Bécsi Napló, 2006 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2006-03-01 / 2. szám
6 BÉCSI NAPLÓ 2006. március-április Ü Ügynökügyek (sokadszor) SZÜLEINK BECSAPTAK A rendszerváltás óta ahányszor a pártállami állambiztonsági szervezetről (AB) szárnyra kel valami hír, mindig várom, hátha megszólal valaki autentikus szakember, aki kiáll a közvélemény elé, és érthető módon megvilágítja a rendszerváltás előtti állambiztonsági munka gyakorlatát. Magamról annyit, hogy 1969-től 1988-ig a Győr-Sopron megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági szervénél dolgoztam különböző beosztásokban. Az itt szerzett tapasztalataim sok tekintetben országos érvényűek. Kezdem általános érvényű igazságokkal. Államgépezet - mindegy milyen politikai hatalom irányítja - nem tud működni az ahhoz elengedhetetlenül szükséges információk nélkül. A rendszerváltást követő első kormány ezt megtapasztalta, amikor egyes döntések meghozatalához nem rendelkezett elegendő és hiteles információval. Ugyanis működésképtelenné tették a titkosszolgálatokat. De nem csak a titkosszolgálatokban, hanem a bűnügyi operatív munkában is jelentős kárt okoztak. Gyanítom, hogy a hálózati operatív munka bűnügyi területen még mindig nem közelíti meg azt a színvonalat, ami esélyt jelentene az igazán eredményes bűnüldöző munkára. Az információszerzés és annak formája hatalomtól és rendszertől független. A titkos információszerzés eszköze a hálózat és annak egyedei a hálózati személyek: ügynök (v.), informátor (inf.), titkos megbízott (tmb.), titkos munkatárs (tmt.). 1989-ig volt ez az elnevezés használatos az állambiztonsági szerveknél. A titkos információk szerzésére létrehozott szervezetek - ma a Nemzetbiztonsági Hivatal, Információs Hivatal -mindig az aktuális hatalom által meghatározott cél elérését figyelembe véve a leginkább „hasznavehető” közegből választja ki informátorait, segítőit. Az állambiztonsági munka gyakorlata Mint minden munkahelyen, az AB-nál is eredményeket vártak a munkatársaktól. Operatív tiszt előmenetele, minősítése, értéke, azon múlott, hogy milyen eredményeket produkált. Három fő értékmérő volt: 1. mennyi operatív értékű információt szerzett az illető, 2. mennyi ügyet kezdeményezett és dolgozott fel, 3. mennyi operatív pozíciót létesített, hány beszervezést hajtott végre. A dörzsölt, törekvő operatív tiszt mindent elkövetett annak érdekében, hogy eredményesnek tűnjön, ezért nemegyszer átlépte a megszabott korlátokat, csúsztatott, információkat kozmetikázott a valóságtól eltérően jelölte meg a forrást. Vegyünk konkrét példát. Az operatív tiszt tudomására jutott valahonnan - családból, kocsmából, baráti körből - valamely értékes, ún. operatív értékű információ. Értékét növelte, ha az hálózattól, ügynöktől származott. Ezért az operatív tiszt, hogy növelje ázsióját, a szerzett információt egyszerűen „ráírta" valamelyik hálózatára, mintha az jelentette volna. Az ügynök ugyanis nem csak írásban jelentett, hanem szóban is, sőt volt, aki kizárólag szóban. Az operatív tiszt a találkozók után jelentésben leírta azokat az információkat, amiket ügynökétől kapott. Titkos munkáról lévén szó, nemigen lehetett ellenőrizni, hogy az információ valóban attól származik-e akit forrásként tüntetett fel. Nagyon is kérdéses tehát, mennyire lehet hálózati dossziéból következtetni a hálózat tényleges tevékenységére, főleg