A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-01 / 1. szám

a tót nép. Jóllehet lapunk ez állítását a belügyminisz­terhez intézett bizalmi iratok több felföldi városok részéről megerősítették, jónak látjuk ez ügyhöz a bő­vebb hozzászólást azért, hogy a szétoszlatási tény hatásáról mennél biztosabban tájékozva legyünk. Mint mikor fegyvert durrantanak a farkasok közé, oly zavart, rémületet keltő volt a pánszlávokra már a Maticza vizsgálat alá helyezésének elrende­lése is. Azok, kik önérdekük, haszonlesésük vagy dics­vágyuk kielégítése tekintetéből teljes odaadással erőlködtek annak fenntarthatásán, kik fanatizáló röpiratokkal, czikkekkel, levelekkel, ámító szavak, szemtelenkedő kérvényekkel fogdosták annak részére a tagokat; s kik nagyobb részt az alkotmányos élet beálltával elestek az absolut kormány alatt viselt megyefőnöki, szolgabirói stb. hivatalaiktól s kik a vizsgálat alá helyezés folytán a Maticza pénzének kezelhetésétől elüttetve látták, hogy nemcsak képvi­selőkké meg nem választathatják magukat, de sőt a Maticzánál kicsinált évi járadékukat is elvesztik, ezek lázas nyugtalansággal jártak-keltek, szóltak­ tet­­tel a Maticza megmenthetése érdekében. A külföldi szláv lapok — természetes, hogy ezek köréből eredő czikkekkel — vandalizmust hánytorgattak fel, s a külföld vagy legalább a szláv népek figyelmének fel­­ébresztése által kívántak pressiót vagy terrorisátiót gyakorolni, hogy annak hatása szerencsésebb megol­­dásra hangolja a kormányt. Midőn azonban mind­ettől senki sem ijedt meg, a magyar hírlapok vétet­tek igénybe, ezekben akarták magukat, illetőleg a Maticza ügyeinek, pénzeinek kezelése körül tanúsítot eljárásukat tisztára mosni. Midőn Tisza K. belügymi­niszter Miletics interpellátiójára a pánszláv gazdál­kodást teljes szentjében előtüntette. Paulinyi-Tóth Vilmos, a Matica volt alelnöke küldte a »Narodnie Noviny« pánszláv lap mellékletéül »Zatvorenie Ma­­ticze szloveensky« czímű röpiratát, a­melyben a ne­vezett »vyteenik« a tót ajkú publikumhoz fordul s az előtt kísérli a Maticza intézőinek ártatlanságát vé­deni. Bizonyosan előre feltette, hogy az eléggé együ­­gyü lesz elhinni e röpirat minden szavát. Például, azt a gyanút, hogy a Maticza pénzeiből 7000 irtot ő és Francisci bírtak kölcsönbe, igy törekszik magá­ról s társáról elhárítani. » Cserven pénztárnok ur — úgy mond — nem akarván számadásaiban hosszabb czimezéseket használni, hogy innivalóját kevesbítse, e szavak helyett »a tót Maticza háza alaptőkéjének tartozási ive,« számadásaiba egyszerűen és röviden bejegyző »Francisci és Paulinyi tartozása«, vagyis azon egyének neveit, melyeket azon iratnak szövege alatt látott; sőt csaknem ugyanazon szavakat — jól emlékezem — a kötelezvény külzejére veres trónnal is felirta s ezen kérdéses adósságnak egyedül ezen szabályellenes bejegyzéséből keletkezhetett azon vélekedés, mintha Francisci úr vagy én adósai volnánk a Maticzának 7000 írttal.C­íme tehát nem akarva is, maga a röpirat szerzője, a Maticza alel­nöke elismeri védekezésében, a­mit a belügyminisz­ter válaszában hangsúlyozott, hogy szabályellenesség lett kiderítve a kezelésnél. Hogy pedig a pénztár­nok, Francisci és Paulinyi neveket, a­mint ő maga bevallja, mint adósok neveit még véres trónnal is alá­húzta a pénztárnok, ebből kettő következik, vagy az, hogy a pénztárnok értetlen ember volt, vagy az, hogy ők bizony adósok ; akár az egyiket, akár a másikat tételezzük fel — veszedelem volt a Maticzára akár az értetlen pénztárnak akár a kölcsönvevő tisztvi­selők. A tót Maticzának azonban olyan tagjai is vol­tak kik két helyen kívántak »igaziak«, »valódiak« gyanánt szerepelni. Egyes befolyásos, de a panslav törekvésekkel ismeretlen hazafiak előtt magyaroknak adták ki magukat, csak hogy fiaikat a minisztériumba vagy valamely megyei hivatalba juttathassák , titkon o. AXtvtxocv xígyj­­ónoL őtltaH, ann­ak klavi viXuj­a­it, czéljait közvetve vagy közvetlenül terjesztették. Ne­veiket nyilvános tót lapok útján közzé tenni megtil­tották azon ürügy alatt, hogy igy többet tehetnek a panslavismus érdekében, azokra aztán, kikre hivata­luknál vagy állásuknál fogva befolyásuk volt, a pres­siót, a körülményekhez képest gyakorolták, a mint ezt már a Moyzes püspök ismert eljárásából tudjuk, a ki alattas lelkészeit