A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-01 / 1. szám
a tót nép. Jóllehet lapunk ez állítását a belügyminiszterhez intézett bizalmi iratok több felföldi városok részéről megerősítették, jónak látjuk ez ügyhöz a bővebb hozzászólást azért, hogy a szétoszlatási tény hatásáról mennél biztosabban tájékozva legyünk. Mint mikor fegyvert durrantanak a farkasok közé, oly zavart, rémületet keltő volt a pánszlávokra már a Maticza vizsgálat alá helyezésének elrendelése is. Azok, kik önérdekük, haszonlesésük vagy dicsvágyuk kielégítése tekintetéből teljes odaadással erőlködtek annak fenntarthatásán, kik fanatizáló röpiratokkal, czikkekkel, levelekkel, ámító szavak, szemtelenkedő kérvényekkel fogdosták annak részére a tagokat; s kik nagyobb részt az alkotmányos élet beálltával elestek az absolut kormány alatt viselt megyefőnöki, szolgabirói stb. hivatalaiktól s kik a vizsgálat alá helyezés folytán a Maticza pénzének kezelhetésétől elüttetve látták, hogy nemcsak képviselőkké meg nem választathatják magukat, de sőt a Maticzánál kicsinált évi járadékukat is elvesztik, ezek lázas nyugtalansággal jártak-keltek, szóltak tettel a Maticza megmenthetése érdekében. A külföldi szláv lapok — természetes, hogy ezek köréből eredő czikkekkel — vandalizmust hánytorgattak fel, s a külföld vagy legalább a szláv népek figyelmének felébresztése által kívántak pressiót vagy terrorisátiót gyakorolni, hogy annak hatása szerencsésebb megoldásra hangolja a kormányt. Midőn azonban mindettől senki sem ijedt meg, a magyar hírlapok vétettek igénybe, ezekben akarták magukat, illetőleg a Maticza ügyeinek, pénzeinek kezelése körül tanúsítot eljárásukat tisztára mosni. Midőn Tisza K. belügyminiszter Miletics interpellátiójára a pánszláv gazdálkodást teljes szentjében előtüntette. Paulinyi-Tóth Vilmos, a Matica volt alelnöke küldte a »Narodnie Noviny« pánszláv lap mellékletéül »Zatvorenie Maticze szloveensky« czímű röpiratát, amelyben a nevezett »vyteenik« a tót ajkú publikumhoz fordul s az előtt kísérli a Maticza intézőinek ártatlanságát védeni. Bizonyosan előre feltette, hogy az eléggé együgyü lesz elhinni e röpirat minden szavát. Például, azt a gyanút, hogy a Maticza pénzeiből 7000 irtot ő és Francisci bírtak kölcsönbe, igy törekszik magáról s társáról elhárítani. » Cserven pénztárnok ur — úgy mond — nem akarván számadásaiban hosszabb czimezéseket használni, hogy innivalóját kevesbítse, e szavak helyett »a tót Maticza háza alaptőkéjének tartozási ive,« számadásaiba egyszerűen és röviden bejegyző »Francisci és Paulinyi tartozása«, vagyis azon egyének neveit, melyeket azon iratnak szövege alatt látott; sőt csaknem ugyanazon szavakat — jól emlékezem — a kötelezvény külzejére veres trónnal is felirta s ezen kérdéses adósságnak egyedül ezen szabályellenes bejegyzéséből keletkezhetett azon vélekedés, mintha Francisci úr vagy én adósai volnánk a Maticzának 7000 írttal.Címe tehát nem akarva is, maga a röpirat szerzője, a Maticza alelnöke elismeri védekezésében, amit a belügyminiszter válaszában hangsúlyozott, hogy szabályellenesség lett kiderítve a kezelésnél. Hogy pedig a pénztárnok, Francisci és Paulinyi neveket, amint ő maga bevallja, mint adósok neveit még véres trónnal is aláhúzta a pénztárnok, ebből kettő következik, vagy az, hogy a pénztárnok értetlen ember volt, vagy az, hogy ők bizony adósok ; akár az egyiket, akár a másikat tételezzük fel — veszedelem volt a Maticzára akár az értetlen pénztárnak akár a kölcsönvevő tisztviselők. A tót Maticzának azonban olyan tagjai is voltak kik két helyen kívántak »igaziak«, »valódiak« gyanánt szerepelni. Egyes befolyásos, de a panslav törekvésekkel ismeretlen hazafiak előtt magyaroknak adták ki magukat, csak hogy fiaikat a minisztériumba vagy valamely megyei hivatalba juttathassák , titkon o. AXtvtxocv xígyjónoL őtltaH, annak klavi viXujait, czéljait közvetve vagy közvetlenül terjesztették. Neveiket nyilvános tót lapok útján közzé tenni megtiltották azon ürügy alatt, hogy igy többet tehetnek a panslavismus érdekében, azokra aztán, kikre hivataluknál vagy állásuknál fogva befolyásuk volt, a pressiót, a körülményekhez képest gyakorolták, a mint ezt már a Moyzes püspök ismert eljárásából tudjuk, a ki alattas lelkészeit