A Hét 1989/1 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 19. szám
10 Feszty Masára Március 1 -jén múlt tíz éve, hogy elhunyt a felejthetetlen, utánozhatatlan, a csodálatos Feszty Masa. A híres, a konzervatív-liberális magyar társadalom szinte valamennyi jelentős személyiségét vendégül látó, kultivált nemesi-bohém légkörű Jókai-ház életének utolsó tanúja távozott vele. Utolsó hajtása volt a századforduló magyar művésztársadalma hallatlanul érzékeny körének, amelyet Justh Zsigmond, Székely Bertalan, Czóbel Miska neve fémjelzett. Ezek a művészek — akár nagyon korán haltak meg, akár magas kort értek meg, mint Masa néni — lélekben a múltban éltek; érzéseik, gyökereik a háború előtti Magyarország atmoszférájához kötötték őket. Baráti köréhez ennek ellenére nem csak nagy történelmi nevek viselői tartoztak. Sok fiatal barátja is volt főképp diákok, tanárok, de leginkább olyanok, akiket valami módon megjelölt az élet Ismeretségemet Masa nénivel egy komáromi barátnőnknek és a Jókai-regények iránti fiatalos lelkesedésemnek köszönhetem. Sok szép emlékem van róla. Nem láttam még embert, aki olyan gyermekien, önzetlenül örült volna az apró ajándékoknak, főleg a virágoknak, melyeket mindig tragikus körülmények között elhunyt édesanyja képe elé állított. Talán nincs is még egy olyan ember a világon, aki annyira nagyvonalúan, természetesen és hallatlan gráciával adta volna szét magát a sugárzó egyéniségét. Barátságunk hosszú évei alatt soha egy kritikus vagy rosszmájú megjegyzést nem hallottam tőle — talán nem is tudta nem szeretni az embereket. Mélyen és őszintén sajnálta őket, ezért tudott olyan határtalan bőkezűséggel adni, szeretetét és tárgyait is. Mindenkit oltalmába vett, a kóbor macskák, a sérült szárnyú madarak gondviselője is volt. Soha nem láttam olyan kék szemet és olyan kimondhatatlanul szomorú tekintetet, mint amilyen az övé volt — ez a tekintet a lélek mélyebb mélyébe látott, előtte semmi sem maradhatott rejtve. A képeiről jól ismert szentek szeme volt ez, nemes ovájú arcukkal, áttetsző karcsú kézzel a la El Greco. Minden igaz emberi kapcsolat próbaköve a csönd, a társas hallgatás művészete. Az a csönd, amelyik néha beszédesebb, mint a beszéd maga. Néha órákat is ültem csendben a Várban, a Tóth Árpád sétányon levő lakásában és gyönyörködtem képeiben, ezekben a különös, lélekbeli, mintegy átlátszó szürrealista portrékban. Mindig csak azt festette, amit közelinek, a magáénak érzett, főleg gyerekeket. A különleges, megismételhetetlen élmény tudatában figyeltem szép, keskeny kezének repkedő mozdulatait. Leginkább arcának kifejezését csodáltam, ahogy magába merült elmerült az emlékeiben, és a világról csaknem teljesen megfeledkezve festette képeit. Éreztem, hogy ilyenkor milyen boldog. Néhány budapesti és vidéki templom őrzi képeit. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor a „Feszty triász" utolsó tagja is megkapja az őt megillető elismerést. Hiszem ezt azért is, mert már elkezdődött apja, Feszty Árpád körképének restaurálása is, ami Masa néni gazdag, szép és tiszta élete utolsó éveinek legnagyobb öröme volt. Masa néni nagy szeretettel ápolta szülei emlékét, de legalább ennyire szerette, értette és értékelte nagyapja, Jókai Mór gazdag fantáziájú mesélőművészetének varázsát. Nemcsak a nagy Jókai-hősöket szerette, hanem a látszólag jelentéktelen alakokat is, akik sorsuknál hibáiknál, szenvedés Ha él valaha a szó régi, klasszikus értelmében tragikai hős, úgy az Feszty Árpád volt. Kevés ember felett ragyogott úgy a nap az élete hajnalán, delén, és kevés ember fölé borult olyan sötét, fekete éjszaka az élete alkonyán. Mikor Maeterlinck szerint elhagyta a meg nem született gyermekek országának küszöbét, kis kosárkájában túl sok szépséget, tehetséget, intelligenciát, ragyogást, dicsőséget, egészséget hozott. Ez lett a tragédiája. Michelangelo — sokan mondják — tán sose lett volna azzá, amivé lett, ha fiatalkorában nem törik be az orrát. Az édesapám még sokkal nagyobb festő lett volna, ha például csúnyának születik, ha dadog, ha nincs olyan éles érzéke a politikához, ha nem tud írni — még tovább, — ha nem mesés lovas és csárdástáncos, egyszóval, ha nem sikerült volna neki a világon minden. Nemcsak arra vágyott, hogy nagy festő legyen, — emberremeket akart magából faragni. „Egész ember, reneszánsz alak akart lenni” — Méray — Horváth Károly szavaival élve. Fordítva, de (ahogy mama írásából megítélem) Székely Bertalan tragédiájához hasonlít az ő tragédiája is. Az befelé tépte, boncolta magát széjjel. Annak az agyvelejét belső férgek rágták. Az édesapám kifelé sziporkázott. Lelkét vadmadarak, sasok marcangolták és szórták szét a szélrózsa minden irányában. Íyeiknél, gyöngédségeiknél, de jóságuknál fogva is sokkal közelebb álltak hozzá. Figyelemre méltóak visszaemlékezései apjára, Feszty Árpádra is. JAROSLAVA PASIAKOVÁ Talán ha kosarából mindenből kicsit még nagyobb adagot hozott volna, Leonardo - szerű univerzális zsenivé lett volna. De nem rossz időben és egy nagyon szegény, nagyon kicsiny országban ... Egyszer tálcán hozta eléje sorsa a szerencsét. Pici voltam, nem emlékszem rá, csak az apám s anyám elbeszéléséből tudom az egészet. Berlinbe el akarták vinni papát udvari festőnek. Óriási jövőt, pénzt, dicsőséget jósoltak és ígértek neki. Azt hiszem, jól számítottak, mert megfelelt volna az építés nagy idejében Vilmosnak az az ember, aki sziporkázó szellemével, tehetségével, tüzes magyar temperamentumával emelné az udvari élet fényét, freskóktól kezdve lakomák rendezéséig. És papa mégse ment. Igaz, mama is lebeszélte, aki sohase szerette Berlint, hideg városnak tartotta. De különben se ment volna. Nem akart idegen dicsőséget szolgálni, és nem akart alkalmazkodni. És volt még egy-két ilyen eset, amikor, ha meg tudott volna önmagával alkudni, más lett volna az élete. Nem tudott. Sohase bánta meg. Mikor már minden összeomlott felettünk, akkor is büszkén emlegette és mint életfilozófiát tanította nekem: legnagyobb boldogság a tiszta önérzet érzése. És, becsületünkre legyen mondva, az é "“Az édesapám KINCSÜNK AZ ANYANYELV Még egyszer a tömegtájékoztató eszközök nyelvéről A Hét egyik tavalyi számában már foglalkoztam ezzel a témával. Az idő azonban múlik, iramlik, s azóta ismét „szép" gyűjteményem van az újságokban olvasott, s rádióban és a tévében hallott nyelvi baklövésekből, hibákból, tehát a magyar nyelv helytelen használatáról. Kezdjük a szórenddel. Úgy gondolom, nyelvünk szórendjének szabályai egyáltalán nem nehezek, mégis a tömegtájékoztató eszközök nyelvében temérdek szórendi hibával találkoztam az utóbbi néhány hónap folyamán is. íme néhány példa: „A hatszáz tagot számláló Kertbarátok Szlovákiai Szövetsége Nagyfödémesi Alapszervezetének ..Siralmasan kis egyesülete lenne ez a kertbarátszövetség, ha mindössze hatszáz tagja lenne Szlovákia egész területén. A tudósító nyilván ezt akarta írni: A Kertbarátok Szlovákiai Szövetségének hatszáz tagot számláló (egyszerűbben: 600 tagú) nagyfödémesi alapszervezete..." A tévéhíradóban ezt hallottam: „Az egyik Pravda által ismertetett esetben ..." A moszkvai Pravdáról volt szó, ám megint a szórenddel volt a baj. Igaz ugyan, hogy nálunk is van Pravda, a Szovjetunióban nem is egyfajta (pl. Komszomolszkaja Pravda), mégsem az egyik Pravdáról volt szó, hanem „a Pravda által ismertetett egyik esetről"! Napilapunkban cikk jelent meg „a nem létező természetbarátok köréről" alcímmel. Bizony itt sem a nem létező természetbarátokról, hanem a nem létező körükről volt szó, tehát: ,A természetbarátok nem létező köréről". A babért a helytelen szórend „sajtóversenyében" egyik képes hetilapunk tudósítója vihetné el, aki ezt írta:......kiabált az anyuka, és egy jókora — bizonyára nevelési célzatból — nyaklevessel próbált érvényt szerezni az akaratának". (Ugye észrevették, hogy még két egyéb nyelvi hibát is kijavítottam a nyakatekert mondatban?) Közismert tény, hogy a hová kérdésre a főnév -ba, -be ragot kap (pl. az iskolába megyek, a kertbe megyek), a hol kérdésre pedig -ban, ben ragot (pl. az iskolában vagyok, a kertben vagyok). Úgy látszik, a tömegtájékoztató eszközök dolgozói ezzel az egyszerű szabállyal sincsenek mindig tisztában. A rádióban hallottam.......olyan helyzetben került..."