A Hon, 1871. május (9. évfolyam, 100-124. szám)

1871-05-14 / 112. szám

Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. 112. szám. IX. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7.*7. föltólat Előfizetem díj: Postán kft..lTe­ vofry Budapesten­ Untam hordes reggeli és esti kisdia együtt: 1 hónapra . . . . . . 1 írt 85 kr. 3 hónapra ....................5 „ 60 , 6 hónapra ...... 11 „ — , Az esti kiadás postai klUünküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján tartóiik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Pest, 1871. Vasárnap, május 14. M»»tí1RlR^a?SaiÉd8­ e^ Szerkesztési iroda: Ferenc­­iek­ tere 7. tz. BeigUt isi díj: 0 hasábos ilyí'éla betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden baigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigíatag zuefe­ ;­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föL —* Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi díj a lap kiadó-hivatalába küldendő. A lap szellemi részét illető minden köz­t­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bórmentelm­i levelek csak ismert kezektől­­ fogadtatnak el — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H­O­N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre........................ 28 frt kr­ Fél évre............................. 11 frt — kr. Negyed évre ................... 5 frt 60 kr. Az esti kiadás postai kü­lönkü­ldé­seért felül­zetés havonkint. 30 kr. QV* Kilfip előfizetési íveket nem küldtük, mert senki sem használja, s sokkal egyszert­b is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 13. A békekötés. Május 10 — nagy nap. Két nagy nem­zet nagy h­arczának vetett véget az. Most már előttünk áll a tragoédia egészen be­fejezve. ítélhetünk, tanulhatunk. Francziaország nagy áron vásárolta meg azt, mit Napóleon könnyelműen koczkáztatott — a békét. Erősen megla­kolt minden bűnéért, hibájáért, gyenge­ségéért és mulasztásáért. Társadal­­m­i bűnk­ért, politikai hibáiért, egyéni gyöngeségéért és katonai mulasztásáért. A társadalmi bűn, — a család és tulaj­don iránti szeretet és tisztelethiány volt, ez termé meg a politikai hibát — a szélső­ségek keresését, az erőszakos eszközök al­kalmazását, a természetszerű­ fejlődés he­lyett, mindkettőre befolyt és viszont, mindkettő hatása alatt állott az egyéni jellem, melynek gyengesége és frivolitása a katastrófa egyik tényezője volt, és mert mind a hibákat legnagyobb mértékben a Napóleon-kormány teremté a nemzetben, és egy ess­zé magában — a katonai mulasz­tások és hibák által ez csak megkoro­názta a nemzeti romlás évek óta épen általa előkészített tragoediáját. Mert, ha a káros anyagok megvoltak is a társadalomban és­ egyénben, mégis a tragoedia bekövetkezését, a napóleoni politikának és katonai szervezetnek kell kizárólag örök átkut tulajdonítani. Hogy politikailag és erkölcsileg belso­­lidaritásban és nemzetközi befolyásban mennyit vesztett e háború által Fran­cziaország, hogy mennyi vér és pénz ál­dozatába került az — azt most hoz­­závetések által sem tudjuk csak megkö­zelítőleg is meghatározni. Most csak az az egy áll világosan előttünk, hogy mibe került neki a béke? Bismarcknak a birodalmi gyűlésen tett nyilatkozata más színben tünteti fel a frankfurti béke terhét, mint azt az eddigi táviratok után sejtők. A hadi kárpótlásból semmi sincs elen­gedve. Le kell az 5 milliárd frankot fizetni egészen. Csak a fizetési módozat változott. Nemcsak készpénzzel, hanem biztosított bankjeg­gyel vagy elsőrangú váltóval is lehet azt fizetni. Az idén másfél milliár­­dot két részletben, a jövő májusban még egy fél milliárdot és a­­ hátralévő 3 milli­­árdot 1874 márciusig kell lefizetni. Ezenkívül Németország nyeri a Fran­­cziaországgal kereskedelmi viszonyban álló államok közt létező legkedvezőbb vámtarif­át és kapja az