznek a külügyminiszterek tanácskozásához. A nyugati kommentároknak legjobban a Reuter értékelő összegezése felel meg, amely megállapítja: megfigyelők úgy vélik, noha a zártkörű megbeszéléseken eddig nem sok előrehaladás történt, a jelek mégis azt mutatják, hogy az értekezlet tulajdonképpen csak most kezdődik. Megbízható francia körök véleménye szerint a külügyminiszterek tanácskozása még legalább két hétig tart. Legalábbis egy hetet vesz igénybe, amíg a berlini helyzet vitájában bekövetkezett holtpont kiküszöbölhető lesz, s csak azután kerülhet sor a német kérdés, továbbá a csúcsértekezlet időpontjának, helyének és napirendjének vitájára. (MTI) (13) 1919 JÚLIUS Július elejének egyik napján pergő események sora árasztja el a kitűnő zamatú bort termő szőlősdombok lankáin elterülő Mór községet. Itt is kinyújtja egyik nyakát az ellenforradalom százfejű sárkánya. Délelőtt tíz óra van. A községházán a direktórium ülésezik. Az elnök a község vezetőségének hatáskörébe tartozó, megvalósítandó helyi szociálpolitikai reformok tervezetéről számol be. Az öregek számára építendő szeretetotthonról beszél, amikor lövések dördülnek az épület előtt. A tanácsterem ajtaját felszakítják. Szuronyos puskáját lövésre tartva a község csendőrőrsének volt parancsnoka lép be. Mögötte még három-négy fegyveres — a letűnt világ közismert, jellegzetes alakjai, a jegyző, kulákok — nyomatodnak befelé. — Kezeket fél! — kiáltja a csendőr. — Ellenállás ne legyen, le vagytok tartóztatva! — Iüyen jogon? Tiltakozom! — emel szót a direktórium elnöke. — Ezen a jogon! — csap puskája tusára a csendőr. — S jó lesz, ha befogod a pofádat. — Miért fogjam be? — ellenkezik bátran az elnök. — Mi vagyunk a törvényes hatalom, ti ezt nem tehetitek velünk! — Ha-ha-ha — nevet durván a csendőr, majd társai felé fordulva gúnyosan ejti a szavakat. — Még hogy ők a törvényi hatalom?! Hát ezen nevetni kell! Ők, a rongyosok, a kódisok akarják igazgatni ezt az országot! — Most elkomorodik az arca, a direktóriumi tagokhoz intézi további szavait. — S hogy mit tehetünk veletek, mit nem, azt mi határozzuk meg. Nálunk a fegyver, mi vagyunk az erősebbek! — De meddig? — kérdi csendesen az elnök, majd így folytatja: — Meg lesz még ennek a böjtje, tiszthelyettes úr! — Micsoda? Még fenyegetőzni mersz, te bitang! — ordít a csendőr, s hirtelen az elnökhöz lép. Az bátran állja a tekintetét. A csendőr ekkor gyakorolt mozdulattal, visszakézből arculüti. Az elnök megtántorodik, szája széléből vér buggyan elő. De továbbra is szemébe néz támadójának, s arcán megvető mosoly suhan végig. S a csendőr dühödten üt. Háromszor, négyszer, ötször, sokszor. A megvető mosolyt akarja öklével letörölni. Az elnök elesik. A tanácsterem, mint óriás körhinta a figuráival, megperdül előtte. — Sötét, csillagokkal tűzdelt ködfátyol ereszkedik tudatára. Elájul.. A csendőr dühtől dagadó erekkel halántékán, dülledt szemekkel, fújtatva liheg. — Kötözzétek meg mind,ezt meg — mutat az ájult elnökre, a fegyveresek felé fordulva — mossátok fel hideg vízzel, aztán le velük a pincébe! A ferences klastrom előtti téren öt bitó készül. Öt igaz ember készül a halálra a községháza pincéjében. Már tudják, mi vár rájuk. Az urak megmondták nekik. Csak addig élnek, amíg elkészül az öt bitó. Félnek? Félnek hát. Ki nem fél a haláltól? Ki nem szeretne élni, ameddig csak lehet? Még akkor is, ha nyomorúságos az élete. Hát ők, az öt halálra szánt hogyne szeretne élni, amikor sorsuk most indult volna a nyomorúságból a szép, tiszta, emberi élet felé. Csikordul a pince rozsdás zárja. Lámpással a