kényszeritette a pánszláv lapok járatására s a Matica tagjai közé való sorakozásra. Az ily nemű pánszlávokra menykőcsapás volt a Maticának vizsgálat alá helyezése. Rettegés szállta meg, attól tartva, hogy a Matica tagjainak névsora bizonyosan közöltetni fog. Innentől fogva mint határozott magyarok léptek fel, a pánszlávok ellen kárhoztatólag írni, beszélni, tenni kezdtek. Sokkal többre becsülendők ezeknél azok, akik nyílt pánszláv irányú szereplésüket a múltra nézve nem tagadják, de azt megbánva s elhagyva, őszinte vallomástétellel megtértek. S ilyenek nem csekély számmal vannak. Neveket idézhetnénk s az olvasó rá emlékezhetne az 1861-ik év táján vitt pánszláv üzelmeikre. Nehogy sértsük saját megtérésük felett érzett boldogító örömükben, elhallgatjuk neveiket, megemlítjük azonban megtérésük figyelemre méltó indokát, mert ez jellemzi a pánszláv hősöket. Azt vallják ugyanis ezek, miszerint azért hagyták oda a pánszláv pártot, melyhez őszinteség csatolta, hogy azok felől, akik vezérekül adták ki magukat, hitték, hogy becsületes szándék által vezéreltetnek a szentnek hirdetett pansziavügy elővitelén. Azonban közelebbi viszonyba jőve velők, megismerték, hogy csak svindlerek, kik csakis önző érdekből, a szegény együgyűekkizsákmányolására toborzottak össze tagokat, hogy közigazgatási hivatalaik elvesztése után a Maticzánál jövedelmi forrást csinálhassanak maguknak s a tótnyelvü vidékeken képviselőségre választathassanak meg. Jós nem lehet kétkednünk e vallomásban s ez ismertetésben ; mert a mióta az ily támogatóik elhagyták s jött a maticzának vizsgálat alá helyezése — vége lett népszerűségüknek a pénzforrástól; elmozdítva lévén, megválasztatásukat nem eszközölhették s igy tisztult meg tőlük az országgyűlés. A Maticza bezáratása és az annak folytán történt leleplezések nem maradtak hatás nélkül, különösen azokra nézve, kik mint alsóbb képzettségű egyének majdnem vakon hittek a pansláv hősök nagyhangú szavainak s jóhiszemüleg azt tartották, hogy azok a tót népnek csakugyan igaz barátai, s hogy a magyar tótság helyzete valóban oly annyira f fenyegetve van, a mint az a pánszláv szájhősök által hirdettetik. E hatás abban nyilvánul, hogy a mint említők, nagy a Maticza bezáratása feletti öröm a tót hazafiak előtt s hogy utálattal s megvetéssel fordulnak el a maticza volt intézőinek személyétől. Egy példa erre a »Narodnie noviny« deczemb. 16-ai száma, mely bevallja, hogy hőseik iránt a kegyelet nagyban megfogyatkozott. Rima tájéki levelezője ugyanis igy ír: »Groebl úr javaslata, hogy t. i. Ormis, a tót vértanú árváinak javára pénzgyűjtőé eszközöltessék, és pedig elsősorban tanítványai közt — eddig igen gyönge viszhangra talált ! « A lap összesen 14 forintnyi gyüjteléket említ, íme a tót vértanú hangzatos kifejezés megszűnt csáberővel birni, a mióta a tót Matica hőseinek és a tót vértanuk gazdálkodása s garázdálkodása le van leplezve. E hatást nem lehet, hiába is törekednek, ellensúlyozni a Mileticshez állítólag távsürgönyözött üdvözletekkel a Matica ügyében tett interpellatiójáért melyekkel most a »Narodnie noviny« hírrovatai; de nem lehet ellensúlyozni a külföldi szláv levelekkel sem, melyekben a tót Matica r.. a tótok elleni brutalitásról, vandasztrateszekről beszélnek. Jól tudjuk, hogy a külföldi tót lapok rólunk szóló czikkei úgy készülnek, mint a »Narodnie noviny« Pestről keltezett levelei; ezek ugyanis nem Pesten iatnak, hanem Sz.Mártonban Paulinyi Tót Vilmos, maticai exhős által. Budapest, decz. 31. (V.) A franczia nemzetgyűlés minden valószínűség szerint — bár a hivatalos értesítés hiányzik még felőle — leélte végóráit. Az évvel halt meg, azon évvel, melyben tehetetlensége továbbra ad oculos demonstráltatott. Időtartama voltakép nem volt hosszú, hisz nem érte meg ötödik évfordulóját sem ama végzetes napnak, mely Francziaország romjain, egy óriási tömkeleg közepette Bordeauxba szól rá; mindazonáltal közel járt már ahhoz, hogy a történelem egy új »hosszú parlamentet« ismerjen meg benne, a melynek, ha Cromwellje nincs is, ponkja van, annál derekabb. Francziaország szerencsés végzete, úgy látszik, nem akarta, hogy így történjék. A lovagias marechal, kit Sedánnál egy korán bekövetkezett sérülés hozott volt azon kedvező