A Honvéd, 1869 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1869-01-05 / 1. szám
nem rég (november végén) egy hasonló társulat jött Münchenben létre. Több mint 200 katonatiszt vett részt a megnyitásban s nem lesz érdektelen az elnök megnyitó beszédjét közelebbről megismertetni, mely kivonatban így hangzik: Először is a bevezetésben örömét fejezi az elnök az iránt, hogy minden fegyvernemből oly számosan vesznek egy a katonai tudományok fejlesztésére szentelt társulatban részt, és azt mondja, hogy nagy előmenetelre mutat, miszerint oly nagy számmal elismerik a mívelődés hatalmát. Ez elv igazságát, hogy minő hatalom rejlik a míveltségben, a harczias népek és hadseregek története számos bizonyítványokkal mutatja ki, azonban a történelem egyszersmind arra tanít, hogy a míveltségnek katonai tudással és fegyelemmel kell párosulva lennie, ha lényeges sikerre akarunk szert tenni. ■ Erre nézve elnök néhány példát idéz a történelemből. Daczára a Tacitus által említett „furor teutonicus“-nak, a Germánok hoszszas ideig csak azért viselték a római jármot, mert a rómaiak náluknál a míveltség magasabb fokán álltak, mígnem maguk az elnyomók kiképezték a Germánokat katonailag, és ekkor ezek lerázták lánczaikat és nemsokára Róma töltik reszketett. Nagy Károly hadait lelkesítni bírta és megfelelő intézmények által szigorú fegyelmet birt csapatjaiban behozni, s ezáltal magát félelmessé tette. A középkor ama csodálatos jelenséget mutatja fel, mely szerint a gyalogság a harczosok sorából egészen eltűnik, s csak mint etatisták a háttérben jelennek meg a gyalog felkelők. Az okos és vitéz svájcziak emelték a gyalogságot újból érvényre. 1315 és 1389-ben legyőzték a gyalogsággal a büszke lovasokat, s ezáltal a természetszerű viszony helyreállítására a lovasság és gyalogság közt az utat megtörték. 1322-ben Schweppermann a bajorok Lajossá számára Mühldorfnál egy győzelmet vívott, mely alkalommal oly evolúcziók történtek, melyek az új taktika kiindulási pontjának tekinthetők. Miksa császár hozta a Landsknechtek intézményét létre s ezáltal az állandó hadseregek felé tette az első átmeneti lépést. A tüzérség kifejlődésére is sokat tett. A lőpor használata a háborúban kezdetben csak kisebb körök figyelmét és tevékenységét vette igénybe. Az értelmesebb városokat látjuk a lőfegyverek készítésével és javításával foglalkozni. Augsburg 1340-ben már lőporgyárt állított; a tüzérség körül magának nagy érdemeket szerzett s nemsokára egy csapat gyalogságot kézi lőfegyverekkel állított ki. A svájcziak ezelőtt 424 évvel a st. sakali csatában jó hatással használták a mai „Kugelspritze“ elődjét, melyet „Hagelbüchse“-nek neveztek. Lipcsében már 1497-ben feltűnt egy czéllövés alkalmával a vontcsövű fegyver. A paviai ütközetben (1525) mutatkozik először a lőfegyver taktika előnye a középkori csatázási mód felett, azért az ekkor történt harczi esemény nagy érdekkel bír, mint azon pont, hol az új és régi taktika külön válnak. A francziák részéről kifejtett tüzérség és a spanyol argueburiek, kik a szétszórt csatázási módot használták, egyensúlyozták volna egymást, ha I. Ferencz túlragadva hevétől, régi harczi szokás szerént nem próbálja meg a nehéz lovasságával az ellenségen áttörni; megtámadván az ellenséget testőrjeivel, ezáltal saját tüzérségét masquirozza, s ez kénytelen a tüzelést megszüntetni; ekkor V. Károly, ki a félig nehéz lovasságot teremtette, csatárait s ez új nemű lovas csapatjait nagy sikerrel használta fel. A nehéz lovasság megveretett s I. Ferencz franczia királynak a lótaktika megvetését személyes szabadságának árán kellett megfizetni. Szónok itt Gustav Adolphra tér és bebizonyítja, hogy ez győzelmeit részben a hadsereg oly módori szervezésének köszönheti, mely szerint a csapatok erkölcsi eleme, azaz