168óra, 1996. június-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1996-10-01 / 39. szám
neki! Gondoljunk csak el egy olyan jó hetvenes évekbeli küldetéses-üzenetes nótát, a Cserháti báros-árvafiús akusztikájával. Vérciki. Na, nem? Nem, de ez akkor ott nem volt fontos. Az egyre jobban leharcolt imidzset pedig senkinek sem volt kedve foltozgatni. Csinálja egyedül! Zsugorodnak hát a színpadok. De meg is érdemli, ha nem kap a lehetőségen. Aki az ő négerbarna hangjával nagylemezekről álmodik ahelyett, hogy beállna vokálozni szépen az éppen ügyeletes diszkószörnyeteg mögé, az menjen csak el a nagy, büdös éjszakába. Az mindent megérdemel, mert azzal nem lehet jót tenni. Az ember kiteheti a lelkét. Na, fúj egyet a könnyűzenész szakma, kényelmesen hátradőlve a karosszékben. Ezzel sincs több gond. Aki egyszer bárénekessé, lokálcsillaggá, orfeumtündérré lesz Magyarországon, annak nincs útja visszafelé. Ha egyszer belement, ki nem jön többé. Újpest, 35 négyzetméter Olyan egyszerű ez. Belement, mert oda hívták. Mert Párizstól Las Vegasig a legnagyobb sztárok énekelnek éjszakai mulatókban. Igaz, hogy azokhoz nem csönget délelőtt a villanyszámlás. Legalább jó iskola, mondja magának, anélkül, hogy azon gondolkodna, mit is kéne neki ott tanulnia. De hát ki lehet próbálni mindent. Például azt is, hogy az egyre ritkuló lehetőségek között, ezt tekintse biztos megélhetésnek. A Moulinban kornyadozó trabantfejesek híresen odavoltak, ha egy kis soult hallhattak. A swingért meg direkt eldobták az agyukat. És valahogy mégis híre ment. Az a hang mégiscsak kitüremkedett a Nagymező utcába, fennakadt a körút elszáradó fáin, és időről időre becsalogatott a részegek mellé olyanokat is, akik nem akartak hinni a fülüknek. Esküdöztek égre-földre, hogy ilyen nincs, és jártak vissza évről évre, miatta. Ő pedig hajnalban telerakta a sminktáskáját és hazament Újpestre a harmincöt tanácsi négyzetméterbe. A taxis rendre a szemközti villa előtt állt le. Nem fért a fejébe. Pedig még ez a dohos, penészes harmincöt négyzetméter is tudta csípni a szemét a Népszabadság egyik szolgálatkész munkatársának, olyannyira, hogy 1986-ban éppen ezen akarta bebizonyítani, miképpen is ássa alá a létező szocializmust a pénzéhes házkezelőség és a számító bárénekesnő. Hát nagyon. A számító bárénekesnő pedig számol. Meg nem jelent nagylemezeket, meg nem kapott lehetőségeket és a hosszú fizetéscsíkot, amely után még mindig haknikon kell törni a fejet. Számol azonkívül még kilókat is, egy ideig. Aztán már nem. Csak kihajítja szépen a szekrényéből az immár hordhatatlannak ítélt holmikat, és az újonnan beszerzett nagy zsákruhákra rácsukja a beletörődés kétszárnyú ajtaját. Ha nemcsak a hangja, de ő is feketének születik, akkor stadionok telnek meg rá, és embernek nem jut az eszébe belebámulni a bevásárlókosarába, azt firtatva, hogy mit eszik, mit iszik, mitől jött ki így a formájából. Mert itt kövérnek is csak alkoholistán lehet lenni. Betegen nem. Csalódottan sem. Ha legyint és hagyja az egészet a fenébe, akkor nem hallja meg a közönség sziszegését, amikor fölmegy a színpadra. De nem tudta nem meghallani. Pedig lehet, hogy senki sem sziszegett. Ő mégis félt tőle. Ha szólnak, majd énekel A színpadok pedig a vidék felé zsugorodtak. Debrecenbe előrement a híre. Aki lement a bárba, hosszú, dzsesszes kívánságlistát lobogtatott. Tudta, hova jön. De hajnal felé csak kibukott az igazság. A dzsesszre ráharapott cívisek zokogva fújták, hogy élj boldogul, édes kisfiam. Rossz helyre született, mondják róla, és neki is. Gondolván talán, hogy vigasz. A Király utcai lakásban, két subaszőnyeg között, korrektek a hatvanas évek. „Nem mondok semmit”, zuhan bele a karosszék bukléjába. „Semmi sincs, csak ez a CD van, és nem is volt semmi, csak énekeltem. És vájkáljon mindenki a saját szennyesében és teregesse ki, ha jólesik neki. Velem azért történt minden így, mert így kellett történnie. Nincs panasz, így akartam vagy így lett, nem mindegy? Most pedig várok. Aztán ha majd szólnak, akkor énekelek.” Már csak összeszorított szájjal lehet elviselni a lehetőséget. Csak úgy, ha nem számol utána, mennyit is késett. Csak úgy, ha nem verdes benne a kétely, divatba hozzák, mert üzletet látnak benne. Vagy lehet, hogy tényleg a hangja? Amelytől egymásnak mentek hajdan a vonatok Kőbányán? Egyszer az életben most már tényleg semmi más, csak a hangja? Az arany a torkában? Az az egyetlen valódi kincs, amellyel a Divatcsarnok bizsntériájában az egykori elárusítólányt a jószerencse összehozta. Vagy a pech. ■ fekete hanggal