kényszeritette a pánszláv lapok járatására s a Matica tagjai közé való sorakozásra. Az ily nemű pánszlávokra menykőcsapás volt a Ma­­ticának vizsgálat alá helyezése. Rettegés szállta meg, attól tartva, hogy a Matica tagjainak névsora bizo­nyosan közöltetni fog. Innentől fogva mint határo­zott magyarok léptek fel, a pánszlávok ellen kár­­hoztatólag írni, beszélni, tenni kezdtek. Sokkal többre becsülendők ezeknél azok, a­kik nyílt pánszláv irányú szereplésüket a múltra nézve nem tagadják, de azt megbánva s elhagyva, őszinte val­lomástétellel megtértek. S ilyenek nem csekély szám­mal vannak. Neveket idézhetnénk s az olvasó rá em­lékezhetne az 1861-ik év táján vitt pánszláv üzelmeik­­re. Nehogy sértsük saját megtérésük felett érzett boldogító örömükben, elhallgatjuk neveiket, megem­lítjük azonban megtérésük figyelemre méltó indo­kát, mert ez jellemzi a pánszláv hősöket. Azt vallják ugyanis ezek, miszerint azért hagyták oda a pánszláv pártot, melyhez őszinteség csatolta, hogy azok felől, a­kik vezérekül adták ki magukat, hitték, hogy be­csületes szándék által vezéreltetnek a szentnek hirde­tett pansziavügy elővitelén. Azonban közelebbi vi­szonyba jőve velők, megismerték, hogy csak svindle­rek, kik csakis önző érdekből, a szegény együgyűek­­kizsákmányolására toborzottak össze tagokat, hogy közigazgatási hivatalaik elvesztése után a Maticzánál jövedelmi forrást csinálhassanak maguknak s a tót­­nyelvü vidékeken képviselőségre választathassanak meg. Jós nem lehet kétkednünk e vallomásban s ez ismertetésben ; mert a mióta az ily támogatóik el­hagyták s jött a maticzának vizsgálat alá helyezése — vége lett népszerűségüknek a pénzforrástól; el­mozdítva lévén, megválasztatásukat nem eszközölhet­ték s igy tisztult meg tőlük az országgyűlés. A Maticza bezáratása és az annak folytán tör­tént leleplezések nem maradtak hatás nélkül, külö­nösen azokra nézve, kik mint alsóbb képzettségű egyének majdnem vakon hittek a pansláv hősök nagy­hangú szavainak s jóhiszemüleg azt tartották, hogy azok a tót népnek csakugyan igaz barátai, s hogy a magyar tótság helyzete valóban oly annyira f fenyegetve van, a mint az a pánszláv szájhősök által hirdettetik. E hatás abban nyilvánul, hogy a mint említők, nagy a Maticza bezáratása feletti öröm a tót hazafiak előtt s hogy utálattal s megvetéssel fordulnak el a maticza volt intézőinek személyétől. Egy példa erre a »Narodnie noviny« deczemb. 16-ai száma, mely bevallja, hogy hőseik iránt a ke­gyelet nagyban megfogyatkozott. Rima tájéki levele­zője ugyanis igy ír: »Groebl úr javaslata, hogy t. i. Ormis, a tót vértanú árváinak javára pénzgyűj­tőé eszközöltessék, és pedig első­sorban tanítványai közt — eddig igen gyönge viszhangra ta­lált ! « A lap összesen 14 forintnyi gyüjteléket említ, íme a tót vértanú hangzatos kifejezés megszűnt csáberővel birni, a mióta a tót Matica hőseinek és a tót vértanuk gazdálkodása s garázdálkodása le van leplezve. E hatást nem lehet, hiába is törekednek, ellensúlyozni a Mileticshez állítólag távsürgönyözött üdvözletekkel a Matica ügyében tett interpellatió­­jáért melyekkel most a »Narodnie noviny« hírrovata­i; de nem lehet ellensúlyozni a külföldi szláv levelekkel sem, melyekben a tót Matica r.. a tótok elleni brutalitásról, vanda­­sztrateszekről beszélnek. Jól tudjuk, hogy a külföldi tót lapok rólunk szóló czikkei úgy készülnek, mint a »Narodnie noviny« Pestről kelte­zett levelei; ezek ugyanis nem Pesten i­atnak, hanem Sz.­Mártonban Paulinyi Tót Vilmos, maticai exhős által. Budapest, decz. 31. (V.) A franczia nemzetgyűlés minden valószínűség szerint — bár a hivatalos érte­sítés hiányzik még felőle — leélte végóráit. Az évvel halt meg, azon évvel, melyben te­hetetlensége továbbra ad oculos demonstrál­­tatott. Időtartama voltakép nem volt hosszú, hisz nem érte meg ötödik évfordulóját sem ama végzetes napnak, mely Francziaország romjain, egy óriási tömkeleg közepette Bor­­deauxba szól­ rá; mindazonáltal közel járt már ahhoz, hogy a történelem egy új »hosszú par­lamentet« ismerjen meg benne, a melynek, ha Cromwellje nincs is, ponkja van, annál derekabb. Francziaország szerencsés végzete, úgy látszik, nem akarta, hogy így történjék. A lovagias marechal, kit Sedánnál egy korán bekövetkezett sérülés hozott volt azon ked­vező helyzetbe, hogy »vitéz és lovagias« hite sértetlenül maradt, az őt (lehet hogy kissé indokolatlanul) portált Thiers fejére nőtt csakhamar, s ha az assemblée monarchikus pártjaiban egy csöppel több eszély van, s nincs agyukban megfontolás helyén puszta szenvedély, az új választásokat már aligha a »szeptennátus« uralma alatt élné meg Fran­cziaország. Mert a »lovagias« elnök aligha állt vol­na bármikor is útjában, hogy e se hús, se hal intézmény revízió alá vétessék radikálisan (bár hogy irtóznak is Versaillesben a radiká­lis szótól), mihelyt a revízió iránya a mon­archia szemen szedett óhajainak kedvez. Nem ez következett be. A nemzetgyűlés (margrélus) februárban megszavazott egy re­publikánus alkotmányt s deczemberben egy csodálatos koalíczió révén megválasztott egy erősen republikánus színezetű senatust. Ily eseményekkel szemben — hozzájá­rulván az ország egyre fokozódó köztársasági hangulata — lehetetlenné vált minden újabb komoly monarchikus restauráczió kísérlete. Mac Mahon mint a köztársaság elnöke éli tehát meg az újabb választásokat, ezektől függ Francziaország sorsa. A kormányhata­lom nem igen mozdítja elő e sors kedvezőbbé alakulását. Bárhogy gondolkodik valaki elvi tekin­tetben a köztársaság felől, bizonyos, hogy Francziaország viszonyai közt a két kulacsos­ság azon politikája, melyet a Buffet-Dufaure­­kabinet képvisel, vagy arra vezethet, hogy a szélső elemeket juttatja túlsúlyra, vagy arra, hogy egy alkotmányi tekintetben megbízhat­­lan többséget eredményez. Mindkettő baj lenne a konszolidált viszonyokat erősen igénylő országra, s azért vészes a jelen kilá­tja, m­ért félr,, hogy a kons­zolidáczió nem végleges. S ebben rejlik a jelen assemblée bűne. Mert, ha azon feladatra szorítkozik, melyre egybe hivatott, az ország a háború után meg­zavart viszonyainak helyreállítására : oly di­csőséggel mehetett volna haza, minőt kevés parlament aratott valaha. Mert arra termett­nek bizonyult e gyűlés. A háború után, a pénzügyeiben roncsolt, területében tépett, hadseregtelen, lázadással küzdő, idegen fog­la­lás járma alatt nyűgő Francziaországot vett volt át. S ha minden az agg Thiers érdeme volt volna is (pedig nem volt minden, mert pél­dául ennek túlságosan védvámos hajlamait az ország gazdászati érdekében igen helyesen megnyirbálta a gyűlés), de ha minden, a­mi ez állapotok tisztázása körül történt, mint kezdeményezés Thiers érdeme volt volna is , az bizonyos, hogy a nemzetgyűlés soha nem állt az ily kezdeményezések útjában. Az egész nemzetgazdasági újjászületés gyorsan ment, mint a karikacsapás, adó-, vám-, kereskedelmi rendszerek átalakítása rövid pár hó munkája volt, s a politikai tekintetben oly sivár nézet­eltérések tömkelegéből összetákolt gyűlés va­­lságos hivatásszerű erőt fejtett ki az ily kér­dések terén, azon szempontból, hogy az or­szágnak megadassák a fenntartásra, sőt felvi­­rulására szükséges eszközök lánczolata. S ebben rejlik a feloszlóban levő nem­zetgyűlés érdemes emlékezetének alapja. Po­litikai alkotásait, melyek voltakép nem is al­kotások, elsodorhatja az idő. Ridet, megval­lom, meg az isten tud a kinek »alkotmányai« fölött összecsaphat százszor is az események árja ; de azon tényt, hogy a nemzetgazdasá­gilag s pénzügyileg tönkre ment Francziaor­szág helyett, mert ilyet von át a megbukott császárság véres romjai közül, életerős, virág­zó Európában leg­alább gazdagságra nézve régi h­ívét visszafoglalt Francziaországot ad át utódjának: ezt nem fogja eltörölni semmi, legyen a versaillesi színházterem jövőbeli parlamenti népsége bármilyen jellegű. Ez pedig — többé-kevésbé —Franczia­ország népétől függ. A kormány kétkulacsos­­sága tehtetlenné tesz legalább is túlságos nagy befolyásolást egy irányban, s a nép nyilat­kozhatni fog. Ha e nyilatkozat eklatánsan fogja szen­­tesítni a február 25-ei alkotmányt, »szente­­sitni« úgy, hogy valódivá, igazán republiká­nussá tételére erős többséget s ebből kifolyó­lag erős, egyöntetű kormányt alkot, akkor a jövő assemblée biztosan épithetend a jelen által megalapított nemzetgazdasági felvirulás oszlopain, s akkor a jövő csakhamar jobban fogja méltányolni a ma feloszlóban levő gyü­lekezet érdemeit is, mint a­hogy azt a múlt, s a jelen is teheti. — A montenegrói állapotokról a »P. Corr.