elsassi és lotha­­ringiai keleti vasutat 320, némelyek sze­rint 500 millió fejében. Ez utóbbi összeg­ről Bismarck beszédében nem nyilatko­zik. De ez csak vásár, ha­bár roppant nye­reség’ ép úgy, mint a­hogy nagy hord­­erővel bír a biztosított előnyös kereske­delmi viszony is. Azonban maga a köz­vetlen teher is óriási nagy. Mit nyer mindezért Francziaország ? Azt, hogy Németország magára hagyja. Csináljon a­mit tetszik. Csináljon — ha akar és tud — az anarchiából kormányt,te­remtsen a felbomlásból társadalmi rendet, a feldúlt anyagi viszonyokból, a kihalt üzletéletből virágzó ipart, kereskedelmet, a megrendült erkölcsi alapot szilárdítsa meg, a megsemmisített sereget teremtse újjá, az ország tönkre­tett bel- és külhi­­telét és tekintélyét állítsa helyre, és er­kölcsi és politikai befolyás, anyagi hata­lom által igyekezzék kivívni magának a nemzetek sorában azt az állást, melyről a háború szerencsétlensége letaszítás Vagy ha ez nem tetszik— Bismarck nem sokat bánja,csak azt kívánja, hogy fizesse meg a mivel tartozik,és azután folytassa az anarchiát, a felbomlást, és mutassa meg a világnak,hogy egy nagy nemzet hogy lesz semmivé egy év alatt — szemmel látha­tólag, kézzel foghatólag. Amaz óriási feladat — ez iszonyú ör­vény. E kettő közt kell választani a fran­­czia nemzetnek és a Thiers -kormánynak. Az egyik a küzdelmes és mégis bizony­talan élet, a másik a bizonyos halál. Melyik a kötelesség ? melyiket paran­csolja az erkölcsiség és önérdek? E feladat akárhányszor előfordul az egyesek életében, és sokszor­­ felmerül nem­zetek előtt is. Nekünk is felmerült e kérdés Mohács­nál és Világosnál. Megfeleltünk reá úgy, a mint az erkölcsiség, a kötelesség — és — most átlátjuk — hogy az önérdek is parancsoló. A franczia nemzet nálunknál nagyobb volt, de nagyobbat is esett. Most feladata is nehezebb és nagyobb. De ha meg nem oldja , felelőssége is terhesebb lesz. Mert vétkezik nemcsak önmaga, de a civilisació és a társ nemze­­tek iránt is ... . A Thiers-kormány a békét nagy áron vásárolta meg csak azért, hogy az élet nagy problémájára a nemzet önmaga, függetlenül felelhessen. Ne kérdezzük drága-e vagy nem? Mert nem tudjuk, hogy lehet-e máskép­p megvenni azt, mit okvetlen bírni kelle. De a franczia nemzet és a világ megvárja a Thiers-kormánytól, hogy e nagy árt ne dobja légyen ki hiába, hanem segítse, sőt ha kell, kényszerítse a franczia nemzetet feladata megoldására, élete megmenté­sére. Ha a nemzettől minden mulasztás ön­gyilkosig, a Thiers kormánytól minden tétova, minden mulasztás vagy önérdek­től vezetett legkisebb mellékes lépés — a legnagyobb bűn — mert nemzetgyil­ Ezt sem a nemzet, sem a világ meg nem fogná bocsátani neki soha. Ezért kötelessége kormányformában ép úgy, mint minden más kisebb vagy nagyobb kérdésben nem azt válasz­tani, a­mi neki tetszik, vagy önérdekének hízeleg, hanem azt, mely által Franczia­ország önmagát megmenteni akarja. Mert felteszünk a­z országról még annyi erkölcsiséget, annyi politikai tapintatot, hogy ő v­é­g­r­e a köztársaságot és an­nak társadalmi és egyéni követeléseit fogja megvalósítani. Hegedűs Sándor: Mai számunkhoz másfélig melléklet van csatolva. 296. §., mely a földbirtokosoknak a kő­szénre való előjogát szabályozza, közaka­rattal akként módosíttatott, hogy az ország azon részeiben, hol az ideiglenes törvénykezési rendszabályok a kőszénre nézve hatályban van­nak, a földbirtokosoknak egy évi határidő en­gedtetik , hogy a saját földjén előforduló kőszén telepek bányajogi biztosítását jelen törvény ér­telmében saját számára eszközölhesse, mely idő alatt minden más zárt kutatmányos vagy fölké­rő irányában előjoggal bírnak. 299. §. egészen kimaradt, tekintettel arra, hogy a javaslatnak 5 ik §-a a bizottság 6-ik ülésében azon lényeges módosítást szenvedte, miszerint a bányaadomány megtámadhatlansá­­ga, csakis a bányahatósági eljárásra szorít­­tassék. 