kezében a csendőr lép be az ajtón. Gúnyosan ejti szavait. — No, bolsevik urak, akartok-e papot? örömmel elbúcsúztat itt benneteket akármelyik fereces barát. Nem kap választ, csak megvető tekinteteket. Vár. Aztán türelmét veszti. — No, kell-e pap vagy nem? Csend. A halálra szántak most már rá se néznek. — Hát jó! Akkor dögöljetek meg pap nélkül. Egyre megy! — kiáltja dühösen, és döngve becsapja maga után a pinceajtót. Egyet kongat a klastrom toronyórája. Nyolc fegyveres kíséri a térre az ötöt. A csendőr és társai nyilvános véres színjátéknak, elrettentő példának szánták a kivégzést. De elképzelésükbe hiba csúszik. A téren csak ők és néhány emberük jelenik meg. A móriak elítélik, megvetik ezt a hóhérmunkát. Szeretik az öt halálra szántat, becsülik azokat, közülük valók. Fegyverük nincs, megvédeni nem tudják őket. Távolmaradásukkal, csukott ablaktábláikkal fejezik ki véleményüket az ellenforradalmárok, rokonszenvüket az öt halálra szánt iránt. — Elérkezett az utolsó percetek, pusztulnotok kell — intézi szózatát biztos fennsőbbséggel az öt halálra szánthoz a csendőr —, mert te... — hogy mit akart még mondani, sohasem tudjuk meg, csak sejthetjük. Szavait fergeteges puskaropogás vágja el. Az öt halálra szánt szemébe visszatér az élet fénye, amelylyel már az imént leszámoltak. A fegyveresek lába futásra lendül. Velük fut a csendőr a tértől messze tornyosuló érd borította hegyek fele Fabikisták bukkannak elő. Egy paraszt, aki a direktórium tagjainak letartóztatásakor lovait habosra futtatva, Fehérvárra sietett, értesítette a fabikistákat: — Jöjjenek, percet se veszítsenek, mert öt ember élete forog kockán! És a különítmény nem vesztegette az időt, végszóra is érkezett. Az ellenforradalmárok közül egy meghalt, öt súlyosan sebesült. A fabikistáknak nincs veszteségük. Este térnek vissza szálláshelyükre. Az ügyeletes a kapuban várja őket és homályos szemmel, akadozó szavakkal táviratot nyújt át Fabik Károlynak. Fabik a püspöki palota boltozatos kapualjában pislákoló lámpa halvány fényénél olvassa a táviratot. Napbarnított arcát előbb pír, majd sápadt szín vonja be. Mintha nem akarna hinni a szemének. Háromszor is elolvassa a táviratot. Már negyedszer is neki kezdene, de rájön, nincs értelme. A kis papiros fekete betűinek értelme nem változik, ha százszor olvassa is. Zsebre gyűlt és nagy, nagy szomorúság keríti hatalmába. Pedig örülnie kellene minden emberi számítás szerint. Mert a távirat nagy kitüntetést, a kormány bizalmát jelenti számára. A Dunai Vörös Flotta monitorjainak parancsnokává nevezték ki. Azonnal útnak kell indulnia, hogy legkésőbb reggelig átvegye új beosztását. Lelke mélyén persze jólesik ez a bizalom. Tengerész szíve is hevesebben dobog. Hiszen régen, nagyon régen hiányzik neki a hajósélet, a haragos hullámok tánca, vagy a szelídek lágy simogatása, amelynek a beszédét is érti az igazi matróz. Jó rágondolni, ha csak dunai kis monitorokon is, de ismét hallhatja a hajókürt bugását, ár ellen haladva, a motorok erőfeszítő dohogását s a vizek feletti szellők halk, meséket mondó duruzsolását. És mégis, mégis elszorul a szíve. Nem lehet örülni a régi vágyak beteljesedésének teljes odaadással. Mert itt kell hagyni százhúsz fiatalembert, százhúsz elvtársat, akik pajtások, barátok, harcostársak. Akikkel együtt örült, ha sikerült valami, vagy bánkódott, ha bajt, gondot, csalódást tartogatott számukra az élet. Név, foglalkozás szerint ismeri valamennyit, de tudja még legtitkosabb gondolataikat, vágyaikat is. Nagyon a szívéhez nőttek az együtt töltött hónapok alatt. Oszwald érdeklődne, mi hírt hozott az a távirat, amely láthatóan ennyire felizgatta a parancsnokot. Fabik nem mondja meg. Parancsot ad: — Fél óra múlva sorakozó az udvaron. Még a szolgálatoson is o.