« következőket írja : »Jól informált szláv forrásból (Cettinjéből) veszszük a következő érdekes tudósítást, melyet azonban csak fenntartással közlünk. A helyzet mindinkább súlyosabbá kezd válni, Nikitza fejedelem tehát Gortsakoff hű orosz kan­­czellárhoz sajátkezű levelet intézett, melyben érte­síti, hogy személyes helyzete mily tűrhetetlenné lett Montenegro folytonos passiv magatartása miatt; nem titkolja, hogy trónja és élete forog a koc­kán, ha a nagyhatalmak kívánságához képest még tovább­ra is fenn akarja tartani Montenegro semlegességét. Felhozza, hogy D­u­c­s­­­t 8 volt vajda, Luka Vuka­­lovics utóda az első herczegovinai felkelés veze­tésében, összeesküvést szított ellene; sok »serdar« kijelentette, hogy örökre otthagyja szülőföldjét, mert a cettinjei kormány politikája megbecstelenítette en­nek nevét. A fejedelem azon végzi levelét, hogy to­vábbra nem maradhat tétlen néző és hogy a czártól engedelmet kér részt vehetni a harczban. Gorcsakoff­ág e levelet megmutatta Sándor czárnak, ki megiratta Nikitza fejedelemnek, hogy da­­czoljon a helyzet nehézségeivel és semmi esetre se adja fel a várakozó magatartást, mert remélhető, hogy nem igen távol az idő, midőn Montenegro egyik vagy másik irányban kedvezőbb helyzetbe jut. Nikitza fejedelem és meghittei a szt-pétervári levél utolsó passusát a legelőnyösebben értelmezték és elhatározták, hogy szorosan a czár tanácsához fogják magukat tartani; a raguzai orosz főconsult értesítették is ez elhatározásról. De itt Cettinjében néhány napja azon aggoda­lom merül fel, hogy a porta roszat forral Montenegró ellen. Albániai ügynökeink azt jelentik, hogy vidékü­kön gyanús katonai, összpontosításokat tapasztalnak. Konstantinápolyból is azt jelentik nekünk, hogy török kormánykörökben azon töprenkednek, mikép lehetne Montenegrót megfenyíteni. Azt is beszélik, hogy a nagyvezér 18,000 főnyi sereggel cernirozni akarja Montenegrót, hogy teljesen ártalmatlanná te­gyék. Ha a porta intézkedései ez irányban fenye­gető mérveket öltenének, akkor Nikitza fejedelem kénytelen leszt a czárt felkérni, hogy mentse fel, tett ígérete alól.« Társadalmi mozzanatok a múlt évben. (Gy. A.) Aristides röpirata óta divattá lett a magyar társadalmi életet korholni. Pedig igazság­talanok vagyunk irányában. Azon társadalmi élet mely nálunk uraló, patriarchális színezetével s a pil­lanatnyi anyagi és szellemi mámor gyermekies kedélyű hajhászásával, kétségkívül káros nemzet­­gazdasági tekintetben, de nem oly borzasztó, és nem oly vérlázitó, mint a tudományosan s nem­zetgazdaságilag előre haladt államokban, hol a kifejlett életküzdelem a kedélyességet még utol­só menhelyén, a családok benső körében is kiir­tani készül Nyerseségünk, gyermeteg gondolkozás­­módunk s mindenek felett a takarékossági ösztön csaknem teljes hiánya elég okot adhat a panaszokra, aggodalmunk növekedhetik fennmaradásunk felett , de mindenek daczára be kell vallanunk, hogy a tár­sadalmi élet nálunk kedélyesebb s erkölcsileg is jobb, mint azon országokban, melyekre mintaképül szeretünk hivatkozni. Azon kiáltó hajok s viszásságok, melyek társa­dalmunk körében észlelhetők, legnagyobb részt nem annak lényegéből folynak, hanem az idegen áramlat következményei. Ezen áramlattól magunkat elzár­nunk lehetetlen s sok tekintetben veszélyes is volna. A valódi szabadelvűség, az ipar s kereskedelmi életre szükséges élelmesség s tapintatosság, a finomabb társadalmi modor s mindenekfelett a jövővel határo­zottabb számolás elengedhetlen feltételek, melyeket elsajátítanunk kell, nem külső mázként, hanem — Hogy az élettanból vegyük a hasonlatot — assimila­­tió utján. Ezen elsajátítás azonban lassan történik s a társadalom ezáltal veszélyesen meg lesz rázkód­­tatva. A patriarchális viszonyok között felnőtt nép ujongva fogadja Istóczy harczkiáltását, véres boszut áll, mint legközelebb Máramarosban történt, az uzso­rásokon, kineveti a »zsidóvá lett« magyar földesurat s bolondnak tartja a bölcsészettel s más nem kenyér­­kereseti tudományokkal foglalkozókat. Az értelmi előhaladás iránt sok rokonszenvvel, de kevés buzga­lommal találkozunk. Lelkesülünk, mert elég értel­münk van belátni valaminek czélszerűségét, de lel­kesülésünk legtöbb esetben nem tartós, mert tárgya idegen. A jelen viszonyok között ezen társadalmi fejlő­désre még két nagy tényező hatott