Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-02-23 / 8. szám

4 PUSZTULÓ KINCSEK KÖZÖTT A Széchényi Könyvtár zsúfolt kutató­folyosóján nagyér­tékű, régi nyomtatványokat gon­doznak. Nyolcan-tízen ülnek sor­ban az íróasztaloknál s mögöttük minden ablakmélyedésben pótíró­­asztalok, ott is ül valaki. A bib­liográfia osztály: két, egymással szembefordított íróasztal, a hát­térben ül az osztályvezető, ez az ő­­szobája i«. A háta mögött pok­róc az ajtón, hogy felfogja a Nemzeti Múzeum előcsarnokából beáramló huzatot. Ugyanezen a folyosón végzik a legnagyobb csendet igénylő, elmélyült tudo­mányos kutatást s ugyancsak itt van a kutatáshoz szükséges segéd­könyvtár, munkatársával együtt: mindez 79 négyzetméternyi terü­leten. A kézirattárban a felbecsülhe­tetlen értékű ritkaságok — ame­lyeknek páncélteremben lenne a helyük — asztalokon feltornyoz­va, földön kirakva hevernek. Előszoba nagyságú, sötét helyi­ségekben, állandó villanyvilágí­tás mellett hárman-négyen dol­goznak egy fülkében az egész katalógushálózat címíró, sokszo­rosító munkáját végzők. Jártam a fotólaboratóriumban, amely egyben mikro­filmtár és kutató­terem. Míg az előszobátokéban előhívják a fényképet, a belső szobából nem tudnak közlekedni, más kijárat nem lévén s a képek előhívásához sötétnek kell len­nie. Ugyanitt a kutatóhelyiség egy függönnyel elválasztott fül­ke, két géppel, picike íróasztal­lal összezsúfolva. Állandóan rossz itt a levegő és állandó a fejfájás. Rendszerint hatan vannak bent, de" ha bejön még két kutató, akkor a legbonyolultabb lépé­sekkel kerülgetik egymást és az asztalokat, szekrényeket, a fel­halmozott, tűzveszélyes film­tekercseket. Jártam délután az olvasóteremben, illetőleg, az ol­vasóterem folyosóján, ahol vagy 40—50 várakozóval együtt, ke­zemben sorszámmal, arra vártam, hogy az olvasóban egy szék meg­ürüljön és a kintlévőkből beme­­hessen valaki. Jártam a raktár­ban, ahol mennyezetmagasságig könyvtári anyagot gyűjtöttek ösz­­sze, láttam emeletnyi magasban berendezett polcokra ráagga­tott, könyvekkel zsúfolt pótpolcot, lát­tam elporladt régi könyvet, ame­lyet megevett a penész és láttam könyveiket ömlesztve, a padlóra, emberderékig érő magasságiban, óriási halmokban. A Széchényi Könyvtár anyaga a város huszon­egy helyén van elhelyezve, a többi között a Királyi Pál utcá­ban, egy Semmelweis utcai kocs­mahelyiségben, egy Baross utcai asztalosműhelyben stb. A huszon­egy különböző részlegből tizenegy helyen feldolgozó munka folyik, a többi raktár. Ha valakinek szüksége van egy könyvre, nyom­tatványra, találgathatja, hogy melyik raktárban akad rá. A vezető fizikai okoknál fogva nem lehet egyidejűleg a város tizen­egy pontján, ahol a feldolgozás folyik (a többi között Óbudán, a Kiscelli úti Schmidt-kastélyban, Újpesten, a Rokolya utcában) s így kénytelen munkatársait kellő irányítás, segítség nélkül hagyni. Ha valamelyik külső részleg dol­gozójának egy beteglapra van szüksége, eltölthet jó egy-két órát, míg bejut a központba, az igazgatóságra Nemzeti könyvtá­runk, művelődésünk, tudomá­nyunk csarnoka, nemzeti múl­túnk emlékeinek­­kincsesháza, mostohagyerek, számára nincs hely. Társbérletben lakik a Nem­zeti Múzeumban. A probléma régi. Már 1889-ben beadványt olvasott fel a képviselőház tanügyi bizottsá­gában Vadnai Károly író, a Sza­badelvű Párt tagja, az 1848-­as szabadságharc részvevője. Jelen­tésében előadja, milyen méltatlan helyzetben van a Nemzeti Mú­zeum s benne a könyvtár, amely­nek sok értékes anyaga kiszorul a folyosókra, pincékbe s meg­oldást javasol. »A jövő fejlődé­sére nézve tekintetbe jöhet a könyvtár áthelyezése. A nagy alapító neve iránti kegyeletből Széchényi Könyvtár címmel.­ Az eltelt hatvanhét év alatt végre­hajtották Vadnai Károly javas­latának egyik felét. A­ könyvtár címül megkapta a nagy alapító, Széchényi nevét. A javaslat má­sik fele tekintetében az állapo­tok változatlanok maradtak. A nemzeti könyvtár ma is egy épü­letben van a Nemzeti Múzeum­mal, mindkettő szorong, szűköl­ködik, zavarja egymás munkáját. Vadnai Károly beadványa idején tíz dolgozója volt a könyvtárnak, ma 264. A könyvtár állománya 1846-ban 150 ezer darab volt. Ma 4 millió egység (könyv, folyóirat, kézirat, kotta,­ térkép, plakát), nagyjából azonos férőhelyen. S ha már számokkal érvelek, hadd írjak ide még két adatot. A nem­zeti könyvtár helyiség-­kérdése ügyében az elmúlt évek során 59 beadványt szerkesztett a Népmű­velési Minisztérium — hasonló eredménnyel, mint hatvanhét év­vel ezelőtt Vadnai Károly. Bul­gáriában a nemzeti könyvtár ál­lománya 400 ezer darab s ehhez nagyszabású, szép épületet emel­tek, az Európa-szerte ismert Bazil Kolarov-könyvtárat. Nem lenne valósághű a kép, ha elhallgatnám, hogy történtek intézkedések a Széchényi Könyv­tár elhelyezése ügyében. Azonban amit egyik kezünkkel adtunk, azt a másikkal visszavettük. 