tizenhét - húsz év távlatából. A szabályok általában saját kezű írásos nyilatkozathoz kötötték a beszervezést. De voltak kivételek. A hálózati jelölt beosztása, hivatása, személyisége, operatív helyzete és egyéb körülmények alapján kidolgozott indoklással engedélyeztetni lehetett a beszervezési nyilatkozattól való eltekintést. Azaz beszervezési nyilatkozat aláírása nélkül is a hálózat tagjává válhatott valaki. Lehetett úgy is valaki hálózat tagja, azaz ügynök, hogy nem is tudott róla. Például beosztásánál fogva természetesnek vette, hogy havonta megjelenik nála az operatív tiszt, kérdéseket tesz fel, s ő erre válaszol. A következő példám sem a fantázia szülötte. Kis túlzás ugyan van benne, de a lényegét tekintve megtörtént: bevonul valaki katonának, jó KISZ-es múlttal, előfelvételis egyetemistaként. Itt a katonai elhárítás (111/ IV) látókörébe kerül, tanulmányozzák, majd beszervezik. A továbbiakban egyetemen tanul, például nyelvszakon, átveszi őt az egyetemekkel foglalkozó belső elhárítás, és III/ III-as ügynök lesz. Elvégzi az egyetemet majd menő külker céghez kerül olyan pozícióba ahol igen jó hírszerzési lehetőségekkel rendelkezik, akkori ellenségeink országainak, szervezeteinek irányába. Átveszi őt a kémelhárítás (III/II). A jó szakmai munkája eredményeképpen tartós külszolgálatra kerül, és akkor átveszi őt a hírszerzés (III/I). Egy idő után hazajön, népgazdaságilag fontos ipari céghez kerül vezető beosztásba, itt a hírszerző lehetőségei az úgynevezett társadalmi tulajdonvédelem irányába jók, átveszi őt a II/III-es osztály rendőrségi bűnügyi szolgálata, azaz a népgazdasági és társadalmi tulajdonvédelmi szolgálat. Munkahelyet vált, kulturális intézmény egyik vezető beosztásába kerül, amely a III/III-as osztály elhárítási területe, ezért ismét itt foglalkoztatják. Mivel munkaköri feladata a külföldiekkel való kapcsolattartás, a III/III-as és a III/II-es szolgálat hezitál, majd abban maradnak, hogy maradjon III/III-as hálózatnál, viszont az általa szolgáltatott információkat adják át a III/II- es szolgálatnak, azaz a kémelhárításnak. Hősünk tehát dolgozott a magyar rendőrségnek majd összes operatív szervénél, és mindig azzal győzték meg, hogy a hazáját szolgálja, a hazáját kell szolgálnia. Nem védőbeszédnek szántam gondolataimat, ügynökök mindig voltak, vannak, lesznek. Nemcsak az állam külső és belső biztonsága érdekében, a bűnüldözés érdekében, hanem a demokrácia védelmében is. Csupán rá kívántam világítani arra, hogy a volt ügynökök kérdése sokkal összetettebb és árnyaltabb annál, mint ahogy ez a sajtóban megjelenik, nemritkán azért, hogy a társadalom valóságos problémáiról elfordítsa az emberek figyelmét. A civil társadalom laikus, nem tett és nem tesz különbséget ügynök és ügynök között. Talán a fentiekből kitűnik, hogy ez nem is olyan egyszerű. Nem érdemes azon elmélkedni, hogy kik írtak alá, miért írtak alá. Az ügynöki szerepkört vállaló személyek históriája ellentmondásos momentumok sokaságát magába rejtő valóság. Ahány ügynök, annyi jellem, annyi sors, annyi emberélet. A beszervezéskor mást diktált a lelkiismeret, mást az önérdek, vagy a félelem, és a lelkiismeretet nem támogatták a társadalmi normák. Túlzottan is magára volt hagyatva az ember, amikor döntött. Talán tudta mi a helyes, de nem tudta, helyes-e a helyest választani. A diktatúrának voltak durva és lágy módszerei, kire