gátlólag. Egyik az országos pénzhiány. A bukovinai magyarok részére számtalan lelkesítő hang s példa daczára alig gyűlt be négyezer forint egy év alatt, Széchényi iratait, mint azt Lónyay indítványozta, az adakozásokból nem lehetett megvenni, Horn E. családja számára a nagy zajjal megkezdett gyűjtés alig eredményezett valamit, Izsó nagybecsű műveinek megvételéért megindult mozgalom alig eredményezett valamit, a székelyek letelepítésének évről évre felmerülő kérdése az anyagi akadályokban hajótörést szenvedett s csak egyetlen nagyobb mérvű adakozás történt a jun. 26-ki árvíz által szenvedett budaiak javára, még a kalocsai tüzeset , más szerencsétlenségek enyhítésére is hiába­ hív­ták fel a társadalmat. Ezen utóbbi körülmény melles­leg mondva eléggé jellemzi társadalmunk egyik álta­lunk már bővebben jellemzett főbaját, a főváros prae­­ponderantiáját s ezzel együtt a társadalmi mozgal­mak centrális irányát. Ezen iránynak tulajdonítható többek közt a szegedi iparos mozgalom eredményte­lensége is. A másik lényeges oka a jelen évi társadalmi mozgalmak meddőségének a­­ fúzióban volt. Nincs miért tagadnunk, hogy ezen politikailag oly nagy fontosságú tény bénitólag hatott a társadalmi önál­lóságra. A volt ellenzék tétlen várakozó helyzetbe lépett s az előbbi kormánypártban sokkal kevesebb volt a tetterő, semhogy képes lett volna ezúttal tár­sadalmilag közrehatni az új kormány működésében s e helyett megelégedett azzal, hogy politikai kisko­rúságunkhoz képest a kormánytól várjon mindent. Ezen régi s a gravamenes időkből származó gyenge­,­ségünk volt az ellenzék tényleges politikája is, itt természetesen a kormány örökös szidásává alakulva. A hitelintézetek egyesülése rövid, zajos élet után homokban veszett, az önálló vámterület s bank érde­kében megkezdett agitatió halva született gyermek­nek látszik stb. Még súlyosabban hatott a fúzió az által, hogy — mint ez nálunk rendesen történik — a képviselőválasztások napjai mintegy válaszfalt húztak a társadalmi mozgalmak közé s azon kevés férfiú, ki az uj eszmék meghonosítása, a nép öntudata s tettereje felébresztése tárgyában működni szokott, holnapokon át nem érzett szilárd talajt lábai alatt s rég fejlődésnek indult munkáját a zajos napok befe­jezése után csaknem újólag élőről kellett kezdeni. A politikai élet a fúzió­s kormányválság nagy tényén kívül is sok tekintetben absorbeálta az embe­rek gondolkozásmódját. Alig szűntek meg Szapáry kísérletei a megyék kikerekítése tárgyában, mely ter­vek országos zavart s kedélymozgalmat idéztek elő, a törvényszékek leszállítása, a király velenczei útja, a közjegyzők s földbecslő biztosok kinevezése, az ügyvédi kamarák szervezkedése, a közigazgatási bi­zottságok életbeléptetésének megkísértése s minde­nekfelett a vám- s bankkérdés elnyomtak vagy leg­alább megbénítottak minden társadalmi mozgalmat. Pedig ily mozgalmaknak nem voltunk hiányá­ban. Tudományos tekintetben azon nyelvészeti vita, melyet Szarvas és társai kezdettek meg, messze tul­­hatott a sajtón s az »évad« szó elfogadása társadal­munkban mindeddig példátlan történeti zajjal tör­tént, a népszínház kibérlése s ezzel kapcsolatban a népszínművek átengedése s a népszínház művészi fel­adatának megvitatása országszerte feltűnést okozott, a bukovinai magyarok ügye az év elején lelkesen ka­roltatol fel, s a Kossuth visszahívása érdekében ki­fejtett mozgalom is jelentékenynek volt mondható. A temesvári színház megnyitása, az aradi vértanúk emlékének megünneplése, a közlekedési szakférfiak mozgalma a magyar nyelv terjesztése körül, az izr. ta­nítók érdekében történt lépések s annyi más — nagy­­érdekűeknek mutatkoztak. Békés-Csabán, Gödöllőn, Esztergomban s más helyeken a vidéki múzeumok életbeléptetése, Szabadkán, Budapesten, Temesvárit, Szombathelyit s másutt az iskolai takarékpénztárak ügyében sokat tettek, Budapesten népszerű tudo­mányos felolvasásokat rendező egyesület alakult stb. Társadalmunk a fővárosi sajtó példájára min­denekelőtt a színházakra fordította főfigyelmet. A ko­szorú Tóth Ede diadalai, a »Jóslat« érdekében ki­fejlődött irodalmi harc, s a népszínház ügye Kár­pátoktól Adriáig mindenütt viszhangoztak, a meinin­­geniek, Giacinta Pezzana Gualtiermne színtársulata fellépte, Blaháné makranczossága vidéken is közbe­széd tárgyát