- legyenek, addig a kaput csukják be kulccsal — mondja Oszwaldnak. Felezet nem is vár, szobájába siet, retesszel zárja be maga után az ajtót. (Folytatjuk) Sztrájkoltak a párizsi Metró dolgozói Párizs (MTI) Hétfőn reggel a párizsi Metro dolgozóinak nagy többsége 24 órás sztrájkba lépett, hogy nyomatékot adjon béremelési követeléseinek. Általában százhetven szerelvény közlekedik a párizsi földalatti vonalain. Hétfőn a reggeli órákban csak harminc szerelvény indult. A Metro sztrájkja súlyos zavarokat okozott a francia főváros forgalmában. A huszonnégyórás sztrájkot a CGT és a Metro dolgozóinak önálló szakszervezete hirdette meg. A keresztényszocialista CFTC egyáltalán nem, a szocialista irányítás alatt álló Ford Ouvriere pedig csak részben tette magáévá a sztrájkhatározatot. ZALAI HÍRLAP Szenátusi választások Algériában Párizs (MTI) Vasárnap Algériában szenátusi választásokat rendeztek. Nyolc megyeszékhelyen folyt le a szavazás. Az urnák elé 6067 úgynevezett nagyválasztót szólítottak, akik megválasztották Algéria harminckét szenátorát. Ezzel teljessé vált a francia szenátus, amelyben kétszázötvenöt anyaországi, két szaharai és harminckét algériai szenátoron kívül a külföldön élő franciák képviseletében hat, a tengerentúli megyék és területek képviseletében pedig további tizenkét szenátor foglal helyet. Az Algériában megválasztott harminckét szenátor közül huszonkettő muzulmán, ezeknek azonban szinte mindegyike a francia kapitalistákhoz kötött arab nagypolgárság képviselőjének mondható. A megválasztottak nagy része Algéria integrációjának, vagyis az anyaországba való beolvasztásának programjával indult. Néhány helyen kudarcot vallott a legszélsőségesebb jobboldal, megbuktak a »közüdy-bizottságok« szellemében indult jelöltek, de a «liberálisnak» mondott jelöltek sem jutottak szenátori mandátumhoz. (MTI) Nagygyűlés Vloráhan Vlora (MTI) Hruscsov, az Albániában tartózkodó szovjet kormányküldöttség vezetője, valamint Malinovszkij szovjet honvédelmi miniszter és Ivajnov tiranai szovjet nagykövet — a szovjet küldöttség tagjai Enver Hodzsa, Mehmet Shehu, Hyshni Kapa és más albán vezető személyiségek kíséretében vasárnap Vlora városába érkeztek. A városok és a falvak lakossága az egész útvonalon szívélyesen üdvözölte a szovjet vendégeket. Útközben a szovjet vendégek látogatást tettek az 1946-ban alakult «November 29» állami gazdaságban. Vlorában, az albán és a szovjet lobogókkal díszített Zászló téren, a város és a környező falvak lakosainak részvételével nagygyűlést tartottak. A tér történelmi nevezetességű: itt tűzték ki a függetlenség zászlaját, miután az albán nép lerázta az öt évszázados török igát és kikiáltotta Albánia függetlenségét. A megjelentek nagy tapssal és éljenzéssel köszöntötték a díszemelvényen Hruscsovot, Malinovszkijt, és Ivanovot, valamint az albán vezető államférfiakat. A gyűlésen Enver Hodzsa és Hruscsov mondott beszédet. (MTI) Várható időjárás kedd estig: Ma még erősen felhős idő, holnap néhány órás napsütés. Több helyen újabb eső. A Dunántúlon élénk, helyenként erős északi, északnyugati szél, keleten mérsékelt légáramlás. A nappali felmelegedés az ország nyugati felében kissé erősödik, máshol alig változik. Várható legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet tizenegy—tizennégy, legmagasabb nappali hőmérséklet kedden 17—20 fok között. Távolabbi kilátások: felhőátvonulások, újabb esők zivatarok. NEMZETKÖZI SZEMLE Nyugati gazdasági problémák és a békés egymás mellett élés A genfi tárgyalások néhány napos szünet után csak most indultak meg ismét. A nyugati külügyminisztrek talán felhasználták az alkalmat, hogy Dulles ravatalánál magukba mélyedve elgondolkozzanak azokon a tanulságokon, amelyeket Dulles életének utolsó időszakában bizonyos határok között már felismert. Így elsősorban azon, hogy a szocialista tábor léte és ereje olyan tényező, amelyet a nyugati politika vitelében nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Ennek a felismerésnek és a nyugati politika bizonyos átértékelésének kétségtelen jeleivel már találkozhattunk az utóbbi időben. Ha nagyon leegyszerűsítve akarnók megfogalmazni a helyzetet, akkor talán így fejezhetnénk ki a nyugati politikusok fő problémáit. A Szovjetunió és a szocialista tábor nagyon erős és a háború kirobbantása a biztos pusztulással egyenértékű, ha viszont nem lehet háborút kezdeni, akkor előtérbe lépnek a békés egymás mellett élés problémái, annak összes velejáróival. Egyik oldalon a fenyegető gazdasági válsággal, a másik, oldalon a szocialista rendszer megerősödésével és gazdasági győzelmének lehetőségével. A gazdasági válságot elodázhatja a kereskedelem és gazdasági együttműködés a szocialista tábor országaival. Ugyanakkor azonban ez az együttműködés kétségkívül hasznot jelent a szocialista építésre nézve is. A válság és a háború azonban gyors pusztulást jelentenek, míg a szocialista gazdasági rendszer végső győzelme távolabbi perspektíva. Tehát kereskedni kell, sőt aki legkorábban megkezdi, annak van a legnagyobb reménye a széleskörű megrendelésekre, és a leggyümölcsözőbb kapcsolatok kialakítására. Így hangzik a kérdés a végsőkig leegyszerűsítve. Persze, a maga gyakorlatában már sokkal komplikáltabban, sokrétűbben, valamennyi ellentétével összefonódva jelentkezik. Az angol politikai vonalvezetés például igen messzire jutott ezeknek a tényeknek a felismerésében, s most ne is időzzünk annál a megállapításnál, hogy milyen sebezhető pont az angol szigetország egy hidrogénbombás rakétaháborúban, hanem vizsgáljuk meg azt, hogy milyen gazdasági meggondolások késztetik az angolokat a szocialista országokkal és köztük elsősorban a Szovjetunióval való kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésére. Miből indul ki Anglia? A napokban megkötött szovjet—angol kereskedelmi szerződés jó alkalmat nyújt arra, hogy ha elnagyolva is, de főbb vonásaiban ismertetve, körvonalazzunk néhány alapvető gazdasági problémát. A kérdést talán így kellene feltenni: mi készteti Angliát arra, hogy igyekezzék elmélyíteni kereskedelmi és gazdasági kapcsolatait a Szovjetunióval, ugyanakkor mi az akadálya annak, hogy ezeket a kapcsolatokat oly szintre emelje, amely jóval magasabb az eddiginél, sőt a most elértnél is, és amely Angliának is érdekében állana. A kérdés kiindulópontja ismét ott van, ahogy leegyszerűsítve egyszer már bemutattuk, ha huzamos békés együttélésre kell számítani, akkor rövid időn belül fellép — túl a belső munkanélküliség ezzel összefüggő problémáján — az angol áruk elhelyezési lehetőségének, azaz az angol áruk piacának a kérdése. Az angol kereskedelemnek olyan piac után kell kutatnia, amely képes lesz huzamosabb időn keresztül nagyobb mennyiségben felvenni az angol ipar termékeit. Ezt a piacot pedig elsősorban csak a szocialista államok alkothatják, mert Anglia fő tőkés ellenlábasai, Az USA és a Német Szövetségi Köztársaság, nem csekély sikerrel munkálkodnak azon, hogy konkurrensüket