lelkesítő szelleme fokozódott. Elnök az újabb kor történetéből nem akar példákat említeni, mert ezek mindenek előtt ismeretesek, csak végül megjegyzi, hogy az igazi pajtásság a katonai míveltségben gyökeredzik , mert ez teszi az egyes fegyvernemek becsét és szükséges öszhangzó működését érthetővé, s így minden „Kastengeit“-ot a hadseregből eltávolít és a pajtásság alapját — a kölcsönös tiszteletet — állapítja meg. Hír szerint, közelebbről Stuttgartban egy hasonló katonai társulat fog létrejönni; Karlsruh és Darmstadtban is szó van róla. — Hát nálunk ? Könyvismertetés. 1. (Betrachtungen über die französische Armee. Von M. v. K. Wien, 1868.) Szerző ezen könyvecskében azt akarja bebizonyítani, hogy a franczia katona az első és legjobb katona a világon. Elismeri ugyan, hogy a gyakorlati kiképzésre nézve a franczia katona sok kívánni valót hagy hátra, és ezt ilyen formán vallja be : „az alaposság nem a franczia erénye,“ de túlfelől kiemeli, hogy a hazaszeretet és az ambíczió azon két rugó, mely a francziát minden más katona fölé helyezi. Szerző is azon véleményben van, hogy az erkölcsi elem egy hadseregben a legfőbb és legfontosabb tényező. Ezt a franczia főként az által emeli, hogy a párbajt a legénység között meghonosította. Erre nézve szerző így szól: „Egy hatalmas eszköz a becsületbeli fogalmak tisztázására és a harczias tulajdonok kifejtésére azon intézkedés, mely szerint a párbaj (a lőfegyverek kizárásával) a legénység közt meg van engedve. A párbajt itt nem űzik szabálytalanul, hanem ezt az elöljárók, mint a katonai becsületérzés egy fontos előmozdítóját, felügyelik. A vívás alapos tanulmányozása a párbajnál bizonyos szabályok és formák szigorú megtartását lehetségessé teszi s ezáltal nehéz megsebesülések megakadályoztatnak. A darmstadti katonai lap szerző ezen nézetét következőleg bírálja: „A párbajok kivételképen személyes viszálykodások befejezésére alkalmasak lehetnek, azonban mihelyt az élet általuk nincs koczkáztatva, nem egyebek játéknál és amint a tapasztalás mutatja, harczias bátorságot teljességgel nem bizonyítanak. Olyan férfiak, kik igen jeles vivők és híres duellánsok voltak, az ellenség előtt igen rosszul viselték magukat; túlfelől olyanok, kik elveiknél fogva nem duelláltak, a csatában magukat kitüntették. „Mi — szól a lap — a párbajt közkatonák közt nem helyeseljük és inkább szeretjük, ha ezek a veszekedéseket brevi mani ököllel igazítják el. Ehhez több bátorság és erősebb idegrendszer kell.“ A könyvre visszatérve, megjegyzendő, hogy szerző a dicsvágyat és ambícziót mint kizárólagosan a franczia katona tulajdonságait tünteti fel, míg a német katonát — szerinte — egyedül a kötelesség érzete vezérel. Szerző a kötelességérzetet csak surrogátumnak tekinti az erkölcsi elemek rugói közt. „A kötelesség érzete — így szól — a szolgálatban igen becsülendő igyekezetet fejthet ki, de nemes lelkesedést soha sem fog ébreszteni. Szerző nem fektet valami nagy súlyt a fegyelemre sem. Azt állítja, hogy a harczban az erkölcsi elem a fő dolog, míg a fegyelem, a taktika, a felszerelés csak másodrendű dolgok.“ Mi is azt hiszszük, hogy szerző itt túlságba esik, midőn azt állítja, hogy Francziaországban az elöljárók erőszakoskodása az alattvalók békétlenkedését feljogosítja — és midőn ezen elvet, mint korszerűt helyesli. Elismerjük, hogy a franczia katona véralkatánál fogva nehezebben szokja meg a fegyelmet. Az egyént nála folytonosan mivelik és kifejtik, ami a fegyelemre nézve hasonlóképen nem kedvező. Mi elismerjük, hogy a franczia katona csak nehezen szerezheti meg magának ama hidegvért, mely az újabb hadviselésnél annyira szükséges — azonban, a fegyelmetlenséget mint erényt nem állíthatjuk fel s azt hiszszük, hogy a szerző által hirdetett elv rossz következményeket vonhat maga után.