300. §. kiegészíttetett, hogy ne csak az erdei és legeltetési szolgalmak, hanem a bánya­termé­­nyek feldolgozására közös alapból fentartott kodik szolgalmi viszonyai is, ha bármi jogos alapon igénybe vehetők, jelen törvény által érin­tetlenül maradnak. Kijelentetett egyúttal, hogy ha e szolgalmak jogosultsága iránt kérdés tá­madna, az érdekeltek netáni sérelmeik végleges orvoslására a törvény útjára léphetnek. E fejezetnek többi §-ai, valamint a XIX. fe­jezet észrevételre nem adtak alkalmat. Ezzel a bányatörvényjavaslat tárgyalása be­fejeztetett. A baloldali kör vasárnap f hó 14-kén d. e. 11 órakor értekezletet tart. — A b­á­n­y­a­t­ö­r­v­é­n­y­j­a­v­a­s­l­a­t átvizsg­álására összehívott bi­zottságnak 11 -ik ülése. A társpénztárak eszméje a munkásokra s átalában a bányászatra nézve mint felette üdvös elfogadtatott, ugyszinte elfogadtattak e fejezetnek következő elvi pontjai is : 1) hogy a bányatulajdonos is fizessen a társ­pénztárba, 2) hogy a társpénzek a bányatulaj­donosnál ne maradhassanak, ha mindjárt a bá­nyatulajdonra kebeleztetnének is; 3) hogy a társpénztári tőke után járó rendes kamatot a rendes kiadásokra csak bizonyos megszorítással lehessen fordítani; 4) hogy bányahatóságnak a társpénztárakra való befolyása törvényileg biz­­tosíttassék. Lényeges­ módosítást e fejezetnek következő §-ai szenvedtek: a 224. §-ban kimondatott,hogy hol az egyes bányaműveknél társpénztárak fel nem állíthatók, a bányabirtokosok kötelesek vagy közös társpénztárakat életbeléptetni, vagy már létező társpénztárakhoz szabad egyezkedés útján csatlakozni. A 227. §-ban kimondatott, hogy ha valamely bányabirtokos ideiglenes mun­kásainak segélyezése czéljából azoktól bérlevo­­násokat akarna tenni, e bérlevonások összege a bér 3­eretjét meg ne haladhassa.E­z még követ­kező ponttal egészittetett ki: „Bányatárs pénztáraknak más iparágaknál lévő hasonló czélu alapokkal való egyesülése közös alapszabályok alapján csak oly kikötéssel engedtetik meg, hogy az ily egyesült társpénz­tár feletti ellenőrködés ily esetben is a bánya­munkásokat illetőleg a bányahatóság részére fentartassék. 230. §. Azon összeg, mel­lyel a bányabirto­kos a társpénztárhoz járulni tartozik, azon ös­­­szegnek negyedrészében állapíttatott meg, mel­­lyel az adózó tagok a társpénztár bevételeihez együttesen járulnak. E fejezetben tett lényeges­ módosítások a kö­vetkezők: 292. §: a felső-magyarországi hosz­­telkek átalakítására nézve kimondatott, hogy ezen átalakítás csak úgy történhetik meg, ha még fenálló hosztelkek jogaiba nem ütközik. Továbbá, hogy az átalakítás megindítására ren­des bányatársulati gyűlésen szavazattöbbséggel hozott határozat elegendő. — A II., III., IV. és VI-ik osztály május hó 15 én d. u. 5 órakor ülést tart. Tárgyak: a zó­­lyom-beszterczebányai vasútról,­ a közbiztosság helyreállítására szükséges póthitelről,­ „a ha­tárőrvidéki kikötőkről“ és „a horvát-szlavón ál­­lamutakra szükséges póthitelről“ szóló törvény­javaslatok. — Ugyan­e tárgyban a IX-dik osz­tály hétfőn d. u. 4 órakor tart ülést. — Az ujhely-przemisli vasútra vo­natkozó hírhedt pótczikket a pénzügyi bizottság tegnapi ülésén csakugyan elfogadta. A vállal­kozóknak tehát meg fog engedtetni, hogy e vo­nalat Vidránytól a legközelebbi állomásig, az alagutat is ideértve, 1:60 emelkedés helyett 1:40 arány szerint építsék. A társulat ezen en­gedményért összesen 841,600 frt értékű vasúti papírokat ad az államnak, és pedig 180000 ftot mint a megdrágult üzleti költségeknek meg­felelő tőkét,490000 ftot, mint az alépítésnél meg­takarított összeget és 200000 frtot mint az ol­csóbb felépítés megtakarítását. Bármily jelenté­kenyeknek látszanak is ez összegek, azon vesz­teséggel szemben mit sem jelentenek, mely az államot azáltal éri, hogy legnevezetesebb