hagyományos piacairól kiszorítsák, s új térhódításait lehetetlenné tegyék. Anglia vonakodott belépni a hat nyugateurópai ország, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia — által létrehozott közös piacba. Ezek az országok a terv szerint az elkövetkező években az egymás közötti forgalomban fokozatosan megszüntetik a vámokat, azonban más országokkal szemben ezek a védővámok érvényben maradnak. Ezt jelenti tehát az u. n. közös piac fogalma. Ha a terv sikerül, akkor néhány év múlva a közös piacon kívül rekedt országok — így Anglia is — csak nagy háránnyal, védővámokkal terhelten, tehát a piacon elhelyezett többi árucikknél sokkal drágábban tudják áruba bocsátani portékáikat ezen a »közös«, az ő számukra természetesen idegen piacon. Ez viszont azt jelenti, hogy a drágább angol áru nehezen kelne el, ami visszahatna a túlnyomó részt exportra berendezkedett angol ipar egész termelésére és az angol gazdaságot igen veszélyes helyzet elé állítaná. A „közös piac“ és Anglia Felvetődik a kérdés, miért vonakodott Anglia bekapcsolódni az európai «közös piac» országainak sorába. Anglia az u. n. font-sterling övezeten keresztül még ma is jelentős hatalmat tud magának biztosítani. A font-sterling övezetben Anglia gazdasága vezető szerepet visz. Ez az övezet még ma is 670 millió embert ölel fel — a világ összlakosságának 25 százalékát. A font-sterling övezetben bányásszák a világ aranytermelésének 64 százalékát, mangántermelésének 48 százalékát, teatermelésének 78 százalékát, gyapjútermelésének 61 százalékát, kakaótermelésének 45 százalékát stb. Ehhez az övezethez a brit imperium országain kívül főleg gazdaságilag, fejletlenebb országok, mint pl. Írország, Izland, Burma, Jordánia stb. tartoznak, azonban gazdasági jelentősége és fontossága az övezetnek elvitathatatlan. Világos tehát, hogy Anglia nem volt hajlandó ir font-sterling övezettel bekapcsolódni az európai közös piacba, és így lemondani önállógazdasági befolyásáról. Kereskedni a szocialista országokkal A »közös piac« fenyegető veszélyei ellen nemcsak Anglia, hanem a piacon kívülálló más tőkésországok is keresnek megoldási formákat — szabad kereskedelmi övezet létrehozását stb. — azonban a mutatkozómegoldási lehetőségek mind olyanok, amelyek az angol ipar közvetlen érdekeit veszélyeztetik, így pl. a szabadkereskedelmi övezet létrehozása esetén az angol óraiparnak a svájci órák szabad importjával kellene megküzdenie stb. A felsorolt piaci problémák megoldásában jelentős segítséget nyújtanak a szocialista tábor országaival létesített gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok, és hogy ezt Anglia még nem fejlesztette ki olyan mértékben, mint ahogy ez az országnak érdekében állt volna, abban jelentős szerepe van annak is, hogy az amerikai monopóliumok komoly befolyással rendelkeznek. Az angol gazdasági életben és gazdasági intézkedéseikkel komoly kellemetlenségeket zúdíthatnak a teljesen eladósodott angolok nyakába. Közrejátszik természetesen az is, hogy a békés, gazdasági verseny keserű piruláját végső fokon nem szívesen nyelik le az angol tőkések sem. Azt azonban vitathatatlanul meg lehet állapítani, hogy az angol—szovjet kereskedelmi szerződés megkötése, mely az eddiginél jóval nagyobb és sokrétűbb áruforgalmat ír elő a két ország között, nemcsak ebben a vonatkozásban, hanem abban is, hogy áttörve a keletnyugati gazdasági együttműködés nyugatról mesterségesen emelt falait, előhírnökévé válhat a békés egymás mellett élést gyakorlatban érvényre juttató további szerződéseknek és megállapodásoknak. 1959. június 2.