helyzetbe, hogy »vitéz és lovagias« hite sértetlenül maradt, az őt (lehet hogy kissé indokolatlanul) portált Thiers fejére nőtt csakhamar, s ha az assemblée monarchikus pártjaiban egy csöppel több eszély van, s nincs agyukban megfontolás helyén puszta szenvedély, az új választásokat már aligha a »szeptennátus« uralma alatt élné meg Francziaország. Mert a »lovagias« elnök aligha állt volna bármikor is útjában, hogy e se hús, se hal intézmény revízió alá vétessék radikálisan (bár hogy irtóznak is Versaillesben a radikális szótól), mihelyt a revízió iránya a monarchia szemen szedett óhajainak kedvez. Nem ez következett be. A nemzetgyűlés (margrélus) februárban megszavazott egy republikánus alkotmányt s deczemberben egy csodálatos koalíczió révén megválasztott egy erősen republikánus színezetű senatust. Ily eseményekkel szemben — hozzájárulván az ország egyre fokozódó köztársasági hangulata — lehetetlenné vált minden újabb komoly monarchikus restauráczió kísérlete. Mac Mahon mint a köztársaság elnöke éli tehát meg az újabb választásokat, ezektől függ Francziaország sorsa. A kormányhatalom nem igen mozdítja elő e sors kedvezőbbé alakulását. Bárhogy gondolkodik valaki elvi tekintetben a köztársaság felől, bizonyos, hogy Francziaország viszonyai közt a két kulacsosság azon politikája, melyet a Buffet-Dufaurekabinet képvisel, vagy arra vezethet, hogy a szélső elemeket juttatja túlsúlyra, vagy arra, hogy egy alkotmányi tekintetben megbízhatlan többséget eredményez. Mindkettő baj lenne a konszolidált viszonyokat erősen igénylő országra, s azért vészes a jelen kilátja, mért félr,, hogy a konszolidáczió nem végleges. S ebben rejlik a jelen assemblée bűne. Mert, ha azon feladatra szorítkozik, melyre egybe hivatott, az ország a háború után megzavart viszonyainak helyreállítására : oly dicsőséggel mehetett volna haza, minőt kevés parlament aratott valaha. Mert arra termettnek bizonyult e gyűlés. A háború után, a pénzügyeiben roncsolt, területében tépett, hadseregtelen, lázadással küzdő, idegen foglalás járma alatt nyűgő Francziaországot vett volt át. S ha minden az agg Thiers érdeme volt volna is (pedig nem volt minden, mert például ennek túlságosan védvámos hajlamait az ország gazdászati érdekében igen helyesen megnyirbálta a gyűlés), de ha minden, ami ez állapotok tisztázása körül történt, mint kezdeményezés Thiers érdeme volt volna is , az bizonyos, hogy a nemzetgyűlés soha nem állt az ily kezdeményezések útjában. Az egész nemzetgazdasági újjászületés gyorsan ment, mint a karikacsapás, adó-, vám-, kereskedelmi rendszerek átalakítása rövid pár hó munkája volt, s a politikai tekintetben oly sivár nézeteltérések tömkelegéből összetákolt gyűlés valságos hivatásszerű erőt fejtett ki az ily kérdések terén, azon szempontból, hogy az országnak megadassák a fenntartásra, sőt felvirulására szükséges eszközök lánczolata. S ebben rejlik a feloszlóban levő nemzetgyűlés érdemes emlékezetének alapja. Politikai alkotásait, melyek voltakép nem is alkotások, elsodorhatja az idő. Ridet, megvallom, meg az isten tud a kinek »alkotmányai« fölött összecsaphat százszor is az események árja ; de azon tényt, hogy a nemzetgazdaságilag s pénzügyileg tönkre ment Francziaország helyett, mert ilyet von át a megbukott császárság véres romjai közül, életerős, virágzó Európában legalább gazdagságra nézve régi hívét visszafoglalt Francziaországot ad át utódjának: ezt nem fogja eltörölni semmi, legyen a versaillesi színházterem jövőbeli parlamenti népsége bármilyen jellegű. Ez pedig — többé-kevésbé —Francziaország népétől függ. A kormány kétkulacsossága tehtetlenné tesz legalább is túlságos nagy befolyásolást egy irányban, s a nép nyilatkozhatni fog. Ha e nyilatkozat eklatánsan fogja szentesítni a február 25-ei alkotmányt, »szentesitni« úgy, hogy valódivá, igazán republikánussá tételére erős többséget s ebből kifolyólag erős, egyöntetű kormányt alkot, akkor a jövő assemblée biztosan épithetend a jelen által megalapított nemzetgazdasági felvirulás oszlopain, s akkor a jövő csakhamar jobban fogja méltányolni a ma feloszlóban levő gyülekezet érdemeit is, mint ahogy azt a múlt, s a jelen is teheti. — A montenegrói állapotokról a »P. Corr.