mi hatott a beszervezéskor és a foglalkoztatása során. De nem igaz, hogy a hálózati személyt mindenre rá lehetett kényszeríteni, ez nem is volt cél. Még a legszorongatottabb ügynök is rendelkezett némi mozgástérrel. Tapasztalat, hogy még azokban is, akik vonakodva engedelmeskedtek ügynökként, idővel kialakult valamiféle lojalitás ahhoz az államhatalomhoz, amely a szolgálatába állította. E szerep kényszerű vállalása sokakban nem növelte, hanem csökkentette a belső ellenállást. Még egyszer, nem az az igazi kérdés, hogy a pártállamban ki írt alá beszervezési dokumentumot, hanem az, hogy mit csinált az után. Sokféle beszervezés sokféle jelentéssel párosult. Aki jelentéseket írt, még ha ártalmatlanokat is, részese volt a gépezetnek. És nem sejthette, nem tett-e nagyobb szolgálatot is. Nem gondolhatja komolyan Szabó István filmrendező sem, hogy a tőle származó információkat soha semmire nem használták. A legveszélytelenebb információt is elő lehetett venni, ha a szervek értésére akarták adni valakinek, hogy rajta tartják a szemüket. Varga László (1995-ben a BM. Iratfeltáró Bizottság tagja) történész szerint az elmúlt rendszer „végóráiban”, tehát 1989 első felében, az ÁB. Szervek hálózatában - a hírszerzés (III/ I) ebben nem szerepel - összesen 7.940 főt foglalkoztattak. Közülük 1.041 volt titkos munkatárs (tmt.), ők voltak a legmegbízhatóbbak, elvi meggyőződésből végezték munkájukat; 6.700 volt titkos megbízott (tmb.), még ők is többnyire elvi meggyőződésből működtek együtt; továbbá 199 volt ügynök (vi.), őket általában terhelő, kompromittáló adatok alapján szervezték be, illetve anyagi haszon reményében vállalták a munkát. A hálózati személyek 95,55 százalékát tehát nem zsarolás útján szervezték be, és ami roppant izgalmas, 22,5 százalékuk tagja volt az MSZMP-nek. Az ügynöklistákról a Dunagate ügy okán A történészek álláspontja megosztott abban a kérdésben, hogy léteznek-e „magánirattárak”, vagyis a rendszerváltáskor mentettek-e ki aktákat. Egyesek szerint a rendszerváltás hajnalán kirobbanó Dunagate ügy, amely a titkosrendőrség archívumaiban kezdődő iratmegsemmisítésről szólt, csupán titkosrendőrségi legenda. Mások szerint hitelt kell adni Horváth József vezérőrnagy (III/III csoportfőnök) nyilatkozatának, amelyet a kérészéletű Leleplező Könyvújság 2000/1. számában adott: „ ...a miniszterhelyettes utasítást adott két embernek, hogy a központi nyilvántartásban levő kartonok alapján állítsák össze az ügynöklistát, de nem a teljes körűt csak a III/III-asokét. (...) A botrány kirobbanása és a lista összeállítása közötti időben az operatív tisztek beavatkoztak az ügybe. Erkölcsi kötelezettségüknek érezték, hogy a nekik hűségesen dolgozó ügynökök anonimitását biztosítsák. Ezért a kartonok egy részét megsemmisítették, s ezeket olyan kartonokkal pótolták, amelyekben a megfigyelt személyeknek a neveit és nyilvántartását tették, vagyis fiktív adatokra cserélték. (...) így a ma is használt ügynöklistának csak egy része valóságos, a többi pedig lejáratásra alkalmas...! Mindenesetre az tény, hogy 1989. december 22-ét követően az előírások megszegésével, 1990. január első feléig regisztrálás nélkül zajló iratmegsemmisítés, számtalan lehetőséget hagy nyitva az iratok („B” és „M” dossziék), kartonok (6 és 6/a) számú sorsát illetően. Magyarázatul: a „B” dosszié a hálózati személyre vonatkozó bizalmi