2000, 2002 (14. évfolyam) február
Sorin Antohi: A „bovarizmustól” az etnikai ontológiáig
entalista) birodalmából való meneküléshez érdemes önként vállalni a negativitást. A negativitás aktív, vagy legalábbis közel áll hozzá, miközben az aktivitás legjobb alternatívájaként tünteti fel magát, köztes állapotként a cselekvés és az elszenvedés között. Ez lehet egy odavetett utalás (amelyet például Ismail Kadare albán író tett) arról, hogy az albánok közül is kerültek be a török elitbe, lehet annak egyfajta tudatosítása, hogy a leigázott emberek/népek az Oszmán Birodalomban nemcsak alárendeltek voltak, de vezírek is lehettek, azaz aktívvá válhattak, továbbá hogy nem számítanak a balkáni áldozat-mitológiák. Ha valaki azt mondhatja, hogy felmenői az események alakítói voltak, nem pedig elszenvedői, állítása katartikus erővel bír. A köztesség megjelenhet a Nyugat balkanizációjának visszatérő témájában is: a Nyugat nincs biztonságban, mert megfertőzhetik a balkáni szörnyűségek. A rejtélyes „balkáni szindróma" például, még akkor is, ha épp a NATO eltévedt titkos fegyvereire fogják, csak a legújabb darabja azon forgatókönyveknek, amelyek szerint a Balkán negativitása felbomlaszthatja, sőt meg is semmisítheti a Nyugatot. Ami számít, az a kitörés a vereség köréből. A I V. másság felmagasztalása, különösen a normatív Másik által, ugyancsak a szublimálás egyik formája. A morlakok és pályafutásuk a nyugati „szentimentális képzeletben", amelyet oly elragadóan ír le Larry Wolff, tökéletes példái a balkáni barbárság esztétikai átlényegülésének. Hasonló történeteket ismerünk Kelet-Európa más kultúráiból is: a balkáni hajdúk, a cigányzenész, a dunai paraszt, a lengyel vagy magyar (ál)nemes, a latin szerető dekadens román prototípusa és így tovább. Ez nem pusztán orientalizmus, sem pedig ahhoz hasonló eljárás, amely a Másikat - a nem ivari szaporodástól kezdve (lásd Voltaire kozákjait) a kannibalizmusig - olyan vonásokkal ruházza fel, amelyek belesüllyesztik őt a másságába. A Másikat elképzelték már a Nyugat antropológiai utópiájaként is, a nyugati ember alternatívájaként vagy egyik lehetséges énjeként. Olyan emberi lényekként, akik sokkal tehetségesebbek, csodálni valóbbak és vonzóbbak voltak, mint az átlagos nyugati ember. Más szóval, amikor orientalizmusról és balkanizmusról beszélünk, nem szabad elfeledkeznünk a sztereotípiák csillogó és varázslatos oldaláról. A román irodalomban Romain Rolland által a „Balkán Gorkijá"-nak nevezett Panait Istrati (1884-1935) író és kalandor esete kitűnően illusztrálja az (ön)magasztalástól az (ön)szublimálásig vezető utat. Istrati legkelendőbb művei a Szovjetunió iránti csodálattól az államkommunizmus egyik legkorábbi kritikájáig és a jobboldali nacionalizmusig terjednek. Istrati írásai között éppúgy találunk kisebb szentimentális elbeszéléseket, amelyeket az Al-Dunán, Románia korábbi közel-keleti „határán" szerzett élettapasztalatai ihlettek, mint erőteljes, nagyszabású tablókat ugyanarról a vidékről, és annak a Balkánhoz és földközi-tengeri területhez való kapcsolódásairól. Istratit ma is olvassák (inkább Franciaországban, mint Romániában), talán azért, amit én lenyűgöző diszkurzív újításnak tartok: Nikosz Kazantzakisz Zorba, a görögje előtt, de ahhoz hasonlatosan, Istrati balkáni csavargói és egyszerű lázadói az erről a vidékről szóló narratívákat „cselekményesítik" (Hayden White). Sem nem kizárólagosan szentimentálisak, sem nem kérkedően tragikusak - az orientalizmusba, sőt a balkanizmusba mindkettő beleférne -, hanem inkább nosztalgikusan emelkedettek, szublimáltak. Nosztalgia az idilli harmónia és mértékletes hedonizmus letűnt világa iránt, amely az emelkedetten ábrázolt természeti táj és nemzeti kultúra háttere előtt jelenik meg - ez az, ami Istrati írásművészetét a (homéroszi) eposz magasságába emeli, így a lokális univerzális jelentőségre és jelentésre tesz szert: nem a nyugati filozófus az, aki Istrati fantáziáit felvilágosodás kori vagy orientalista cselekményekbe helyezi, amelyek közel állnak az állatmeséhez; a Másik az, aki kinyilvánítja identitását, „visszabeszél" és valami lényegeset tesz hozzá ahhoz, amit az emberségről tudtunk. Az a tény, hogy a Másik - sokszor körmönfontan — nyugati nyelveket, nyugati irodalmi és kulturális hagyományokat használ, nem kisebbíti érdemeit és kifejezési szabadságát, s ez nem is csupán az örök alárendelt felforgató trükkje. Mivel a Balkán is átvette a görög-római örökség egy részét, az Istrati-féle írók olyan hagyományokat és rejtett lehetőségeket dokumentálnak, amelyekkel a Nyugat nem élt, illetve amelyeket elveszített. A románok persze nem mindig méltányolják e sikeres „exportcikkeket". Hiába szól több történet is az ő világukról, a kevésbé pallérozott elmék nem tudnak mit kezdeni velük, mert ők csupán a realista irodalom konvencióit értik. Az őslakos 22 O 2000