képezték, azonban a vidéki színészet emelésére nem gondolt senki. A művészet valódi ér­dekei iránt létező közönyt jellemzi Izsó esete s az, hogy a zeneakadémia ügyét csak elbukásához közel karolta fel a közvélemény. Élénkebb volt a mozgalom nemzetiségi irány­­ban. A múlt évi nagymérvű társadalmi tevékenység a pánszláv gymnasiumok ellen nem ismétlődött ugyan, de az erdélyi szász universitás, Helfert báró ellen napfényre jött nyilatkozatok, Tropper győrszi­­geti gyógyszerész irányában tanúsított tüntetés, a Matica beszüntetése , különösen a közlekedési ve­zetés magyarosítása mellett kifejtett társadalmi moz­galom eléggé tanúsítják, hogy e tekintetben még elég erős támaszt nyújtana társadalmunk mindazon törekvéseknek, melyek nemzetiségünket igyekeznek megvédeni a jogtalan támadások ellen. Az ultramon­­tanismus kevésbé emelte fel fejét. Szatmári kath. ka­­sino alakult, Debreczenben prot. ultramontán lap keletkezett s a vallásszabadságról s polgári házas­ságra vonatkozó lépések ismét meghiúsultak, Lateau Luiza többszörösen megénekeltett, de egészben véve az ultramontán irány sokkal szelidebb volt, hogy­­sem a társadalom ellenhatását hívta volna fel. Ha­­tala, a szabadelvű párt egyik vezére, lelépett a küzd­­térről, a jogakadémiák s középtanodák ügyében az autonómiai ellenzék megszelídült, s a vallásos viták a Thaly-Fraknói féle jezsuita harczon kívül alig jutot­tak el a nagy közönségig. Különben az unitáriusok körében (Fretwell segélyezése), az erdélyi protestán­sok, a magyar lutheránusok (Zsedényi beigtatása s­s magyarosodási tünetek) végül a görög-katholikusok közt (Pásztélyi nemzeti irányú körlevelei) fontos mozgalmak történtek , irodalmilag a jelen év nem egy nagyobb szabású eszmének (uj prot. bibliafordí­tás, régi kath. egyházi írók kiadása) lön megteste­sítője. A társadalmi élet árnyoldalai ezen évben bor­zasztó mérvben mutatkoztak. Nem hallgathatjuk el Offenheim hírhedt két hónapig tartott pőrét, Strauss­­berg bukását, a Sonzagnopert, Thomas rém­tettét, stb., melyek a mi társadalmunkra is nagy hatással bírtak. De különösen ki kell emelnünk a hazai rém­eseteket : Erny rejtélyes meggyilkoltatását a főváros közepén, a hivatalnokok hitelegyesületének felbom­lását Yanicsek öngyilkosságával, a b. Hirschfeld Manó, Deutsch Vilmos, Fuchs Ernő és társaiból álló gyalázatos rablócompániát biztosítási szédelgéseikkel, Keller és Bachrach eseteit, Pálffy Zsigmond öngyil­kosságát tragikus mellékkörülményeivel s mindenek­felett az öngyilkosságok s hamis bukfi.gok folyton sza­porodását, melyek szintén az átmeneti korban lelik megfejtésük kulcsát. A fényoldalakat kevésbé jegyzi fel a történe­lem s helyesen is. Elég annyit tudnunk, hogy ilyenek is voltak, sőt elég feljegyeznünk azt is, hogy a spiri­­tisták szédelgéseit, a népszínházzal űzött komédiát a a közvélemény képes volt elitélni, hogy Jókai, Petőfi, (Aszód) Czuczor (Érsekújvár) s Szabó István tiszte­letére rendezett ünnepélyeken önmagunkat megtudtuk tisztelni, hogy az akadémia könyvkiadó vállalata oly nagy tetszésben részesült s több ily tényeket, melyek növekvő szellemi önállóságunk mellett tanúskodnak. A magyar társadalmi életnek van jövője. Ha egykor komolyan fogunk gondolni ama népre, mely­nek nevében ma oly sokat teszünk a kö­zéposztály számára, de semmit a népért, ha a nemzetgazdasági eszmék elterjedése ledönti a kasztok s felekezetek előítéleteit, melyek nálunk aránylag véve elég cseké­lyek, — az idő magától meghozza azt, hogy tényleg európai nép leszünk, meghozza, hogy kiskorúságun­kat levetkőzve, az állam helyett a társadalom lesz döntő szerepre hivatva s az által létünk jobban is megszilárdul. K­ÜLFÖLD. A franczia balközép program­m­ja. A franczia viszonyok foglalkoztatják a közvé­leményt. E helyütt adjuk azon manifesztumot, me­lyet a franczia pártok legjelentősbje, a balközép egy­hangúlag fogadott el e hó 28-án, s mely valószínűleg a jövő assemblée többségének programmja lesz. A manifesztum igy hangzik: »Uraim! A perezben, melyben elválunk, hogy a haza előtt megjelenjünk, nem fog önök előtt időn kívülinek tűnni fel, ha visszatekintünk az útra, me­lyen áthaladtunk, főleg ha, mint mi hiszszük, a múlt magatartásunkra való ezen visszatekintés nyilván ki­jelöli jövőbeli kötelmeinket. Mert valóban vannak tények, melyek fölérnek