anyagokat tartalmazza. Az „M” dosszié munkadosszié, a hálózati személy által adott jelentéseket tartalmazta. A 6-os számú karton a beszervezett személyekről és azokról tartalmazott adatokat, akiknél a beszervezés meghiúsult. Utóbbi időben ezt húzzák elő a pakliból, ugyanis ezt lehetett hamisítani, kicserélni, helyette másikat készíteni. Bizonyító ereje a nullával egyenlő! A 6/a számú karton a hálózati személy operatív tekintetben fontos itthoni és külföldi kapcsolatainak adatait tartalmazta. Végül, az „ügynökkérdés” egyik vetülete, hogy derüljön ki végre, kik kaptak az állambiztonság jelentéseiből. A kérdés korántsem annyira „fogas”. Valójában jól körülhatárolható, kik kaptak az állambiztonsági szervek szigorúan titkos információs jelentéseiből. Elég „felmenni” az internetre, a hvg.hu összeállítása azt mutatja be, hogy az állampárti vezetők közül ki mit kapott, hogyan nézett ki az „ olvasó mozgalom”. E mozgalom tagjai voltak a megrendelők is! Helyi (megyei) vonatkozásban a megyei Pártbizottság első titkára és a Közigazgatási és Adminisztratív Osztály vezetője kapott minősített jelentéseket az állambiztonsági szervektől. Összegezve: 16 év halogatásai és félmegoldásai nem szabadították meg az országot az ügynökkérdéstől. Maradéktalanul jót lépni már bajos lesz. Ki akar szembenézni kinek a múltjával? Mindig marad elmesélni való, mert az új idők fényében másképp látjuk a múltat. Ha a törvény jobb lenne, a felesleges fájdalmakat megtakaríthatnánk. De az ügynöktörvény rossz, nem teljeskörűen teszi lehetővé a valóság feltárását, és nem gondoskodik arról, hogy az eltitkolt tények ne „véletlenszerűen” kerüljenek nyilvánosságra. Garamvölgyi György Becsaptak, mert nem élethű képet alkottak nekünk Magyarországról. Történelmi Magyarországtérképet mutattak nekünk, és Mécs Lászlót, Reményik Sándort, Wass Albertet, és más indexes írót olvastattak velünk. Nálunk a Philadelphiai Magyar Tanyán Gábor Áron járt. (Az embertől keletre, Szögletes szabadság, és a Túlélés írója) és házunkhoz Tollas Tibor jött vacsorára, mert édesapánk barátjaival börtöntársak voltak. Tizenéves gyerek volt Endre, mikor a Sz... nappaliban saját versét szavalta Tollas Tibor, Bebádogoztak minden ablakot, és P...vékről írta Tábortűz a szobában című versét. Becsaptak. De nemcsak szüleink, hanem cserkészvezetőink és magyariskola-tanáraink is: Bodnár Gábor, Anakumovits Ottó, Bodray Ferenc, Dömötör Margó, Nagy Károly, Hevesi Nagy Tibor, Szabolcs Levente is. Mert ők is azt a szép, tiszta Magyarországot, magyarságot mutattak be nekünk, azzal töltötték meg gondolatvilágunkat. Hogy a magyarok összetartanak. Hogy egymáson segíteni kell. Hogy igenis vannak magyarok Erdélyben, Vajdaságon, Kárpátalján, Felvidéken, és Burgenlandban. Népdalokat tanítottak nekünk, nem slágereket. A magyar történelem hőseit állították elénk: Árpád, Szt. István, Mátyás király, Rákóczy, Széchenyi, az aradi 13, az 56-os szabadságharcosok, Mindszenty bíboros. De becsaptak. Mert megérkeztünk Magyarországra, és mást találtunk. Megkérdezik tőlünk: „Vajk a fiad neve? Milyen érdekes. Sohase hallottam ilyen nevet.” Becsaptak, mert nem a mai Magyarország valóságát mutatták be nekünk. Egy magyarországi lapban olvastuk, a HVG-ben, hogy a nyugati emigráció egy „dédelgetett magyarságképet” tart. Hát igen. Szüleink egy dédelgetett magyarságképet adtak. Becsaptak, mert nem meséltek nekünk