Alkotmány, 1899. szeptember (4. évfolyam, 210-235. szám)
1899-09-01 / 210. szám
IV. évfolyam, 210. szám. Péntek, Budapest, 1899. szeptember 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL VUL, Szentkirályi utca 28. HIRDETÉSEK felvételnek kiadóhivatalban is BÉCSBEH: Friedl Hubertnél Vn., Matzloinsdorfor-Strasse 7. Kéziratokat nem adnak vissza ELŐFIZETÉSI ÁR : Egész évre .......... írt 14. — Félévre» ...... « 7. — Negyedévre» » » » » « 8.50 Egy hónapra..»». « 1.26 Egyes szám 4 kr., vidéken 5 kr. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—60. Tanév kezdetén. Budapest, augusztus 31. (Dr. N.) A tanulóifjúság nagy berukkoló napja, szeptember elseje, elérkezett. A reggeli órákban és délben, ebéd után és ozsonna idején megélénkülnek az utcák a tudomány hadapródjaitól, akik tíz, húsz, harminc év múlva elfoglalják a mi helyünket a közpályán, az iparban, a kereskedelemben, a család fentartásában. Magyarország reménye ez az ifjúság, mely az iskolákra van bizva, hogy képezze őket, nevelvén jellemüket és oktatván értelmüket. Előttünk fognak sétálni megint, megrakva könyvekkel, mosolygó arccal. Látásuk ifjakká teszi az idősebbeket is és hiszszük azt, hogy ifjúvá fogják tenni egykor országunkat is. Vájjon beválnak-e majdan reményeink? Vájjon az iskola, mely naponkint hat órán keresztül ülőhelyzetben tartja növendékeit és otthon további három-négy órai ülésre kényszeríti, — vájjon ez az iskola fog-e az országnak szállítani oly nemzedéket, mely rátermett a jövendő kor nagy feladataira ? Ha nézzük azt az ifjúságot, mely most szabadul ki a különböző fajú és fokú tanintézetekből, és abból akarunk következtetést vonni, akkor reményeinket igen szerény keretek közé kell szorítanunk. Anélkül, hogy pesszimisták kívánnánk lenni, ki kell mondanunk azt, hogy nem vagyunk megelégedve azzal az ifjúsággal, mely a mi iskoláinkból kikerül. Sem az elemi iskola, sem a középiskola, sem az egyetem nem felel meg rendeltetésének. Mit ad az iskola a növendékeknek? Ad talán testi erőt és egészséget? Vagy ad tudományszeretetet ? Avagy erős jellemet fejleszt és helyes életelveket nyújt ? Ami a testi nevelést illeti, az utolsó évtizedben főképpen a középiskolákban valóságos divat lett a torna felkarolása. Ez mindenesetre valami, mert megtörése annak a téves fölfogásnak, mely a tudomány és a testi erő között ellentétet akar látni és fentartani. Csakhogy mit ér a heti két órai torna, mikor a tanuló egész napja szobában ülésből és a fej munkájából áll ? Arról ne is szóljunk, hogy a tornánál nem az egészséget akarják előmozdítani, hanem az akrobataságot, és midőn mindenféle tornaversenyeket rendeznek, már az iskola falai közt is meghonosítják a sport ismeretes túlzásait, amelyek nemhogy növelnék az egészséget, hanem aláássák azt. Inkább kevesebb leckét adjanak föl iskoláink és ehelyett több időt az ifjúságnak arra, hogy a szabad levegőn futkosson. Vagy ami még helyesebb: miután városi ifjúságunk az ő korai blazirtságában magától nem kívánja nagyon a szabad levegőt, vezessék ki a tanulókat testületileg a mezőre. A testi neveléssel tehát iskoláink nem lehetnek nagyra. De talán több eredményt mutat föl a szellemi nevelés terén, amelynek nevében kínozzák a testet? Az eredmény itt is siralmas. A középiskolák ismeretesek arról, hogy sokfélét és sokat akarnak megtanultatni növendékeikkel. A diákságra rászabadított szaktanárok mindent, ami szakmájukba vág, olyan fontosnak tartanak, hogy annak tudása nélkül élni sem érdemes. Ezek a szaktanárok, különösen a fiatal óriások, diktátumokkal még ki is bővítik sokszor a tankönyvet. És mi ennek az eredménye ? Az, hogy a tanuló, amint kiszabadult az iskolából, elfelejti a sok botanikai és mathematikai tudomány nagy részét, — és ez a kisebbik baj. Nagyobb baj az — és ez súlyos bűne az iskolának, — hogy a középiskolából kikerülő tanulók megundorodnak a tudománytól. Az egyetem pedig, különböző okoknál fogva, csak megerősíti őket a tudomány gyűlöletében. Tudjuk, milyen csekély a százaléka nálunk azoknak, akik szeretik a tudományt. No de jól van, mindenki nem lehet tudós, nem is kívánatos, hogy mindnyájan azok legyünk. De legalább gondolkozni megtanítja-e az iskola az ő növendékeit? Ha figyelemmel meghallgatjuk az úgynevezett intelligens emberek beszédjét, vagy olvassuk az írásaikat, ámulattal láthatjuk, hogy a logikájuk milyen fogyatékos. Nincsenek tisztában a fogalmakkal, ítéleteik zavarosak, következtetéseikben zökkenések, vagy álokoskodások vannak. Intelligenciánk nagy része nem tud logikusan gondolkozni. Innét a frázis nagy hatalma minálunk, mert szójátékokat és álokoskodásokat érveknek tekintenek. Azért oly kevés a jeles ügyvédünk és publicistánk, mert gyöngék vagyunk a dialektikában. Sok a szájhősünk és szószaporítónk, de kevés a debatterünk. Nem állunk különben a jellem fejlesztésével