« következőket írja : »Jól informált szláv forrásból (Cettinjéből) veszszük a következő érdekes tudósítást, melyet azonban csak fenntartással közlünk. A helyzet mindinkább súlyosabbá kezd válni, Nikitza fejedelem tehát Gortsakoff hű orosz kanczellárhoz sajátkezű levelet intézett, melyben értesíti, hogy személyes helyzete mily tűrhetetlenné lett Montenegro folytonos passiv magatartása miatt; nem titkolja, hogy trónja és élete forog a kockán, ha a nagyhatalmak kívánságához képest még továbbra is fenn akarja tartani Montenegro semlegességét. Felhozza, hogy Ducst 8 volt vajda, Luka Vukalovics utóda az első herczegovinai felkelés vezetésében, összeesküvést szított ellene; sok »serdar« kijelentette, hogy örökre otthagyja szülőföldjét, mert a cettinjei kormány politikája megbecstelenítette ennek nevét. A fejedelem azon végzi levelét, hogy továbbra nem maradhat tétlen néző és hogy a czártól engedelmet kér részt vehetni a harczban. Gorcsakoffág e levelet megmutatta Sándor czárnak, ki megiratta Nikitza fejedelemnek, hogy daczoljon a helyzet nehézségeivel és semmi esetre se adja fel a várakozó magatartást, mert remélhető, hogy nem igen távol az idő, midőn Montenegro egyik vagy másik irányban kedvezőbb helyzetbe jut. Nikitza fejedelem és meghittei a szt-pétervári levél utolsó passusát a legelőnyösebben értelmezték és elhatározták, hogy szorosan a czár tanácsához fogják magukat tartani; a raguzai orosz főconsult értesítették is ez elhatározásról. De itt Cettinjében néhány napja azon aggodalom merül fel, hogy a porta roszat forral Montenegró ellen. Albániai ügynökeink azt jelentik, hogy vidékükön gyanús katonai, összpontosításokat tapasztalnak. Konstantinápolyból is azt jelentik nekünk, hogy török kormánykörökben azon töprenkednek, mikép lehetne Montenegrót megfenyíteni. Azt is beszélik, hogy a nagyvezér 18,000 főnyi sereggel cernirozni akarja Montenegrót, hogy teljesen ártalmatlanná tegyék. Ha a porta intézkedései ez irányban fenyegető mérveket öltenének, akkor Nikitza fejedelem kénytelen leszt a czárt felkérni, hogy mentse fel, tett ígérete alól.« Társadalmi mozzanatok a múlt évben. (Gy. A.) Aristides röpirata óta divattá lett a magyar társadalmi életet korholni. Pedig igazságtalanok vagyunk irányában. Azon társadalmi élet mely nálunk uraló, patriarchális színezetével s a pillanatnyi anyagi és szellemi mámor gyermekies kedélyű hajhászásával, kétségkívül káros nemzetgazdasági tekintetben, de nem oly borzasztó, és nem oly vérlázitó, mint a tudományosan s nemzetgazdaságilag előre haladt államokban, hol a kifejlett életküzdelem a kedélyességet még utolsó menhelyén, a családok benső körében is kiirtani készül Nyerseségünk, gyermeteg gondolkozásmódunk s mindenek felett a takarékossági ösztön csaknem teljes hiánya elég okot adhat a panaszokra, aggodalmunk növekedhetik fennmaradásunk felett , de mindenek daczára be kell vallanunk, hogy a társadalmi élet nálunk kedélyesebb s erkölcsileg is jobb, mint azon országokban, melyekre mintaképül szeretünk hivatkozni. Azon kiáltó hajok s viszásságok, melyek társadalmunk körében észlelhetők, legnagyobb részt nem annak lényegéből folynak, hanem az idegen áramlat következményei. Ezen áramlattól magunkat elzárnunk lehetetlen s sok tekintetben veszélyes is volna. A valódi szabadelvűség, az ipar s kereskedelmi életre szükséges élelmesség s tapintatosság, a finomabb társadalmi modor s mindenekfelett a jövővel határozottabb számolás elengedhetlen feltételek, melyeket elsajátítanunk kell, nem külső mázként, hanem — Hogy az élettanból vegyük a hasonlatot — assimilatió utján. Ezen elsajátítás azonban lassan történik s a társadalom ezáltal veszélyesen meg lesz rázkódtatva. A patriarchális viszonyok között felnőtt nép ujongva fogadja Istóczy harczkiáltását, véres boszut áll, mint legközelebb Máramarosban történt, az uzsorásokon, kineveti a »zsidóvá lett« magyar földesurat s bolondnak tartja a bölcsészettel s más nem kenyérkereseti tudományokkal foglalkozókat. Az értelmi előhaladás iránt sok rokonszenvvel, de kevés buzgalommal találkozunk. Lelkesülünk, mert elég értelmünk van belátni valaminek czélszerűségét, de lelkesülésünk legtöbb esetben nem tartós, mert tárgya idegen. A jelen viszonyok között ezen társadalmi fejlődésre még két nagy tényező hatott