2000, 2002 (14. évfolyam) február

Sorin Antohi: A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig

entalista) birodalmából való meneküléshez érde­mes önként vállalni a negativitást. A negativitás aktív, vagy legalábbis közel áll hozzá, miközben az aktivitás legjobb alternatívájaként tünteti fel magát, köztes állapotként a cselekvés és az elszen­vedés között. Ez lehet egy odavetett utalás (ame­lyet például Ismail Kadare albán író tett) arról, hogy az albánok közül is kerültek be a török elit­be, lehet annak egyfajta tudatosítása, hogy a le­igázott emberek/népek az Oszmán Birodalomban nemcsak alárendeltek voltak, de vezírek is lehet­tek, azaz aktívvá válhattak, továbbá hogy nem számítanak a balkáni áldozat-mitológiák. Ha va­laki azt mondhatja, hogy felmenői az események alakítói voltak, nem pedig elszenvedői, állítása katartikus erővel bír. A köztesség megjelenhet a Nyugat balkanizációjának visszatérő témájában is: a Nyugat nincs biztonságban, mert megfertőz­hetik a balkáni szörnyűségek. A rejtélyes „balká­ni szindróma" például, még akkor is, ha épp a NATO eltévedt titkos fegyvereire fogják, csak a legújabb darabja azon forgatókönyveknek, ame­lyek szerint a Balkán negativitása felbomlaszthat­ja, sőt meg is semmisítheti a Nyugatot. Ami szá­mít, az a kitörés a vereség köréből. A I V. másság felmagasztalása, különö­sen a normatív Másik által, ugyancsak a szubli­málás egyik formája. A morlakok és pályafutásuk a nyugati „szentimentális képzeletben", amelyet oly elragadóan ír le Larry Wolff, tökéletes példái a balkáni barbárság esztétikai átlényegülésének. Hasonló történeteket ismerünk Kelet-Európa más kultúráiból is: a balkáni hajdúk, a cigányze­nész, a dunai paraszt, a lengyel vagy magyar (ál)nemes, a latin szerető dekadens román proto­típusa és így tovább. Ez nem pusztán orienta­lizmus, sem pedig ahhoz hasonló eljárás, amely a Másikat - a nem ivari szaporodástól kezdve (lásd Voltaire kozákjait) a kannibalizmusig - olyan vo­násokkal ruházza fel, amelyek belesüllyesztik őt a másságába. A Másikat elképzelték már a Nyugat antropológiai utópiájaként is, a nyugati ember al­ternatívájaként vagy egyik lehetséges énjeként. Olyan emberi lényekként, akik sokkal tehetsége­sebbek, csodálni valóbbak és vonzóbbak voltak, mint az átlagos nyugati ember. Más szóval, ami­kor orientalizmusról és balkanizmusról beszé­lünk, nem szabad elfeledkeznünk a sztereotípiák csillogó és varázslatos oldaláról. A román irodalomban Romain Rolland által a „Balkán Gorkijá"-nak nevezett Panait Istrati (1884-1935) író és kalandor esete kitűnően il­lusztrálja az (ön)magasztalástól az (ön)szublimá­lásig vezető utat. Istrati legkelendőbb művei a Szovjetunió iránti csodálattól az államkommu­nizmus egyik legkorábbi kritikájáig és a jobbolda­li nacionalizmusig terjednek. Istrati írásai között éppúgy találunk kisebb szentimentális elbeszélé­seket, amelyeket az Al-Dunán, Románia korábbi közel-keleti „határán" szerzett élettapasztalatai ihlettek, mint erőteljes, nagyszabású tablókat ugyanarról a vidékről, és annak a Balkánhoz és földközi-tengeri területhez való kapcsolódásairól. Istratit ma is olvassák (inkább Franciaországban, mint Romániában), talán azért, amit én lenyűgö­ző diszkurzív újításnak tartok: Nikosz Kazantza­kisz Zorba, a görögje előtt, de ahhoz hasonlatosan, Istrati balkáni csavargói és egyszerű lázadói az er­ről a vidékről szóló narratívákat „cselekményesí­tik" (Hayden White). Sem nem kizárólagosan szentimentálisak, sem nem kérkedően tragikusak - az orientalizmusba, sőt a balkanizmusba mind­kettő beleférne -, hanem inkább nosztalgikusan emelkedettek, szublimáltak. Nosztalgia az idilli harmónia és mértékletes hedonizmus letűnt vilá­ga iránt, amely az emelkedetten ábrázolt termé­szeti táj és nemzeti kultúra háttere előtt jelenik meg - ez az, ami Istrati írásművészetét a (homéro­szi) eposz magasságába emeli, így a lokális univer­zális jelentőségre és jelentésre tesz szert: nem a nyugati filozófus az, aki Istrati fantáziáit felvilá­gosodás kori vagy orientalista cselekményekbe helyezi, amelyek közel állnak az állatmeséhez; a Másik az, aki kinyilvánítja identitását, „visszabe­szél" és valami lényegeset tesz hozzá ahhoz, amit az emberségről tudtunk. Az a tény, hogy a Másik - sokszor körmönfontan — nyugati nyelveket, nyugati irodalmi és kulturális hagyományokat használ, nem kisebbíti érdemeit és kifejezési sza­badságát, s ez nem is csupán az örök alárendelt felforgató trükkje. Mivel a Balkán is átvette a gö­rög-római örökség egy részét, az Istrati-féle írók olyan hagyományokat és rejtett lehetőségeket dokumentálnak, amelyekkel a Nyugat nem élt, illetve amelyeket elveszített. A románok persze nem mindig méltányolják e sikeres „exportcikkeket". Hiába szól több törté­net is az ő világukról, a kevésbé pallérozott elmék nem tudnak mit kezdeni velük, mert ők csupán a realista irodalom konvencióit értik. Az őslakos 22 O 2000

Next