soha a Moszkva téren korán reggel található bűzös ürülékről. Vagy a hajléktalanok botránkoztató viselkedéséről. Nem meséltek a firkálásokról sem, sem a járdán található kutyakakáról. Becsaptak. De bizonyos fokig érthető. Ha valaki elkerül hazájától, csak a nemzet jó tulajdonságaira hajlamos visszaemlékezni az új hazában. Több kortársunk Amerikában nőtt fel, majd diák vagy felnőttkorban került Budapestre. Visszadisszidáltak. Ők se a tudatlan, naiv amerikai tulajdonságokra emlékeznek, hanem a jókedvű optimizmusra, a törődő közösségérzetre, az egymáson való segítőkészségre, a könnyed barátkozási hajlamra, az akármi-lehetséges-önbizalomra emlékeznek és az hiányzik nekik Budapesten. Nem a kihasználó vadnyugati kapitalizmusra emlékeznek, pedig van abból bőven Amerikában is, hanem a hosszútávon gondolkozó, szervezett, a vevővel törődő, mosolygós felszolgáló nyugati hozzáállást hiányolják. Mint ahogy barátaink az amerikai jótulajdonságokra emlékeznek, így szüleink generációja is a magyar nemzet jótulajdonságait említette nekünk. De nem haragszunk rájuk. Sőt, örülünk, hogy ilyen képet kaptunk gyermekkorunkban. Csupa jó élményünk volt a magyarságról felnövésünk során. És akkor jön a kérdés. Saját gyermekeinket hogy neveljük? Mik azok az értékek, amik fontosak, hogy elsajátítsanak? Folytatás a 8. oldalon Az Albertinában a Da Ponte Intézet szervezésében nyílt nagyszabású kiállítás - MOZART. Experiment Aufklärung (Kísérlet, Felvilágosodás) címmel - a Mozart év alkalmából. A kiállítás keretén belül értékes művészeti alkotásokat és izgalmas virtuális élményeket láthatunk, érezhetünk: a csodagyerektől a szabadkőművesig, a zsenitől a Mozart-golyó kliséig. Az Albertina grafikai gyűjteményét nemcsak a Mozarttal egyidőben élő Albert von Sachsen-Teschen - Mária Terézia veje - alapozta meg, itt oktatott később Ludwig Ritter von Köchel is, aki Mozart műveinek jegyzékét, a Köchel-jegyzéket készítette. Albert von Sachsen- Teschen és Ludwig Ritter von Köchel gyűjteménye is látható. A kiállítás 2006. március 17-től szeptember 20-ig látogatható. A bécsi KUNSTHALLE kettes csarnokában nagyon érdekes kiállítás tekinthető meg 2006. június 18-ig: fényképek Dél-Afrikából,O/McE, Brown, White címmel. Több mint tíz éve, hogy Dél-Afrikában az apartheid politika véget ért, de továbbra is fennállnak nem demokratikus jelenségek az országban. Egyes társadalomkutatók úgy vélik, hogy sok minden nem változott, csak a társadalom elitjének bőrszíne „színesedett“. Erőszak és kriminalitás a hétköznapok természetes jelensége. A kiállításon dél-afrikai fotóművészek alkotásai mutatják be a hétköznapok tragédiáit, emberek helyzetét. Ez a gyűjtemény nem politikai képek elsősorban, hanem olyan művészi alkotások, melyek a hétköznapok problémáit és valós pillanatait örökítették meg. Különösen az apartheid és a változás bemutatása volt a cél. Dél-Afrika lakosai között jelentős az indiai származásúak létszáma és sorsuk, helyzetük nagyon eltérő. A kiállítás során az indiaiak életpillanatait is örökíti meg, sok meglepő felvétel. A kiállítás alkotói között láthatjuk többek között Omar Badsha, David Goldblatt, Pieter Hugo, Thando Mama, Zwelethu Mthethwa, Jo Ractliffe, Bemie Searle, Andrew Tshabangu művészek alkotásait. A Leopold Múzeumban jelentős osztrák festő alkotásai tekinthetők meg. Anton Alfons Walde (1891- 1958) monumentálisra törekvő