gátlólag. Egyik az országos pénzhiány. A bukovinai magyarok részére számtalan lelkesítő hang s példa daczára alig gyűlt be négyezer forint egy év alatt, Széchényi iratait, mint azt Lónyay indítványozta, az adakozásokból nem lehetett megvenni, Horn E. családja számára a nagy zajjal megkezdett gyűjtés alig eredményezett valamit, Izsó nagybecsű műveinek megvételéért megindult mozgalom alig eredményezett valamit, a székelyek letelepítésének évről évre felmerülő kérdése az anyagi akadályokban hajótörést szenvedett s csak egyetlen nagyobb mérvű adakozás történt a jun. 26-ki árvíz által szenvedett budaiak javára, még a kalocsai tüzeset , más szerencsétlenségek enyhítésére is hiába hívták fel a társadalmat. Ezen utóbbi körülmény mellesleg mondva eléggé jellemzi társadalmunk egyik általunk már bővebben jellemzett főbaját, a főváros praeponderantiáját s ezzel együtt a társadalmi mozgalmak centrális irányát. Ezen iránynak tulajdonítható többek közt a szegedi iparos mozgalom eredménytelensége is. A másik lényeges oka a jelen évi társadalmi mozgalmak meddőségének a fúzióban volt. Nincs miért tagadnunk, hogy ezen politikailag oly nagy fontosságú tény bénitólag hatott a társadalmi önállóságra. A volt ellenzék tétlen várakozó helyzetbe lépett s az előbbi kormánypártban sokkal kevesebb volt a tetterő, semhogy képes lett volna ezúttal társadalmilag közrehatni az új kormány működésében s e helyett megelégedett azzal, hogy politikai kiskorúságunkhoz képest a kormánytól várjon mindent. Ezen régi s a gravamenes időkből származó gyenge,ségünk volt az ellenzék tényleges politikája is, itt természetesen a kormány örökös szidásává alakulva. A hitelintézetek egyesülése rövid, zajos élet után homokban veszett, az önálló vámterület s bank érdekében megkezdett agitatió halva született gyermeknek látszik stb. Még súlyosabban hatott a fúzió az által, hogy — mint ez nálunk rendesen történik — a képviselőválasztások napjai mintegy válaszfalt húztak a társadalmi mozgalmak közé s azon kevés férfiú, ki az uj eszmék meghonosítása, a nép öntudata s tettereje felébresztése tárgyában működni szokott, holnapokon át nem érzett szilárd talajt lábai alatt s rég fejlődésnek indult munkáját a zajos napok befejezése után csaknem újólag élőről kellett kezdeni. A politikai élet a fúziós kormányválság nagy tényén kívül is sok tekintetben absorbeálta az emberek gondolkozásmódját. Alig szűntek meg Szapáry kísérletei a megyék kikerekítése tárgyában, mely tervek országos zavart s kedélymozgalmat idéztek elő, a törvényszékek leszállítása, a király velenczei útja, a közjegyzők s földbecslő biztosok kinevezése, az ügyvédi kamarák szervezkedése, a közigazgatási bizottságok életbeléptetésének megkísértése s mindenekfelett a vám- s bankkérdés elnyomtak vagy legalább megbénítottak minden társadalmi mozgalmat. Pedig ily mozgalmaknak nem voltunk hiányában. Tudományos tekintetben azon nyelvészeti vita, melyet Szarvas és társai kezdettek meg, messze tulhatott a sajtón s az »évad« szó elfogadása társadalmunkban mindeddig példátlan történeti zajjal történt, a népszínház kibérlése s ezzel kapcsolatban a népszínművek átengedése s a népszínház művészi feladatának megvitatása országszerte feltűnést okozott, a bukovinai magyarok ügye az év elején lelkesen karoltatol fel, s a Kossuth visszahívása érdekében kifejtett mozgalom is jelentékenynek volt mondható. A temesvári színház megnyitása, az aradi vértanúk emlékének megünneplése, a közlekedési szakférfiak mozgalma a magyar nyelv terjesztése körül, az izr. tanítók érdekében történt lépések s annyi más — nagyérdekűeknek mutatkoztak. Békés-Csabán, Gödöllőn, Esztergomban s más helyeken a vidéki múzeumok életbeléptetése, Szabadkán, Budapesten, Temesvárit, Szombathelyit s másutt az iskolai takarékpénztárak ügyében sokat tettek, Budapesten népszerű tudományos felolvasásokat rendező egyesület alakult stb. Társadalmunk a fővárosi sajtó példájára mindenekelőtt a színházakra fordította főfigyelmet. A koszorú Tóth Ede diadalai, a »Jóslat« érdekében kifejlődött irodalmi harc, s a népszínház ügye Kárpátoktól Adriáig mindenütt viszhangoztak, a meiningeniek, Giacinta Pezzana Gualtiermne színtársulata fellépte, Blaháné makranczossága vidéken is közbeszéd