Az Ujság, 1908. február/1 (6. évfolyam, 28-41. szám)
1908-02-01 / 28. szám
VI. évfolyam, 28. szám. Szombat, február 1 Budapest, 1908. SZERKESZTŐSÉGI: ] Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefőn 66—16. KIADÓHIVATAL: Budapest, Rákóczi-út 54. sz. Telefon 64-01-02—03. Taejrtelen hétfő kivételével , minden nap, ünnep után is. Előfizetési árak: Egész évre „ JTZ 28 k. — Félévre 14 » — » Negyedévre ..... 7 » — » Egy hóra „ „ „ 2 » 40 . Egyes szám ára helybeli \ ^ és vidéken 10 fillér. ROVÁS. Újabb konfliktus a magyarok és osztrákok között. Az ellentét szinte kiegyenlíthetetlen : az osztrákok emelni akarják a tiszti fizetéseket, s azt hiszik, ennek a módja az, hogy megszavazzák. A magyarok is emelni akarják a tisztek fizetését, de a módjának azt tartják, hogy nem szavazzák meg az emelést, hanem azt mondják, a kérdés még nem érett, összefügg a nemzeti követelésekkel. De hát nem függnek össze vele, ők nem zárkóznak el a szükség elől, de az ország nem bírja a terhet, ők csak a jövő esztendőre szavazzák majd meg, de visszahatólag erre az esztendőre, s mivel a tisztek nem várhatnak egy kerek esztendeig, hát már az idén fogják megszavazni a jövő évit, visszahatólag erre az esztendőre. Nem vagyunk elfogulatlanok osztrák testvéreink iránt s minden hunczutságra képesnek tartjuk őket. Azt azonban a vaknak is látnia kell, hogy az ő gálád, alattomos taktikájukkal szemben a magyar eljárás az őszinte, egyenes, becsületes és főképpen a legférfiasabb és legegyszerűbb.* Persze, hogy sietni kell, mert különben elkésnek. Nagy György engedelmet kér, hogy a tárgytól eltérhessen, az engedélyt nem kapja meg. Ez a többség nem tűr eltérést a tárgytól, sohasem is tűrte. A czimhez csak úgy lehet szólani, hogy az ember a czim egyes szavait bírálja, s ha azoknak ortográfiája helyes, akkor nincs ellene kifogás. Ez is régi gyakorlat, melyet ez a többség megszokott. Dehogy is nyújtott be ez a többség indítványokat a jegyzőkönyvhöz, módosítván márczius tizenötödikét márczius 15-ikére , dehogy kért erre név szerinti szavazást. Ez a többség mindig szorosra fogta a szólásszabadságot, s egyenesen hivatva van a házszabályok módosítására, melyek, még mielőtt módosítva vannak, máris meg vannak szigorítva. * A bécsi hősöket, amint hazajönnek, itthon körülfogják. S ilyenkor, itthon, a folyosón látni csak, hogy azok a labanczok, akik odafönt mindent megszavaznak, voltaképpen milyen kuruczok idehaza. Csupa szitok, csupa átok, csupa lecsepülése az egész ármádiapolitikának dúl a szájukból, hogy gyönyörűség őket hallgatni. De természetes, hogy a temperamentumot és meggyőződést a politikai eszély kormányozza. Idelent kuruczok és bátrak, odafönt labanczok és gyávák. S ez rendjén van igy, mert igy idelent is, odafönt is nyájas baráti körre találnak. De micsoda politikai éretlenség volna, ha itt mernének úgy beszélni, mint odafönt, vagy odafönt úgy, mint idelent ! Pintyőke modern. Irta Andronicus. Pintyőkének, kis gimnazista barátnőmnek édes anyja némi felindultsággal fogadott. — Tudja, hogy Pintyőkével baj van ? — Az istenért, csak nincs kanyaróban ? — Dehogy, hanem meg van bolondulva, órák hosszat pityereg a kanapén s közben esküdözik, hogy sohasem megy férjhez. — Egyelőre még korán is volna. De soha ? — Igen, igen, soha. El van keseredve az egész férfinem ellen. Azt mondja, hogy maguk mind zsarnokok, szörnyek, megalázzák a nőket. — Ugyan már, hagyd a szegénykét, ne csinálj a hóbortjából ilyen nagy dolgot — szólt közbe Pintyőke nagymamája. — Te meg az ő korában krétát ettél és eczetet ittál. Minden süldő leánykának van valami különössége. — No persze — mondtam én. — Különben hadd beszéljek én a Pintyőke fejével. — Kérem is, próbálja meg. Magára sokat ad. Mi már nem bírunk vele. Pintyőkét fehér szobácskája pamlagának sarkában találtam. Orráig be volt burkolózva puha nagykendőjébe és sirdogált. — Ej, ej, kedves kis barátnőm, mi ütött magához ? — Oh bácsi, maga nem tudja, milyen szerencsétlenség nőnek születni! — Nem, ezt valóban nem tudom. Nem próbáltam. — Imádkozzék, hogy ezután se próbálja meg ! — Azt hiszem, Pintyőke, ezen már túl vagyok. — Azt hiszi ? . . . Hahaha, bácsi sem áll ám a modern kutatás magaslatán ! — Ne ijesztgessen, kicsikém. — De igenis, ijesztgetem. A modern kutatás bebizonyította a folytonos reinkarnácziót. Erről már Steiner Adolf felolvasást