........beleszóltak ennek az embernek az életében ..." A bájos tévébemondónőnek sem nézhetjük el a következő bekonferálást: „Kedves nézőink! Most pedig belekóstolhatnak a tévé szilveszteri műsoraiban". Van egy új „divatszavam" is. Jobban mondva nem nekem, hiszen én viszolygok tőle, de egyes újságíróknak. A pallérozott stílusú rádió- és tévériporter már nem „nagyságrendet", s hasonló „gyönyörűségeket" emleget. Az új szó a „tettenérés" és igei változata, a „tettenérni", íme néhány példa. Tévériporter mondta: „Ezen a konferencián is tettenérhető volt a glasznoszty". A tévéhíradóban hallottam: „A nyugdíjasok elszegényedése ebben a megyében is tettenérhető." Rádióriporter mondta: „A riporter azt a pillanatot szeretné tetten érni, amikor egy tudós agyában megszületik a zseniális ötlet". Nem tehetek róla, de nem rokonszenves nekem ez a sok „tettenérés". A kriminalisztika, a rendőrségi vagy ügyészségi jelentések nyelvét juttatja eszembe. A kérdéses tévériporter tehát nyugodtan ezt mondhatta volna: „Ezen a konferencián is jelen volt (esetleg érzékelhető volt, tapasztalható volt) a glasznoszty". A nyugdíjasok elszegényedése sem bűncselekmény, tehát a tettenérhető" névszói állítmány helyett a „tapasztalható" állítmányt alkalmaztam volna. S ha olyan nagyravágyó riporter lennék, aki a tudós agyában megszülető zseniális ötletet kívánja „tetten érni", helyesebben így mondanám: „A riporter abban a pillanatban szeretne jelen lenni, amikor a tudós agyában megszületik a zseniális ötlet." További „érdekességek". Napilapunk „Postánkból" rovatában olvastam: ......a győztesek diplomát és értékes ajándékot kaptak". A tudósító nyilvánvalóan nem tudta, hogy a „diplom" szlovák szó, magyar jelentése : oklevél. A képes hetilapban öregdiákok 30 éves találkozójáról tájékoztatott a cikk írója, aki magának a következő jelzőt adta: ......egy a volt diákokból". Pedig így lett volna helyes: „a volt diákok egyike". Meteorológus nyilatkozta a tévében: „A hét középső felében már jóval alacsonyabb lesz a hőmérséklet". Ha a hétnek középső fele is lenne, akkor három felének kellene lennie: első, középső és második (vagy harmadik)? Pedig a meteorológus csak azt akarta közölni, hogy a hét második felében (vagy felétől) már jóval hidegebb lesz. Neves újságíró mondta a tévében: „A szakszervezet programja még csak most van megfogalmazandóban". Magyarul pedig: „A szakszervezet programját még csak most fogalmazzák meg". Napilapunk levelező rovatában olvastam : „Ez fokozott igényeket támaszt mind a lakosságra, mind a szervezetekre, közületekre egyaránt." Jaj! Azokat az igényeket bizony nem támaszthatjuk semmire, absztrakt főnévről lévén szó. Helyesen tehát: igényt támasztunk valakivel (valamivel) szemben. Ha pedig mind-mind, akkor minek az egyaránt. A következő kétféle megoldás létezik: „Ez fokozott igényeket támaszt mind a lakossággal, mind a szervezetekkel és közületekkel szemben". Vagy: „Ez fokozott igényeket támaszt a lakossággal, a szervezetekkel és a közületekkel szemben egyaránt". Még egy furcsaság a levelezőrovatból. „Igyekszenek olyan körülményeket kialakítani a nyugdíjasok számára, ahol megpihenhetnek, kikapcsolódhatnak". Körülmények — ahol ? így érthetőbb lett volna! „Igyekszenek olyan környezetet kialakítani a nyugdíjasok számára, ahol megpihenhetnek, kikapcsolódhatnak".