tárgyát képezték, azonban a vidéki színészet emelésére nem gondolt senki. A művészet valódi érdekei iránt létező közönyt jellemzi Izsó esete s az, hogy a zeneakadémia ügyét csak elbukásához közel karolta fel a közvélemény. Élénkebb volt a mozgalom nemzetiségi irányban. A múlt évi nagymérvű társadalmi tevékenység a pánszláv gymnasiumok ellen nem ismétlődött ugyan, de az erdélyi szász universitás, Helfert báró ellen napfényre jött nyilatkozatok, Tropper győrszigeti gyógyszerész irányában tanúsított tüntetés, a Matica beszüntetése , különösen a közlekedési vezetés magyarosítása mellett kifejtett társadalmi mozgalom eléggé tanúsítják, hogy e tekintetben még elég erős támaszt nyújtana társadalmunk mindazon törekvéseknek, melyek nemzetiségünket igyekeznek megvédeni a jogtalan támadások ellen. Az ultramontanismus kevésbé emelte fel fejét. Szatmári kath. kasino alakult, Debreczenben prot. ultramontán lap keletkezett s a vallásszabadságról s polgári házasságra vonatkozó lépések ismét meghiúsultak, Lateau Luiza többszörösen megénekeltett, de egészben véve az ultramontán irány sokkal szelidebb volt, hogysem a társadalom ellenhatását hívta volna fel. Hatala, a szabadelvű párt egyik vezére, lelépett a küzdtérről, a jogakadémiák s középtanodák ügyében az autonómiai ellenzék megszelídült, s a vallásos viták a Thaly-Fraknói féle jezsuita harczon kívül alig jutottak el a nagy közönségig. Különben az unitáriusok körében (Fretwell segélyezése), az erdélyi protestánsok, a magyar lutheránusok (Zsedényi beigtatása ss magyarosodási tünetek) végül a görög-katholikusok közt (Pásztélyi nemzeti irányú körlevelei) fontos mozgalmak történtek , irodalmilag a jelen év nem egy nagyobb szabású eszmének (uj prot. bibliafordítás, régi kath. egyházi írók kiadása) lön megtestesítője. A társadalmi élet árnyoldalai ezen évben borzasztó mérvben mutatkoztak. Nem hallgathatjuk el Offenheim hírhedt két hónapig tartott pőrét, Straussberg bukását, a Sonzagnopert, Thomas rémtettét, stb., melyek a mi társadalmunkra is nagy hatással bírtak. De különösen ki kell emelnünk a hazai rémeseteket : Erny rejtélyes meggyilkoltatását a főváros közepén, a hivatalnokok hitelegyesületének felbomlását Yanicsek öngyilkosságával, a b. Hirschfeld Manó, Deutsch Vilmos, Fuchs Ernő és társaiból álló gyalázatos rablócompániát biztosítási szédelgéseikkel, Keller és Bachrach eseteit, Pálffy Zsigmond öngyilkosságát tragikus mellékkörülményeivel s mindenekfelett az öngyilkosságok s hamis bukfi.gok folyton szaporodását, melyek szintén az átmeneti korban lelik megfejtésük kulcsát. A fényoldalakat kevésbé jegyzi fel a történelem s helyesen is. Elég annyit tudnunk, hogy ilyenek is voltak, sőt elég feljegyeznünk azt is, hogy a spiritisták szédelgéseit, a népszínházzal űzött komédiát a a közvélemény képes volt elitélni, hogy Jókai, Petőfi, (Aszód) Czuczor (Érsekújvár) s Szabó István tiszteletére rendezett ünnepélyeken önmagunkat megtudtuk tisztelni, hogy az akadémia könyvkiadó vállalata oly nagy tetszésben részesült s több ily tényeket, melyek növekvő szellemi önállóságunk mellett tanúskodnak. A magyar társadalmi életnek van jövője. Ha egykor komolyan fogunk gondolni ama népre, melynek nevében ma oly sokat teszünk a középosztály számára, de semmit a népért, ha a nemzetgazdasági eszmék elterjedése ledönti a kasztok s felekezetek előítéleteit, melyek nálunk aránylag véve elég csekélyek, — az idő magától meghozza azt, hogy tényleg európai nép leszünk, meghozza, hogy kiskorúságunkat levetkőzve, az állam helyett a társadalom lesz döntő szerepre hivatva s az által létünk jobban is megszilárdul. KÜLFÖLD. A franczia balközép programmja. A franczia viszonyok foglalkoztatják a közvéleményt. E helyütt adjuk azon manifesztumot, melyet a franczia pártok legjelentősbje, a balközép egyhangúlag fogadott el e hó 28-án, s mely valószínűleg a jövő assemblée többségének programmja lesz. A manifesztum igy hangzik: »Uraim! A perezben, melyben elválunk, hogy a haza előtt megjelenjünk, nem fog önök előtt időn kívülinek tűnni fel, ha visszatekintünk az útra, melyen áthaladtunk, főleg ha, mint mi hiszszük, a múlt magatartásunkra való ezen visszatekintés nyilván kijelöli jövőbeli kötelmeinket. Mert valóban vannak tények, melyek