hadá­szati és nagy jelentőségű nemzetközi forgalmi vonala csekély forgalmi képességgel fog bírni. A kettős sín lerakása és az alkalmazandó erő­sebb szerkezetű mozdonyok a vonal forgalmi képességében az 1:40 emelkedés által okozott veszteséget nem üihetik helyre. Idővel úgyis minden a nemzetközi forgalomra rendelt vona­lon már csak a rendes közlekedés érdekében is kettős vágányt kellene építeni, a rendkívüli igényeknek pedig ez esetben az 1:40 emelkedés sehogy sem lesz képes megfelelni. Felhívás: A „Pesti Népkör“ f. hó 14-én, azaz Vasárnap reggel 10 órakor, saját helyiségében (Síp utcza 9. szám) rendkívüli közgyűlést tart. Minthogy a gyűlés tárgyát a szállás­kérdés és más fontos ügyek képezik, kérem a kör minden tagját, hogy megjelenni szíveskedjék. Jókai Mór, elnök. Eszmecsere, börtönügyi kérdések felöl,­i. Lipótvár, máj. 2-án. Nem lesz talán teljesen érdektelen, ha a bör­tönügyi kérdésekre vonatkozó s e lapok april 20. és 27-ki számaiban megkezdett eszmecserét folytatjuk. Mielőtt azonban Szilády János fegyintézeti lelkész urnák „Válasz“-ára felelnék, engedje megjegyeznem azt, hogy életeskedés és csípős­ségekkel eszméinket soha tisztába nem hozzuk s ezért én ilyenekhez folyamodni nem fogok. Szilády úr azt mondja, hogy én előadásának lényegéből nem c­áfoltam meg semmit. Ám lássuk, Szilády röpiratában az áll: „Az irjfegyrend­szer 4 részre oszlik: 1, 8. 9. 12 hóra terjedő ma­gány.“ Az ir rendszerben „helytelen, hogy meg­szabja a bevegyitendő magányt. Igaz, hogy há­rom változatban, csakhogy az emberek egyénisé­­gök szerint nemcsak három felé oszolnak s nem is oly szűk határok közt különböznek egymástól. A magánynak hogy ‘hasson, ad hominem és ad hoc kell mindig kiméretni.“ Ezen előadás “elle­nében elmondom, hogy az ír rendszer a magány­nak ezen három előre meghatározott változatát nem ismeri, hanem a magány mindig ad homi­nem és ad hoc alkalmaztatik. Meg van ugyan a törvény által határozva, hogy a magány rendszerint 8 hóig tartson, de e mellett a fegyházi tanácsnak szabad kezet enged arra, hogy a magány fogság tartamát bizonyos feltételek jelenléte esetén meghoszabbítsa vagy megrövidítse. Kilencz, vagy tizenkét hónapi ma­gán fogságról az ír börtönrendszerben szó sincs. Ezekből úgy hiszem kiviláglik, hogy a dolog nem úgy áll, mint Szilády mondja. Egészen más kérdés az, hogy valjon czél­­szerű lenne-e, ha valamely törvény a magán fog­ság tartama felöl semmit sem határozna, s így hallgatag megengedné, hogy a magán elzárás­­ a fegyházi tanács belátása szerint akár 20 esz­tendeig tartson. Szilády úr ezt óhajtja. Ily intéz­kedést Európának egy törvényhozása sem ismer. Az észak-német szövetség új büntető törvényé­nek 22. §-a meghatározza, hogy a magán elzá­rás a fogoly beleegyezés­ nélkül három évnél tovább nem tarthat. Baden büntető törvénye ugyani­ly feltétel mellett a magán­elzárás tarta­mának maximumát hat évben állapítja meg. Szerény nézetem szerint ez az egyedüli helyes intézkedés, mert­­ kétségtelen s Szilády úr is el­ismeri, hogy a magány fogság a miveletlen em­berre sokkal tü­zketlenebb, sokkal nagyobb bün­tetés, mint a műveltre ; e két büntetés közt pedig szabadon s minden korlát nélkül válogatni,a fegy­házi tanácsnak — tehát egy közigazgatási ható­ságnak — azon jogot megadni, hogy belátása sze­rint s bármely hosszú időre egy egyént magán fogságban tarthasson s így szigorúbban büntessen mintegy más ugyanannyi évre elitélt egyént: törv­hozási s állampolitikai szempontból megen­gedhetőnek alig látszik,mert ez esetben a közigaz­gatási hatóság a büntető törvén­nyel szemben egy magány­személy álláspontját foglalná el, ha meg­­engednék, hogy mindazt elmulassza a mi tör­­vényhozásilag kifejezetten parancsolva, vagy hallgatólag feltételezve nincs, avagy [ha megen­­gednők % közigazgatásnak, hogy mindazt tehesse a mi törvényhozásilag