ígéretekkel, mert határozott czélokat, hosszas erőfe­­szítést, s szü­kségszerű következményeket föltéte­leznek. A mi tényeink kiválólag ily jellegűek s elég lesz rá utalnunk, hogy mit tettünk, s meg lesz vele mutatva, mit kell még tennünk. A felelősség, melylyel az országnak tartozunk, lényegesen azon munkára vonatkozik, melyet a nem­zetgyűlés befejezett, midőn az országnak alkotmányt adott. Szerencséseknek érezzük magunkat, midőn el­ismerjük, hogy ebben nagy szerep jutott tőlünk elté­rő pártállású társainknak is, kik e feladathoz nagy önmegtagadással , politikai eszélylyel járultak, de legyen nekünk megengedve emlékeztetni arra, hogy mindenekelőtt a balközép szívós kezdeményezése eredményezte e diadalt. Önök emlékeznek rá, uraim, midőn a levezetés után, mely azonban szintén nem volt diadal nélkül való, mi fölemelők ez alkotmányos programmot, mint a zászlót, melyet a csata színhelyéről mentenek meg, a körülmények akkor korántsem voltak oly termé­szetűek, hogy bizalomra lelkesítsenek. Azt mondták, hogy előbb kellett volna a sze­repre vállalkozni, mint­sem Thiers arra kényszerült, hogy lemondjon a hatalomról, melyet oly halhatlan szolgálatok által ékített. Ám az első erőfeszítés, hogy a pártok kierőszakolt paktuma helyébe a törvény ural­­ma helyheztettessék, úgy jeleztetett, mint merénylet a szabadság ellen, s e nemes kísérlet kezdeményezői azért, hogy nagyon is igazuk volt, önkénytes vissza­vonulással lakoltak, a­miért legfölebb az önérdek n­él­­küliség túlságos voltának vádja illeti őket. Tanúi voltunk akkor, a történelemben tán pá­ratlan jelenetnek, hogy nem egy párt, de három párt volt hatalmon. E három párt, melynek nem volt más jelszava, csak a közös gyűlölet, s mely mindig egyet­értett abban, hogy mindent megakadályozzon, soha sem abban, hogy valamit is tegyen, e tehetetlenséget foganatosító kormányrendszerében is, ha ugyan le­hetne kormányozni puszta tagadással; így a dogma bizonyos nemét hozták létre, melyet elneveztek kon­zervatív politikának. Az eszmék s­­zemközt álló akaratok zűrzavará­nak ezen idején, a törvényes fejetlenség ezen idősza­kában, mely törvényes formák mellett már-már foly­tonossá tétellel fenyegetett, vállalkoztak önö­s arra, hogy e nyugtalan zavart, biztos holnap néljü­l hazá­nak a nyugalmat, biztosságot s azon igaz beket meg­szerezzék, melyet egyedül csak végleges és határozott intézmények nyújthatnak. Mindennemű akadályokkal szemben, szemben azok vádjaival is, kik megtagadták önöktől az alkot­mányozásnak még csak jogát is, szemben azok gúny­­jával, kik az önök reményeit kicsinylék, önök minden támadással bölcs és folytonos mérsékletet állitanak szembe , és önöknek dolgot adhatott mérsékelteknek lenniök, legyőzetve, midőn elleneik győzve is oly ke­véssé voltak azok. Nem lévén fanatikusok a kormány­forma egy neme iránt sem, köztársaságiak lévén­eszélyből, mert egy kitűnő mondás szerint e kormány­zat látszott önök előtt egyedül lehetségesnek, s a perc­től fogva, melyben a köztársaságot szükséges­nek találták, megrendíthetlenül akarták is azt. Önök vállalkoztak arra,­­hogy ezt kimutatják az országnak, mely szorosan ragaszkodott a konzer­vatív érdekekhez, nem választván el soha a demokrá­­cziát a­ szabadságtól, sem a szabadságot a rendtől. Önök erélyesen visszautasíták azon nagyon fa­­mózus emlékeket, melyek a köztársaságot az eszélyes lelkek előtt rémletessé tevék ; önök szabadelvű, felvi­lágosult, türelmes, mindenkinek nyitva álló köztársa­ságot követeltek; önök azt akarták, hogy kezességet nyújtson az minden jogvédelem, minden érdek iránt. .. Önök változhatlan tisztelettel környezték Mac- Mahon marechal elnöki tekintélyét, az egyedülit, mely szervezve volt, biztosak lévén, hogy kezeiben értintetlenül találandják a letéteményt, melyet becsü­letére bíztak. Szemben állva oly államférfiakkal, kik a kor­mányra is pártszempontokat és pártszenvedélyeket vittek, önök ellenzékül kényszerültek kormányfér­fiak gyanánt tenni és beszélni. Önök többet tettek, mint hiúskodtak a konzervatív névvel, midőn mások abban találtak kedvtelést, hogy követelgessék s hány­­torgassák e czímet, önök alaptételeit gyakorolták. A társadalmi konzerváczió az önök szemei előtt so­ha nem­ tetszett a mozdulatlanság tanának. Önök mint a cselekvés elvét tekinték azt, önök a haladás