fölérnek ígéretekkel, mert határozott czélokat, hosszas erőfeszítést, s szükségszerű következményeket föltételeznek. A mi tényeink kiválólag ily jellegűek s elég lesz rá utalnunk, hogy mit tettünk, s meg lesz vele mutatva, mit kell még tennünk. A felelősség, melylyel az országnak tartozunk, lényegesen azon munkára vonatkozik, melyet a nemzetgyűlés befejezett, midőn az országnak alkotmányt adott. Szerencséseknek érezzük magunkat, midőn elismerjük, hogy ebben nagy szerep jutott tőlünk eltérő pártállású társainknak is, kik e feladathoz nagy önmegtagadással , politikai eszélylyel járultak, de legyen nekünk megengedve emlékeztetni arra, hogy mindenekelőtt a balközép szívós kezdeményezése eredményezte e diadalt. Önök emlékeznek rá, uraim, midőn a levezetés után, mely azonban szintén nem volt diadal nélkül való, mi fölemelők ez alkotmányos programmot, mint a zászlót, melyet a csata színhelyéről mentenek meg, a körülmények akkor korántsem voltak oly természetűek, hogy bizalomra lelkesítsenek. Azt mondták, hogy előbb kellett volna a szerepre vállalkozni, mintsem Thiers arra kényszerült, hogy lemondjon a hatalomról, melyet oly halhatlan szolgálatok által ékített. Ám az első erőfeszítés, hogy a pártok kierőszakolt paktuma helyébe a törvény uralma helyheztettessék, úgy jeleztetett, mint merénylet a szabadság ellen, s e nemes kísérlet kezdeményezői azért, hogy nagyon is igazuk volt, önkénytes visszavonulással lakoltak, amiért legfölebb az önérdek nélküliség túlságos voltának vádja illeti őket. Tanúi voltunk akkor, a történelemben tán páratlan jelenetnek, hogy nem egy párt, de három párt volt hatalmon. E három párt, melynek nem volt más jelszava, csak a közös gyűlölet, s mely mindig egyetértett abban, hogy mindent megakadályozzon, soha sem abban, hogy valamit is tegyen, e tehetetlenséget foganatosító kormányrendszerében is, ha ugyan lehetne kormányozni puszta tagadással; így a dogma bizonyos nemét hozták létre, melyet elneveztek konzervatív politikának. Az eszmék szemközt álló akaratok zűrzavarának ezen idején, a törvényes fejetlenség ezen időszakában, mely törvényes formák mellett már-már folytonossá tétellel fenyegetett, vállalkoztak önös arra, hogy e nyugtalan zavart, biztos holnap néljül hazának a nyugalmat, biztosságot s azon igaz beket megszerezzék, melyet egyedül csak végleges és határozott intézmények nyújthatnak. Mindennemű akadályokkal szemben, szemben azok vádjaival is, kik megtagadták önöktől az alkotmányozásnak még csak jogát is, szemben azok gúnyjával, kik az önök reményeit kicsinylék, önök minden támadással bölcs és folytonos mérsékletet állitanak szembe , és önöknek dolgot adhatott mérsékelteknek lenniök, legyőzetve, midőn elleneik győzve is oly kevéssé voltak azok. Nem lévén fanatikusok a kormányforma egy neme iránt sem, köztársaságiak lévéneszélyből, mert egy kitűnő mondás szerint e kormányzat látszott önök előtt egyedül lehetségesnek, s a perctől fogva, melyben a köztársaságot szükségesnek találták, megrendíthetlenül akarták is azt. Önök vállalkoztak arra,hogy ezt kimutatják az országnak, mely szorosan ragaszkodott a konzervatív érdekekhez, nem választván el soha a demokrácziát a szabadságtól, sem a szabadságot a rendtől. Önök erélyesen visszautasíták azon nagyon famózus emlékeket, melyek a köztársaságot az eszélyes lelkek előtt rémletessé tevék ; önök szabadelvű, felvilágosult, türelmes, mindenkinek nyitva álló köztársaságot követeltek; önök azt akarták, hogy kezességet nyújtson az minden jogvédelem, minden érdek iránt. .. Önök változhatlan tisztelettel környezték Mac- Mahon marechal elnöki tekintélyét, az egyedülit, mely szervezve volt, biztosak lévén, hogy kezeiben értintetlenül találandják a letéteményt, melyet becsületére bíztak. Szemben állva oly államférfiakkal, kik a kormányra is pártszempontokat és pártszenvedélyeket vittek, önök ellenzékül kényszerültek kormányférfiak gyanánt tenni és beszélni. Önök többet tettek, mint hiúskodtak a konzervatív névvel, midőn mások abban találtak kedvtelést, hogy követelgessék s hánytorgassák e czímet, önök alaptételeit gyakorolták. A társadalmi konzerváczió az önök szemei előtt soha nem tetszett a mozdulatlanság tanának. Önök mint a cselekvés elvét tekinték azt, önök a