el nem tiltatott; szerfelett káros volna ezen álláspont, különösen a büntető törvén­nyel szemben, mert a törvénynek büntető határozatai sem kizárólag a javítás, — sem ki­zárólag az elrettentés, — hanem főleg az igaz­ság elvén kell hogy nyugodjanak. Mindezekért az igazság követelményének tartom, hogy a ma­gánfogságnak a hazai viszonyokhoz mért leg­hosszabb tartama felől, a büntető törvény hatá­rozott szabályt foglaljon magában, s e szabá­lyon belül a­ fegyintézeti tanácsnak, a javítás érdekében szabad működési tért engedjen. Határozottan kizár Szilády úr a fegyházi TABCZA. Gopur sl mnove! (És mégis mozog a föld !) Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. Harmadik kötet. A szivárvány közepett. (Folytatás.) Egy kis kegyes csalás volt hiz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kíséretével is, a­mi nem nagy boszor­kányság egy olyan sorsjegyes zsacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, a­melyet a ren­dező akar. Katinka ezt a nevet húzta: „Korda-fő“ Mi­kor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált. Katinka is kiváncsi volt megtudni, hogy „ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Kordafőt?“^ — Én voltam az a szerencsés: — állt elő a válas­szal Kálmán. — Ah haha! Katinka elkezdett kaczagni. Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rát ön igy! — Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugy­e ? — Az. — Hagyta rá Kálmán s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rová­sára nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kál­mán milyen rut lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép ? — No hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyün­k­re, monda a szép asszony s előre bo­csátva a vezető rusznyákot, m­­egindult a gyepes ösvényen. Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el. „Elbírom magam is.“ Kálmán utána ballagott. A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi utón fölfelé, karcsú termetének délczegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadász öltöny, s a daru­tollas férfi kalap még több büszkeséget ruházott rá. Fél óráig haladt az ösvényen fölfelé, a nél­kül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak a mint egy tisztásra értek, a honnan egy­­ szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik­­ előtt, állt meg egy pillanatra s megszól­ta kísé­rőjét. — Nem fáradt ön el ? — Nem. Talán kegyed kíván megpihenni ? — Oh én nem fáradok el soha. S azzal a nélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf ar­­czának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menje­nek tovább. Itt már elhagyta őket az ösvény s csak a ve­zető tájékozása után kellett haladniok az őser­dőn át, a­hol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderéara , onnan megint le, a­nélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna. Egyszer aztán olyan helyre értek, a­hol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot ké­pez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átczammogott rajta, gondolta magá­ban, az utánna jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő. Átvigyem önt rajta? Kérdé Kálmán a hölgytől. — Neki vízmentes vadászcsizmái voltak. — Ab. Hiszen egy ölnyi széles sincsen. Vála­szolt Katinka s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak s könnyedén, mint a zer­ge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról vis­­­szanézett társára. Most aztán Kálmánnak is meg kellett mu­tatnia, hogy tud ugrani. Ő is utána szökött. A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallani a vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt. — Menjen ön előttem! — parancsolt itt Ka­tinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba. Végre elértek ahhoz a meredek