1945- ben az Eszterházy-palota szolgált nemzeti könyvtárul, ám azt rö­videsen igénybe vették köztársa­sági elnöki palotának s a nem­zeti könyvtárnak három napon belül ki kellett költöznie; anya­gát ideiglenesen összezsúfolták a Nemzeti Múzeum dísztermében. Ez a gyönyörű, reprezentatív te­rem sem tölthette be hivatását; nem rendeztek benne előadáso­kat, kiáll­ításokat, hiszen könyv­rakt­árnak használták. Ez így tartott 1950-ig. E­zerkilencszáznegyvenhétben kiutalták a nemzeti könyv­tár számára a Bródy Sándor Utca 16. sz. házat, két táró oda is köl­tözött s ekkor egyik pillanatról a másikra érkezett egy rendelet, amely szerint az épületet át kell adni a MOK-nak. (Múzeumok Or­szágos Központja.) Keserű elég­tétel, hogy már a MOK sincs eb­­ben az épületben, még megszű­nése előtt kiköltöztették. 1952-ben a Széchényi Könyv­tár megkapta az Országos Könyv­tári Központ helyiségeinek felét kisegítésként, a Guszev utca 1. sz. épületben. Azonban ez nem új férőhelyet, hanem új feladatot jelentett , amelyeket a kapott helyiségeknél sokkal nagyobb arányokban — át kellett venni az Országos Könyvtári Központ­tól. 1954-ben megkapta a Széchényi Könyvtár az Országos Könyvtári Központ helyiségeinek másik fe­lét, de akkor az Országos Könyv­tári Központ helyébe lépett Nép­­könyvtári Központ feladatát kel­lett átvennie az új helyiségré­szekkel. Szinte lehetetlen végig követni a fejetlenség és zűrzavar ama tobzódását, amely a Széché­nyi Könyvtárnak juttatandó he­lyiségek kiutalása körül felbur­jánzott. A Széchényi Könyvtár­nak ígért épületet váratlanul ki­utalták a rádió számára, a DISZ- központ épületét — annak elköl­tözése után — a TTIT-nek, a Pe­dagógus Szakszervezet házát a Lenin Intézet számára, végül diákszállónak a Széchényi Könyv­tár ismételt igénylései és a ka­pott biztató ígéretek után, egy további épületet ugyancsak a Rádióhivatal számára. (A Mú­zeum utca 7. sz., a Pudkin utca 30. sz., a Múzeum utca 17. sz. és a Reviczky utca 6. sz. épületek­ről van szó.) A nemzeti könyv­tár mindig csak ígéretet kapott, megoldást soha. S megoldás ma sincs, mert nemzeti könyvtárunk ügyét a döntő fórum úgy kezeli, mint valami huszadrangú raktár­­helyiségét. És ki ez a döntő, leg­főbb hatalom? A KÖZELBIZ, amely a legutóbbi időkig csak a Minisztertanácsnak volt aláren­delve. P­edig érdemes volna segíte­ni, menteni, hiszen felmér­hetetlen kincs őrzője a Széchenyi Könyvtár. Itt van világhírű, har­mincegy Corvináink, mintegy öt­száz, latin nyelvű, középkori kéz­irat, első magyar nyelvemlé­keink, a bécsi Képes Krónika, a Kálmáncsehi breviárium, mely­nek lapjai 500, 700 év távolából is fakulatlan színekkel, ékszerek­ként ragyognak. A magyar iro­dalomtörténet és az egész ma­gyar tudományos élet nagyjai­nak autográf kéziratai, Zrínyi, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Jó­kai, Mikszáth, Széchenyi és Kos­suth, Ady, Habits Mihály, Köl­csey kéziratai, Herzen-levelek. Karl Marx önéletírásának kéz­irata, pénzértékben kifejezhetetlen könyvritkaságok. A Rokonok cí­mű magyar játékfilm elkészí­téséhez a plakát­tárat használ­ták fel a filmrendezők. Az Erkel­­filmhez és a Dérynéhez a zene­műtárat, a moszkvai Bánk bán előadás előkészületeihez a szín­háztörténeti osztály anyagát. Szinte elsorolhatatlan az a sok nagyszerű megnyilvánulás, amely­­lyel a könyvtár az eleven életet, népünk kultúráját, a közműve­lődést lendíti előre. A KÖZEL­BIZ nem alkalmas arra, hogy en­nek a kérdésnek a jelentőségét felmérje. Habent sua fata licelli — a könyveknek megvan a maguk sorsa — tanítja egy bölcs latin közmondás. A mi nemzedékünk azonban már a gyakorlatból tudja, hogy a sorsát mi magunk formáljuk. Volt erőnk egy or­szág képét, életét megváltoztatni. A könyvtárépület kérdését ne tudnék megoldani? Csak a kö­zönyt, nemtörődömséget, a ránk súlyosodó tehetetlenséget kell le­győznünk. B. S. AGYONZSÚFOLT, LEVEGŐTLEN KUCKÓKBAN dolgoznak a Széchényi Könyvtár tudományos munkatársai

Next