haladás kényszerítő erejét, mely törvénye az életnek, látták abban, eszükben lévén, hogy a társadalomban úgy mint a természetben, minden ami nem halad, elveszésre van kárhoztatva. Oly országban, melynek kormánya egy rettenetes katasztrófa közepén tűnt el, önök szerint a konzerváció első szükségszerű ténye új kormány alakítása volt; szükséges volt biztosítni a jövőt, teremteni törvényes rendet, kibékítni a kedélyeket, szóval alkotmányt konstituálni. Íme uraim, a tiszta, sürgető, elodázhatlan kötelesség, melyet önök nem szűntek meg emlékezetükbe hozni azoknak, kik konzerválták a reményt, hogy a nemzettel akarata nélkül rendelkezhetnek, vagy akarata ellen is rejtett czél felé terelhetik. Amit önök akartak, hála azon hatalmas segélynek, melyben a baloldal, s minden véleményű más képviselők, kik többre tárták hazájukat pártjuknál, reszelteték önöket, meg is tették. Az eszély, nyíltság, érdeknélküliség ezen tanúságaira az ország felismerendi önökben a valódi konzerváló pártot, ha ugyan az embereket nem szavaik, de tetteik után kell megítélni. Ez alkotmány, mely annyi erőfeszítés kései gyümölcse volt, s melyet úgy szólva darabonkint kelle kierőszakolni a habozós pártokra oszlott nemzetgyűléstől, nem egy rendelkezésében magán viseli a transakczió jellegét, amelyből eredt, s igen könnyű megbírálni tökéletlenségeit. De mi franczián igen gyakran elfelejtők, hogy a nép intézményei meghatározásának létesítésénél a probléma nehézsége nem abban áll, hogy egy elméletileg tökéletes mű hozassék létre, hanem inkább abban, hogy megtaláltassék a kellő határok közt a vélemények kiegyeztetésének lehető határa. Nem veszthetik ki tulajdonok azok, melyek tartóssá tehetik az alkotmányt, hanem a jogok, melyeket biztosít, s az érdekek, melyeket ápol. Igen keveset nyom, ha a logikusok elégedetlenek, csak a nemzet legyen elégült. S mindezt nem azért hoztuk emlékezetbe, hogy czéltalan vádakra keressünk anyagot, vagy saját magunk megtapsolására alkalmat; de azért, mert szerintünk ez jelzi jövőbeli magatartásunk alapját is, különösen azon választási időszakra, melynek küszöbén állunk. Önök sokat tettek uraim, de lehet mondani, hogy csak az a szerep vár önökre, hogy nyugodt nézői legyenek a megpróbáltatás azon művének, mely előkészülőben van ? Távol legyen tőlünk ez illúzió. Az önök szerepe nincs befejezve, sőt újra kezdődik. Önökre vár most művek védelme. Önök hozták életre emez alkotmányt, mely nem nyerte meg még a tapasztalás szentesítését, holott egyedül ez a mérvadó. Sokáig kellett önöknek védniök magukat ellenségei támadása ellen s tán nagyon buzgó vagy nagyon kalandos barátai türelmetlensége ellen. Ne áltassák magukat : e szerep az, mely továbbra is vár önökre. Önök találtak a többségre ez alkotmány megszavazásakor, de hiányzott e többség nem rég, midőn fenntartása és foganatosítása forgott szóban. Íme uraime hiány ,eléggé jelzi, mit kell önöknek még tenniük. Önök felelhetnének, reá mutatván a mai kamarában a többség mindazon elemére, mely védené magát bizonyára, ha szerepének nem azt látná, hogy szétomoljon, szétfoszoljon. De a perezben, melyben választóik elé mennek önök, roszul tennék, ha ily váddal fárasztanák magukat, mert a választók azok, kik hivatva vannak felelni e kérdésben. A többség helyébe, mely azon csodálatos igényt ápolja, hogy egy alkotmányt kizárólagosan annak ellenségei tartsanak fenn, az ország önöket akarja juttatni, s az ország sürget a két a kamara ajtaja előtt. Nyújtsák önök, uraim, kezüket neki. Beszéljenek önök merészen e néphez, mely előtt nem hízelegtek soha, de melyet gyanúsnak sem tartanak soha ! Programmjukat kérik önöktől; ám itt van az, egyetlen szó az. Az önök programmja az új, a törvény tekintélyére alapuló többség megalkotása; a köztársaságnak, melyet önök kimondtak, konszolidálása; egy nagy alkotmányos és nemzeti párt alakítása, mely a vélemények széles medrében egyesíti összes nézeteinket. E programm holnap már programmja lesz mindenkinek, ki nagy, szabad, felvirágzó hazát akar, s Francziaország jobban meg fogja érteni azt, mint a tudós enigmákat, melyeket mások adnak elébe. A harag s düh múlékony koalícziójával az egyetértés s egyesülés politikáját állítsuk szembe. Az engesztelés szellemének köszönhetők a dia-