hegyszaka­dékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhat­­lanná tette. Az uj birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tiz öles fenyőszálat kivá­gatott az innenső marton s a keresztül dűlő ko­­los­sz lett az átvezető hid. Annak levagdalták az ágait s azon kellett végighaladni a tiz öles mélység felett, mely tele volt a szarvasok el­hányt agancsaival. Ez egy szál fenyőből álló hidra lépve, Kál­mánt mégis rávitte az emberszeretet s a ga­­valléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével. — Fogódzék kezembe, nehogy leszédüljön. Katinka elfogadta a nyújtott kezet s engedte magát vezettetni a veszedelmes hidon. Mikor a közepére értek, akkor hirtelen meg­ragadta mindkét kezével Kálmán kezét s azt mondá neki : — Ha én most itt el találnék szédülni s le­rántanám önt magammal azok közé az agancsok közé. Kálmán átkozott humorral mondá erre e rög­töni ötletet: — Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok én rám. Katinka boszos negéddel ütött Kálmán ke­zére. — Menjen, nem kell többet a keze. S azzal átbaland­­oztak a folyam forrásáig. A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen ; a szép látvány­nak még hiányzott a tündéri színe. A­kinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rend­kívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos köre, elővette a szeredásából a fokhagymát, meg a szalonnát s elkezdett pánizálni. Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni felesé­géről, gyermekeiről, egész pereputyját kituda­kolta, a közben kínálgatta saját pálinkás buty­­kosával, a mi rbummal volt megtöltve. — A jó embernek ez tetszett legjobban az egész discur­­susban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, — s aztán elaludt, mint a juhász­bunda. Kálmán pedig ez alatt elővette az albumát, meg a rajzonját s megkísérte lerajzolni ezt a festői képet s aztán kétségbeesve tapasztalt, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. — Akkor aztán fogta a puskáját s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége,hogy lesse a medvét. Mikor aztán a rusznyák elaludt az Urban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is ott­hagyta a jámbort s oda lépett a vízesés tündér­­boltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a syrénnek a trón­jára. — Barátom! — Szók­ta meg Kálmánt csípős hangnyomattal. — Ugy­e nagy baj az, hogy in­nen nem lehet elszökni ? Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé: Miért? — Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre a hid felé pedig útját állom „én.“ Erre aztán mind a ketten elnevették magukat. — Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és­­­ esni a medvét, a­míg a hajtás el nem kezdődik, annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadá­sa nem tartja az ellenkezőt. Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját s odament Katinkához és leült­ mellé a mohára. Talán a syrennek is szokott híme le­­ni, mely odaül néha. (Szegény syrén! Hogy irtózunk tőle, a miért olyan fut. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bő­rén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szivéig látni. A szép as­­­szonynál ez nincsen úgy.) — Kegyed többször is volt már hajtó­vadá­szaton, hogy úgy ismeri a szokást? kérdé Kálmán. — Ok nagyon sokszor, mondá Katinka s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, oly­­formán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét, s a két kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat. —­ De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét, a puskacsöre. — Miért ne ? — Mert el talál sülni. — Ah dehogy sül el! — No én nagyon kérem. — Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnel, oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol, min­t milyen rettenetes ronzul illik nekem, mikor en­gedelmeskedem.

Next