A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-05-05 / 19. szám

10 Feszty Masára Március 1 -jén múlt tíz éve, hogy elhunyt a felejthetetlen, utánozhatatlan, a csodála­tos Feszty Masa. A híres, a konzervatív-li­berális magyar társadalom szinte vala­mennyi jelentős személyiségét vendégül látó, kultivált nemesi-bohém légkörű Jó­­kai-ház életének utolsó tanúja távozott vele. Utolsó hajtása volt a századforduló magyar művésztársadalma hallatlanul ér­zékeny körének, amelyet Justh Zsigmond, Székely Bertalan, Czóbel Miska neve fém­jelzett. Ezek a művészek — akár nagyon korán haltak meg, akár magas kort értek meg, mint Masa néni — lélekben a múlt­ban éltek; érzéseik, gyökereik a háború előtti Magyarország atmoszférájához kö­tötték őket. Baráti köréhez ennek ellenére nem csak nagy történelmi nevek viselői tartoztak. Sok fiatal barátja is volt főképp diákok, tanárok, de leginkább olyanok, akiket va­lami módon megjelölt az élet Ismeretségemet Masa nénivel egy ko­máromi barátnőnknek és a Jókai-regé­­nyek iránti fiatalos lelkesedésemnek kö­szönhetem. Sok szép emlékem van róla. Nem láttam még embert, aki olyan gyer­mekien, önzetlenül örült volna az apró ajándékoknak, főleg a virágoknak, melye­ket mindig tragikus körülmények között elhunyt édesanyja képe elé állított. Talán nincs is még egy olyan ember a világon, aki annyira nagyvonalúan, természetesen és hallatlan gráciával adta volna szét ma­gát a sugárzó egyéniségét. Barátságunk hosszú évei alatt soha egy kritikus vagy rosszmájú megjegyzést nem hallottam tőle — talán nem is tudta nem szeretni az embereket. Mélyen és őszin­tén sajnálta őket, ezért tudott olyan ha­tártalan bőkezűséggel adni, szeretetét és tárgyait is. Mindenkit oltalmába vett, a kóbor macskák, a sérült szárnyú madarak gondviselője is volt. Soha nem láttam olyan kék szemet és olyan kimondhatatlanul szomorú tekinte­tet, mint amilyen az övé volt — ez a tekintet a lélek mélyebb mélyébe látott, előtte semmi sem maradhatott rejtve. A képeiről jól ismert szentek szeme volt ez, nemes ovájú arcukkal, áttetsző karcsú kézzel a la El Greco. Minden igaz emberi kapcsolat próbakö­ve a csönd, a társas hallgatás művészete. Az a csönd, amelyik néha beszédesebb, mint a beszéd maga. Néha órákat is ültem csendben a Vár­ban, a Tóth Árpád sétányon levő lakásá­ban és gyönyörködtem képeiben, ezekben a különös, lélekbeli, mintegy átlátszó szürrealista portrékban. Mindig csak azt festette, amit közelinek, a magáénak ér­zett, főleg gyerekeket. A különleges, meg­ismételhetetlen élmény tudatában figyel­tem szép, keskeny kezének repkedő moz­dulatait. Leginkább arcának kifejezését csodál­tam, ahogy magába merült elmerült az emlékeiben, és a világról csaknem telje­sen megfeledkezve festette képeit. Érez­tem, hogy ilyenkor milyen boldog. Néhány budapesti és vidéki templom őrzi képeit. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor a „Feszty triász" utolsó tagja is megkapja az őt megillető elismerést. Hi­szem ezt azért is, mert már elkezdődött apja, Feszty Árpád körképének restaurálá­sa is, ami Masa néni gazdag, szép és tiszta élete utolsó éveinek legnagyobb öröme volt. Masa néni nagy szeretettel ápolta szülei emlékét, de legalább ennyire szerette, ér­tette és értékelte nagyapja, Jókai Mór gazdag fantáziájú mesélőművészetének varázsát. Nemcsak a nagy Jókai-hősöket szeret­te, hanem a látszólag jelentéktelen alako­kat is, akik sorsuknál hibáiknál, szenvedés Ha él valaha a szó régi, klasszikus értelmé­ben tragikai hős, úgy az Feszty Árpád volt. Kevés ember felett ragyogott úgy a nap az élete hajnalán, delén, és kevés ember fölé borult olyan sötét, fekete éjszaka az élete alkonyán. Mikor Maeterlinck szerint elhagyta a meg nem született gyermekek országának küszö­bét, kis kosárkájában túl sok szépséget, tehetséget, intelligenciát, ragyogást, dicső­séget, egészséget hozott. Ez lett a tragédiája. Michelangelo — sokan mondják — tán sose lett volna azzá, amivé lett, ha fiatalkorá­ban nem törik be az orrát. Az édesapám még sokkal nagyobb festő lett volna, ha például csúnyának születik, ha dadog, ha nincs olyan éles érzéke a politikához, ha nem tud írni — még tovább, — ha nem mesés lovas és csárdástáncos, egyszóval, ha nem sikerült volna neki a világon minden. Nemcsak arra vágyott, hogy nagy festő legyen, — emberremeket akart magából fa­ragni. „Egész ember, reneszánsz alak akart lenni” — Méray — Horváth Károly szavaival élve. Fordítva, de (ahogy mama írásából megí­télem) Székely Bertalan tragédiájához ha­sonlít az ő tragédiája is. Az befelé tépte, boncolta magát széjjel. Annak az agyvelejét belső férgek rágták. Az édesapám kifelé sziporkázott. Lelkét vadmadarak, sasok marcangolták és szórták szét a szélrózsa minden irányában. Íyeiknél, gyöngédségeiknél, de jóságuknál fogva is sokkal közelebb álltak hozzá. Figyelemre méltóak visszaemlékezései apjára, Feszty Árpádra is. JAROSLAVA PAS­IAKOVÁ Talán ha kosarából mindenből kicsit még nagyobb adagot hozott volna, Leonardo - szerű univerzális zsenivé lett volna. De nem rossz időben és egy nagyon szegény, nagyon kicsiny országban ... Egyszer tálcán hozta eléje sorsa a szeren­csét. Pici voltam, nem emlékszem rá, csak az apám s anyám elbeszéléséből tudom az egészet. Berlinbe el akarták vinni papát ud­vari festőnek. Óriási jövőt, pénzt, dicsőséget jósoltak és ígértek neki. Azt hiszem, jól számítottak, mert megfelelt volna az építés nagy idejében Vilmosnak az az ember, aki sziporkázó szellemével, tehet­ségével, tüzes magyar temperamentumával emelné az udvari élet fényét, freskóktól kezdve lakomák rendezéséig. És papa mégse ment. Igaz, mama is lebeszélte, aki sohase sze­rette Berlint, hideg városnak tartotta. De különben se ment volna. Nem akart idegen dicsőséget szolgálni, és nem akart alkalmazkodni. És volt még egy-két ilyen eset, amikor, ha meg tudott volna önmagával alkudni, más lett volna az élete. Nem tudott. Sohase bánta meg. Mikor már minden összeomlott felettünk, akkor is büszkén emlegette és mint életfilo­zófiát tanította nekem: legnagyobb boldog­ság a tiszta önérzet érzése. És, becsületünkre legyen mondva, az é­ "“Az édesapám KINCSÜNK AZ ANYANY­ELV Még egyszer a tömegtájékoztató eszközök nyelvéről A Hét egyik tavalyi számában már foglalkoz­tam ezzel a témával. Az idő azonban múlik, iramlik, s azóta ismét „szép" gyűjteményem van az újságokban olvasott, s rádióban és a tévében hallott nyelvi baklövésekből, hibák­ból, tehát a magyar nyelv helytelen használa­táról. Kezdjük a szórenddel. Úgy gondolom, nyelvünk szórendjének szabályai egyáltalán nem nehezek, mégis a tömegtájékoztató eszközök nyelvében temérdek szórendi hibá­val találkoztam az utóbbi néhány hónap folyamán is. íme néhány példa: „A hatszáz tagot számláló Kertbarátok Szlovákiai Szö­vetsége Nagyfödémesi Alapszervezeté­nek ..Siralmasan kis egyesülete lenne ez a kertbarátszövetség, ha mindössze hatszáz tagja lenne Szlovákia egész területén. A tudósító nyilván ezt akarta írni: A Kertbará­tok Szlovákiai Szövetségének hatszáz tagot számláló (egyszerűbben: 600­ tagú) nagyfö­démesi alapszervezete..." A tévéhíradóban ezt hallottam: „Az egyik Pravda által ismer­tetett esetben ..." A moszkvai Pravdáról volt szó, ám megint a szórenddel volt a baj. Igaz ugyan, hogy nálunk is van Pravda, a Szovjet­unióban nem is egyfajta (pl. Komszomolsz­­kaja Pravda), mégsem az egyik Pravdáról volt szó, hanem „a Pravda által ismertetett egyik esetről"! Napilapunkban cikk jelent meg „a nem létező természetbarátok köréről" alcím­mel. Bizony itt sem a nem létező természet­­barátokról, hanem a nem létező körükről volt szó, tehát: ,A természetbarátok nem létező köréről". A babért a helytelen szórend „saj­tóversenyében" egyik képes hetilapunk tu­dósítója vihetné el, aki ezt írta:......kiabált az anyuka, és egy jókora — bizonyára neve­lési célzatból — nyaklevessel próbált érvényt szerezni az akaratának". (Ugye észrevették, hogy még két egyéb nyelvi hibát is kijavítot­tam a nyakatekert mondatban?) Közismert tény, hogy a hová kérdésre a főnév -ba, -be ragot kap (pl. az iskolába megyek, a kertbe megyek), a hol kérdésre pedig -ban, ben ragot (pl. az iskolában vagyok, a kertben vagyok). Úgy látszik, a tömegtájékoztató eszközök dolgozói ezzel az egyszerű szabállyal sincsenek mindig tisztá­ban. A rádióban hallottam.......olyan hely­zetben került..."