és általában az erkölcsi neveléssel sem. A vallástant az elemi és középiskolában szaktantárgyak tették meg, azért nincs a vallásoktatásnak befolyása a tanítás egészére s azért nincs vallásos nevelés. Az ifjú elhagyja az elemi vagy középiskolát, anélkül, hogy erkölcsei irányt nyertek volna; az egyetemen meg éppen AZ ALKOTMÁNY TÁRCÁJA Szent Imre herceg. — Legenda. — Verőfénynyel, napsugárral teljes szép rész volt. Novembert írtak már a szép kezdőbetűkkel ékes oklevelek alá a királyi kancellária íródeákjai: a serény barátok, ha egy-egy ítéletét vagy donációját foglalták írásba Árpád vérének, kegyes László királynak; megtartották már a halottak ünnepét is, amit csak néhány évtizeddel ezelőtt kezdett ünnepeltetni az a francia barát, Odilo, a Szent Király kortársa; a fejérvári szőlőkbe már csak szüretelni jártak ki a királyi város szorgalmas lakosai, kik még István király s Gizella királyné idejében betelepedett olasz nagyapáiktól örökölték a szőlőművelésnek s borcsinálásnak tudományát — egyszóval jól behaladt már az idő az őszbe s a természet még egyre pompázott, még egyre a nyár utójánál tartott, úgy látszott, mintha a természet is ünnepelni, örvendezni akart volna a magyarral együtt, kinek ez az esztendő olyan szép ünnepeket hozott volt. Mert a gyermek is tudta a hatalmas királyi városban, hogy mi minden ment végbe harmadfél hónappal ezelőtt a pompás, várszerü, soktornyú bazilikában. VII. Gergely pápa elrendelte, hogy azok testeit fel kell emelni, kik Pannóniában a keresztény hit magvait elhintették s az országot szóval és tettel a kereszténységre térítették. László király összehívta az ország nagyjait, papjait, bölcseit, tanácsot ült velük s három napig böjtölvén, miután az Ur számtalan csodával tette kétségbevonhatatlanná az első magyar király szentségét, elhatározták a dicsőült hamvak felemelését. «Mintha a napok újultak volna meg — írták a krónikások — a melyekről az Üdvözítő monda Keresztelő Szent Jánosnak: a vakok látnak, a sánták járnak, a siketek hallanak, a bélpoklosok megtisztulnak, a csonkák visszanyerik tagjaikat, az inaszakadtak meggyógyulnak — egyik csoda a másikat érte. Augusztus 2-án azután a templomba gyűlt az egész nép, élén László király s a főemberek. A papok gyászmisét énekeltek, felemelték a követ a régi koporsóról, összeszedték a csontokat, mint drága ereklyéket s fehér gyolcsba takarva beletették a Szent Szűz oltára előtt az uj koporsóba, melynek fedelére messze földről hivott művész mesteremberek faragták ki a szent király alakját. A csodák hire csakhamar szétment az egész országba. A távoli Erdélyből csakúgy eljöttek azok hallatára a hivő magyarok a fejérvári csodatevő sírhoz, mint az északi ispánságok rengetegeiből, s aki bizalommal kérte a Szent Királyt, aki áhítattal fordult hozzá segítségért, nem is jött haszontalanul. Az egyszerű magyarok álmélkodva néztek körül a fejérvári hatalmas bazilikában. Nekik is voltak otthon templomaik s akik elhagyták vagy csak titokban látogatták a táltosok rengetegekben bemutatott áldozatait, ismerték, jól ismerték a keresztény templomok belsejét, gyakran megfordultak bennük, hiszen István király rendelte így: Legyen rá gondja az ispánnak, hogy vasárnap mindenki templomba menjen ; otthon csak az maradhat, ki a tűzre vigyáz. De ilyen pompás templomot, mint a fejérvári, hazájában másutt nem láthatott a magyar. Hatalmas négyszögben épült, tornyai a négy sarkon büszkén emelkedtek az ég felé s ha megkondultak hatalmas harangjai, hiába jött el egész Fejérvár népe, a tágas épület csak nem telt meg velük. Karfalait gyönyörű faragványok ékesítették, padlója márványlapokkal volt kirakva, szekrényeit szebbnél-szebb palástok s más templomi ruhák töltötték meg, az oltárok közül a legtisztább aranyból vert s drágakövekkel kirakott táblák mutatták a Krisztus életének jeleneteit, az oltárokon bámulatos miva monstranciák, a sekrestyékben mindenféle kristály, onyx, arany- és ezüst edények állottak garmadában. A templom közepén pedig ott állott a magyarság legnagyobb kincse: gyönyörű szoborral ékes koporsóban a Szent Király felemelt teste. Ehhez, ennek udvarlására járt a legtöbb ember. Ama szép őszi napon is nagy sokaság érkezett a déli vidékről, Szent Pál megyéjéből, a kalocsaiból. A jámbor magyar zarándokok, napbarnított arcú kemény vitézek és szépséges aszszonyaik között akadt rendesen egy-egy idegen öltözetű ember is; Konstantinápoly s a déli vidékek felől jöttek ezek; világjáró zarándokok, kiket valami nagy bűn terhe, vagy a tulviági boldogság mérhetetlen óhajtása hajt a szentek sírjainak folytonos látogatására. Szives barátok fogadják az érkezőket: Mercurius, a szent hamvak őre, később a bihari berettyói monostor apátja, odavezeti őket a nagy király koporsójához, elmondja a szentté avatás csodáit, hálálkodva dicséri az Isten véghetetlen