is tartott. — Nem Steiner Rudolf ? — Az mindegy, a név nem határoz. Csak az a fontos, hogy amint meghaltunk, rögtön megint újra születünk. S én erre a bebizonyított tényre új vallást alapítottam. Az Igazság vallását. Pista bátyámnak, az ostoba kamasznak már elmondtam ezt a vallást, de ő nem hiszi és csúfol vele. — Ez gonoszság attól a zöld fiútól. De tudja mit, kis vallásalapítóm . Engem ismertessen meg az uj vallás tanaival. Hadd legyek én az első proselytája. Hisz még emlékszik, Pintyőke, hogy mikor két évvel ezelőtt uj nyelvet alapított, a Rimini-nyelvet, azt is én tanultam meg magától legelőször. Alapige : ki — szeretek , mi — szeretsz , ni — szeret. Ugye így volt ? — így, de az a nyelv ma már csak gyermekes bolondság. Azóta én nagyon megkomolyodtam. Két év nagy idő ! Sokat olvastam. — Mit ? — Újságot. Pedig mamácskám tiltja. Mert ő nagyon jó, de kissé elmaradott. A papa még inkább elmaradott. Ő azt hiszi, a könyvek érnek többet. Szegény könyvek ! Azokat már oly régen nyomtatták, hogy semmi sem lehet bennük az új eszmékből. De az újságban mindent megtalál az ember, amit naprólnapra fedeznek föl a modern gondolkozók. Abból ismertem meg Steiner Ignácz felolvasását is. — Steiner Rudolfét. — Hagyjon már békén, bácsi, azzal a keresztnévvel. Elég az hozzá, hogy maga is élt már számtalanszor, én is és mindenki. S fogunk élni, itt a földön, újra és újra, útt meg új emberekként, a végtelenségig. — Hisz az jó. — Jó ám, a mák a kinek. Mert az igazság vallása szerint az újjászületésben ér el bennünket a jutalmazás vagy a büntetés. — Ez, csakugyan, igen valószínű. — Valószínű ? . . . Bizonyos ! No és aztán jaj minden férfinak, aki a nőket üldözi, leszólja, kisebbíti. — Mi fog velük történni ? — Az, hogy egytől-egyig nőkül fognak reinkarnálódni. Mi, üldözött, leszólt, kisebbített nők ellenben, új életünkben férfiak leszünk. — Szegény Pintyőkém, akkor magának még több baja lesz az algebrával. — Csakhogy akkor én szemtelen korhely kamasz leszek, s amint megtudom, hogy szétküldték az iskolából az intőket, meg fogom lesni a postást a kapunk előtt s elsikkasztom az intőt. Pista bátyám is igy szokta. Ha nem ez a betyár akkor majd leány lesz és mehet naponként másfélórás earenice-sétákra a kiállhatatlan franczia kisasszonynyal. — Vagyis, Pista elkárhozik. — Talán nem érdemli meg ? . . . Mindig azzal a régi buta verssel csúfol, hogy »lányok — földi boszorkányok«. És azt mondja : szamárság lenne a nőknek megadni a szavazati jogot. Azok csak arra jók, hogy a jegeskávé meg a vaniliafagylalt közt válaszszanak. — Borzasztó. Majd adok én Pistának ! — Óh, nagyon soknak kellene »adni«, nemcsak Pistának. Az összes fiúk ilyenek, s a férfiak általában még rosszabbak. Csupa nőüldöző az egész fajzat. Ezért nem fogok én férjhez menni soha. Lekonyuló hősök. Mekkora vereséget szereztek a magyar nemzet tekintélyének, az ország gazdasági szerencséjének és az egységes nemzeti politikának a koalíció gyászmagyarjai, az már rég nem kérdés. De most Bécsben az is kitetszik, hogy ők, mint a magyar közjogok dicső héroszai is micsoda lekonyult állapotban vannak. A XVIII. század szervilis labanczai sem voltak ilyenek, pedig azok legszomorubb példái az augsburgi ütközet óta a füle-orra-levágott gyászmagyaroknak. Az 1715. és 1723. évi törvényekben határozott nyoma van annak, hogy legalább megrántották olykor vállukon a mentét és a közjogi elvekből nem engedtek. Most Bécsben hazudni ugyan bőven hazudnak, — szégyen-gyalázat, hogyőég az osztrákoktól is megvárják, hogy nekeik ebben kezükre járjanak — de ami a mente-rángatást illeti, ha egy-két régi nevelésű deákpárti magyar nem volna köztük, magyar és osztrák fölfogás közt már nem is volna különbség. Halljuk ugyan, hogy ez kényszerállapot, a bécsi paktum kifolyása és a fogasra akasztott korszaké. És hogy azért nem áll most sem rosszabbul Magyarország közjogi képviselete a delegácziókban, mint anno szabadelvűrpárt. Az előbbi kifogás igaz, sőt még annál is több: megalázó és szégyelni való. A második azonban nevetséges. Mert ha a koalíció egész ereje, országdúlása, tudása és képessége csak éppen annyit ért, hogy az elszenvedett iszonyú anyagi és erkölcsi károk után még az ország nagy közjogi érdeke sincs jobban képviselve, mint a belső tatárjárás előtt: hát akkor miért történt mindaz, ami történt ? Lapunk mai száma 32 oldal.