........beleszóltak ennek az embernek az életében ..." A bájos tévébe­mondónőnek sem nézhetjük el a következő bekonferálást: „Kedves nézőink! Most pedig belekóstolhatnak a tévé szilveszteri műsora­iban". Van egy új „divatszavam" is. Jobban mondva nem nekem, hiszen én viszolygok tőle, de egyes újságíróknak. A pallérozott stílusú rádió- és tévériporter már nem „nagyságrendet", s hasonló „gyönyörűsége­ket" emleget. Az új szó a „tettenérés" és igei változata, a „tettenérni", íme néhány példa. Tévériporter mondta: „Ezen a konferencián is tettenérhető volt a glasznoszty". A tévéhír­adóban hallottam: „A nyugdíjasok elszegé­nyedése ebben a megyében is tettenérhető." Rádióriporter mondta: „A riporter azt a pilla­natot szeretné tetten érni, amikor egy tudós agyában megszületik a zseniális ötlet". Nem tehetek róla, de nem rokonszenves nekem ez a sok „tettenérés". A kriminalisztika, a ren­dőrségi vagy ügyészségi jelentések nyelvét juttatja eszembe. A kérdéses tévériporter tehát nyugodtan ezt mondhatta volna: „Ezen a konferencián is jelen volt (esetleg érzékel­hető volt, tapasztalható volt) a glasznoszty". A nyugdíjasok elszegényedése sem bűncse­lekmény, tehát a tettenérhető" névszói állít­mány helyett a „tapasztalható" állítmányt alkalmaztam volna. S ha olyan nagyravágyó riporter lennék, aki a tudós agyában meg­születő zseniális ötletet kívánja „tetten érni", helyesebben így mondanám: „A riporter ab­ban a pillanatban szeretne jelen lenni, ami­kor a tudós agyában megszületik a zseniális ötlet." További „érdekességek". Napilapunk „Postánkból" rovatában olvastam: ......a győztesek diplomát és értékes ajándékot kaptak". A tudósító nyilvánvalóan nem tudta, hogy a „diplom" szlovák szó, magyar jelen­tése : oklevél. A képes hetilapban öregdiákok 30­ éves találkozójáról tájékoztatott a cikk írója, aki magának a következő jelzőt adta: ......egy a volt diákokból". Pedig így lett volna helyes: „a volt diákok egyike". Meteo­rológus nyilatkozta a tévében: „A hét közép­ső felében már jóval alacsonyabb lesz a hőmérséklet". Ha a hétnek középső fele is lenne, akkor három felének kellene lennie: első, középső és második (vagy harmadik)? Pedig a meteorológus csak azt akarta közöl­ni, hogy a hét második felében (vagy felétől) már jóval hidegebb lesz. Neves újságíró mondta a tévében: „A szakszervezet prog­ramja még csak most van megfogalmazan­­dóban". Magyarul pedig: „A szakszervezet programját még csak most fogalmazzák meg". Napilapunk levelező­ rovatában olvas­tam : „Ez fokozott igényeket támaszt mind a lakosságra, mind a szervezetekre, közületek­­re egyaránt." Jaj! Azokat az igényeket bizony nem támaszthatjuk semmire, absztrakt fő­névről lévén szó. Helyesen tehát: igényt támasztunk valakivel (valamivel) szemben. Ha pedig mind-mind, akkor minek az egya­ránt. A következő kétféle megoldás létezik: „Ez fokozott igényeket támaszt mind a la­kossággal, mind a szervezetekkel és közüle­­tekkel szemben". Vagy: „Ez fokozott igénye­ket támaszt a lakossággal, a szervezetekkel és a közületekkel szemben egyaránt". Még egy furcsaság a levelezőrovatból. „Igyeksze­nek olyan körülményeket kialakítani a nyug­díjasok számára, ahol megpihenhetnek, ki­kapcsolódhatnak". Körülmények — ahol ? így érthetőbb lett volna! „Igyekszenek olyan kör­nyezetet kialakítani a nyugdíjasok számára, ahol megpihenhetnek, kikapcsolódhatnak".

Next