festő, aki megszállottan festette az alpesi tájat, síelőket, kirándulókat, Kitzbühel környékét. Ez volt az élettere. Több képet festett farostlemezre és kartonra. Walde szerette a pasztózus festésmódot. Bemutatásra kerül a művész 130 alkotása, melyek magángyűjtők tulajdonában is vannak, így ezen a kiállításon több festmény először látható nagy nyilvánosság előtt, de a művek zöme a Kitzbüheli múzeum és a Tiroli Landesmuseum tulajdona. A kiállítás kurátora Gert Ammann, Alfons Walde művészetének szakértője. A kiállítás egyik jelentős része a művész korai művei, melyek az első világháború idején készültek. Walde alkotásai mellett megtekinthetők a kortárs művészek képei is, mint Al bin Egger-Lienz, Artur Nikodem, Wilhelm Nikolaus Prachensky, Ernst Nepo, Johannes Troyer, Franz Lenhart. A tárlat 2006. június 19-ig látogatható. A BA-CA Kunstforum termeiben különleges kiállítás látható, melyben a 20-as évek kelnek szinte új életre, az Őrült szerelem (Verrückte Liebe) - Dalitól Baconig címmel. A berlini Ulla és Heiner Pietzsch magángyűjteményét mutatja be, akik a szürrealista művészek világával jegyezték el magukat. A gyűjtemény legjelentősebb darabjai a francia szürrealizmus művei az 1920-as évek második feléből, André Breton, Joan Miró és Salvador Dali alkotásai. A kiállításon még láthatók Pablo Picasso, Max Ernst, René Magritte és Paul Delvaux képei és plasztikái, valamint az 1940-es évek amerikai festészetének absztrakt expresszionista művei, például Robert Motherwell és Francis Bacon munkái is. Több mint 100 alkotás látható a tárlatán, mely 2006. június 18-ig látogatható. A MUMOK (Museum Moderner Kunst) bemutatja az Erste Bank Csoport (Erste Bank-Gruppe) gyűjteményét Kontakt címmel. Az Erste Bank Csoport különböző irodáiban eltérő irányultságú és méretű műgyűjteményt birtokol, és ezen a kiállításon Rainer Fuchs és Boris Marte vezetésével kerül bemutatásra a közép-európai országok művészete, melynek első állomása a jelenlegi kiállítás. A kiállítás fő témája a politikai és történelmi változások az 1960-as évektől kezdve. A jelenlegi kiállítás Bécs és Pozsony tekintetében mutatja be az elmúlt évtizedeket. A tárlaton láthatóak többek között Marina Abra movic, Pawel Althamer, Heimrad Bäcker, Cezary Bodzianowski, Carola Dertnig, Josef Dabernig, Ion Grigorescu, Marina Gr*inic, Hajas Tibor, Mladen Stilinovic, Rasa Todosijevic, Milica Tomic, Peter Weibel, Heimo Zobernig művei. A kiállítás 2006. május 21-ig tekinthető meg. Belvedere Galériában Carl Unger (1915-1995), aki a Wiener Art Club tagja volt, alkotásaiból látható kiállítás. Carl Unger sokoldalú művész volt, érdekes megközelítése volt az absztrakt ábrázolásban a tájfestészete. A kiállított 120 alkotásából a kubizmuson át az absztrakt stílusig látható a művész ábrázolási formája. A kiállítás 2006. június 5-ig tart nyitva. Aszalós Sándor Pszichológiai kezelés magyar nyelven Dr. Jávorszky Károly megnyitotta pszichológiai rendelőjét Bécs, Landhausgasse 4. szám alatt. Izgatottság, túlérzékenység, lelki görcsök, indokolatlan gátlások és félelmek szakszerű enyhítése és kezelése gyógyító hatású és betegségeket előz meg. Kérjen házi- vagy szakorvosától átutalót („Überweisungsschein“), vagy hozzon magával szakorvosi betegbiztosítási lapot („Facharzt-Krankenschein“). Előzetes időpont-egyeztetés ajánlatos a bécsi 533 47 40-es telefonszámon. + + Múzeumi ajánló