kényszerítő erejét, mely törvénye az élet­nek, látták abban, eszükben lévén, hogy a társada­lomban úgy mint a természetben, minden a­mi nem halad, elveszésre van kárhoztatva. Oly országban, melynek kormánya egy rette­netes katasztrófa közepén tűnt el, önök szerint a kon­zervác­ió első szükségszerű ténye új kormány ala­kítása volt; szükséges volt biztosítni a jövőt, terem­teni törvényes rendet, kibékítni a kedélyeket, szóval alkotmányt konstituálni. Íme uraim, a tiszta, sürgető, elodázhatlan kö­telesség, melyet önök nem szűntek meg emlékeze­tükbe hozni azoknak, kik konzerválták a reményt, hogy a nemzettel akarata nélkül rendelkezhetnek, vagy akarata ellen is rejtett czél felé terelhetik. A­mit önök akartak, hála azon hatalmas se­gélynek, melyben a baloldal, s minden véleményű más képviselők, kik többre tárták hazájukat pártjuk­nál, reszelteték önöket, meg is tették. Az eszély, nyíltság, érdeknélküliség ezen tanúságaira az ország felismerendi önökben a valódi konzerváló pártot, ha ugyan az embereket nem szavaik, de tetteik után kell megítélni. Ez alkotmány, mely annyi erőfeszítés kései gyümölcse volt, s melyet úgy szólva darabonkint kel­le kierőszakolni a habozó­s pártokra oszlott nemzet­gyűléstől, nem egy rendelkezésében magán viseli a transakczió jellegét, a­melyből eredt, s igen könnyű megbírálni tökéletlenségeit. De mi franczián igen gyakran elfelejtők, hogy a nép intézményei meghatározásának létesítésénél a probléma nehézsége nem abban áll, hogy egy elmé­letileg tökéletes mű hozassék létre, hanem inkább ab­ban, hogy megtaláltassék a kellő határok közt a vé­lemények kiegyeztetésének lehető határa. Nem veszthetik ki tulajdonok azok, melyek tar­tóssá tehetik az alkotmányt, hanem a jogok, melye­ket biztosít, s az érdekek, melyeket ápol. Igen keve­set nyom, ha a logikusok elégedetlenek, csak a nem­zet legyen elégült. S mindezt nem azért hoztuk emlékezetbe, hogy czéltalan vádakra keressünk anyagot, vagy saját ma­gunk megtapsolására alkalmat; de azért, mert sze­rintünk ez jelzi jövőbeli magatartásunk alapját is, különösen azon választási időszakra, melynek küszö­bén állunk. Önök sokat tettek uraim, de lehet­­ mondani, hogy csak az a szerep vár önökre, hogy nyugodt né­zői legyenek a megpróbáltatás azon művének, mely előkészülőben van ? Távol legyen tőlünk ez illúzió. Az önök szerepe nincs befejezve, sőt újra kezdődik. Önökre vár most művek védelme. Önök hozták életre emez alkotmányt, mely nem nyerte meg még a ta­pasztalás szentesítését, holott egyedül ez a mérvadó. Sokáig kellett önöknek védniök magukat ellensé­gei támadása ellen s tán nagyon buzgó vagy nagyon kalandos barátai türelmetlensége ellen. Ne áltassák magukat : e szerep az, mely továbbra is vár önökre. Önök találtak a többségre ez alkotmány megszava­zásakor, de hiányzott e többség nem rég, midőn fenn­tartása és foganatosítása forgott szóban. Íme uraim­­e hiány ,eléggé jelzi, mit kell önöknek még tenniük. Önök felelhetnének, reá mutatván a mai kama­rában a többség mindazon elemére, mely védené ma­gát bizonyára, ha szerepének nem azt látná, hogy szétomoljon, szétfoszoljon. De a perezben, melyben választóik elé mennek önök, roszul tennék, ha ily váddal fárasztanák magukat, mert a választók azok, kik hivatva vannak felelni e kérdésben. A többség helyébe, mely azon csodálatos igényt ápolja, hogy egy alkotmányt kizárólagosan annak ellenségei tartsanak fenn, az ország önöket akarja juttatni, s az ország sürget a két a kamara ajtaja előtt. Nyújtsák önök, uraim, kezüket neki. Beszélje­nek önök merészen e néphez, mely előtt nem hízeleg­tek soha, de melyet gyanúsnak sem tartanak soha ! Programmjukat kérik önöktől; ám itt van az, egyet­len szó az. Az önök programmja az új, a törvény tekinté­lyére alapuló többség megalkotása; a köztársaság­nak, melyet önök kimondtak, konszolidálása; egy nagy alkotmányos és nemzeti párt alakítása, mely a vélemények széles medrében egyesíti összes néze­teinket. E programm holnap már programmja lesz min­denkinek, ki nagy, szabad, felvirágzó hazát akar, s Francziaország jobban meg fogja érteni azt, mint a tudós enigmákat, melyeket mások adnak elébe. A ha­rag s düh múlékony koalícziójával az egyetértés s egyesülés politikáját állítsuk szembe. Az engesztelés szellemének köszönhetők a dia-

Next