Határszéli Ujság, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-54. szám)

1909-07-05 / 27. szám

2. oldal. terben lehetetlen és hihetetlen állapotok vannak ma is. A főszolgabírói fizetés és irodai és utazási átalány nagyon kevés, a centrális hivatalnokok fizetése sem meg­felelő. A szolgabírói fizetés meg egyene­sen a nobile officium. De hát a „circen­­ses“ nem ad kenyeret a családnak. A római nép is ezt kiáltotta: „panem et circenses!“ Szóval azoktól az érdemes nagy tes­tületektől, amelyek ma már készek is, ké­pesek is igazi modern közigazgatást vé­gezni, az anyagi gondoktól való lehető megmentést nem lehet megtagadni. Ez a köznek magának az érdeke. — KITŰNŐ — eszközök sport­­tr cikkek és cipők V­IVŐ borossnál­­ vehetők.­­ A munkáslakások kérdése. A „Határszéli Újság“ számára írta: Gábor Mózes. Budapest érdemdús polgármesterének, dr. Bárczy Istvánnak nagyobbszabásu városépítő programmja, míg egyrészt az egész művelt világ méltó elismerését vívja ki magának, addig Ma­gyarország többi, még kisebb városainak is út­mutató például kell, hogy szolgáljon. Jól ismer­jük azokat a mélyen gyökerező szociális okokat, melyek a főváros polgármesterét e nagyszabású terv megvalósítására sarkalták. Azok a nyomorú­ságos viszonyok, melyek a fővárosi munkás- és kispolgári lakások terén uralkodnak, az újságok­ból már túlságosan is ismertek. A lakások túl­zsúfoltsága, ennek a közegészségre háramló ká­ros következményei, az ágyrajárás intézményének erkölcsrontó hatása, a barlanglakások, melyek a legszegényebb néposztálynak nyújtanak szállást és menedéket, mindezek a fogalmak már isme­retesek minden újságolvasó előtt. E rettenetes nyomor végre erélyes lépésre késztette a fővárost, míg egyrészt emberileg lakható munkáslakásokról fog gondoskodni, addig másrészt szigorú rend­szabályokat fog alkotni és remélhetőleg fogana­tosítani is a lakások egészséget érő túlzsúfoltsá­gának megszüntetése és az egészségtelen lakások lerombolása iránt. Minden nagyfontosságú mozgalom azonban közvetlenül csak a fővárosra vonatkozik, pedig ki merné állítani, hogy a vidéken e tekintetben jobbak volnának a viszonyok. Vegyük például a mi városunkat, ahol a lakásdrágaság és lakás­nyomor szintén nagy mérveket öltött már. Kis város vagyunk, viszonyaink kicsinyesek, de a lakásnyomorúság terén ugyanazon állapotok ural­kodnak nálunk, mint bármelyik nagy városban, legfeljebb a méretek kisebbek. És talán csak az az egyedüli különbség, hogy mi még nem is ju­tottunk a saját nyomorúságos viszonyaink tuda­tára, legalább is ezt látszik igazolni az a körül­mény, hogy e kérdéssel úgyszólván nem törődünk, vagy legalább is nagyon keveset törődünk. Pisz­kos, ronda munkások lakta lakásoknak csúfolt udvaki dolgában nem maradunk el egyetlen nagy­várostól sem, újságcikk nem lehet oly túlzó, hogy annak olvasása nyomán az olvasó képze­lete felérje azt az emberi szenvedést, amit ily odvak magukban rejtenek. Csak be kell néznünk egy munkások lakta utcába, mondjuk, hogy a Haj­nal­ utcába, az egész utca alig egy néhány ház­ból áll, legtöbbnyire rongyos viskók és mégis e néhány ház a város munkássága jórészének szol­gál lakásul, számszerűleg nem tudjuk megmon­dani, hogy hány lélek lakik ebben az utcában, de megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha figyelembe vesszük azt, hogy a bútor­gyár és villanytelep munkásainak legnagyobb része itt lakik. Szinte megfoghatatlan, hogy e hiányo­san beépített és kis területén mi módon fér el annyi lélek. Találomra bemegyünk az egyik rozoga ház­ba, az utcára két kicsiny ablak néz, amely talán sohasem volt nyitva, mióta a ház csak felépült, benyitunk az első lakásba, az ajtónál azonban meg kell állanunk — a szobában uralgó levegő­höz csak lassan szokhatunk hozzá — az egész szobában néhány sánta szék, egy rozoga asztal és ágy van, éjjel nyolcan halnak benne, nagyobb­részt a padlózatlan földön. Ez a szoba egyúttal a konyha is, ez az utcai lakás, beljebb még két ehhez hasonló lakás van, amely még zsúfoltabb. Ennél nagyobb lakásnyomort már elkép­zelni sem tudtam; ott azonban, ahol a képzelet már nem működik, a sötét való még mindig tud nyomorúságosabbat felmutatni. Azokhoz a laká­sokhoz, amelyekből sietve menekültem, még két odú van mintegy odatapasztva, talán deszkából és gerendákból felépítve és azután sárral beken­ve, mélyen meg kell hajolnunk, hogy az ajtón ide beléphessünk, mert az egész alig magasabb mint egy méter, ablaka nincs, csak ajtaja, az ajtó felett egy nyílás, innen kap a lakás friss levegőt és napsugarat. Belülről alig egy-két lépésnyi hosszú és nem is szélesebb és e parányi helyen egy egész család húzódik meg, férj, feleség és egy csomó gyermek, sőt talán még kosztosuk is van. E zugban gyermekeknek kell felnövekedniök, hogy mi lesz belőlük testileg és erkölcsileg, azt ki tudná megmondani, mert milyen családi élet fejlődhetik itt ki? És ez odvakért 1—2 frt heti­bért kell fizetniök, tehát körülbelül 100—200 ko­ronát évente. Nem kell tehát bővebben bizonyítanom, hogy ha a fővárosnak ezer oka van arra, hogy munkáslakások építésével, túlzsúfolt lakások ki­ürítésével és az egészségtelen lakások lerombo­lásával, egyszóval radikális lakásügyi politikával segítsen e bajon, úgy mindezen okok nem ke­­vésbbé forognak fenn a vidéken és így nálunk is, nekünk is elsőrendű kötelességünk tehát meg­tenni mindazt, amit a közegészség és a legelemibb szociális érzék tőlünk megkövetel, mert ha az ilyen viszonyok állandósulnak, egész néprétegek elkorcsosulásához, sőt pusztulásához vezetnek, sőt a hatás már most is mutatkozik a munkás­nép nagy halandóságában. Elsőrendű társadalmi feladat tehát egészsé­ges munkáslakások építése, hogyha majd ilyenek bőven lesznek, az említett odvakat joggal lerom­bolhassuk. Némi mozgalom már van is nálunk, a tisztviselő- és munkástelep-építő bizottság üd­vös mozgalmára célzunk itten. Elismeréssel kell adóznunk e bizottság fáradhatatlan munkásságá­nak és ügybuzgalmának, de nem tudjuk elhall­gatni a sikerre vonatkozó pesszimizmusunkat. A városi politikának számtalan tapasztalata bizonyítja, hogy ezt a kérdést gyökeresen csak két úton-módon lehet megoldani: állami, illető­leg városi pénzzel, vagy pedig tisztességes pol­gári haszonra dolgozó magánvállalkozás útján. A társadalmi támogatás természetéből folyik, hogy az mindig lanyha és főleg roppant költséges, amint ezt minden oly közhasznú intézménynél látjuk, amely társadalmi támogatást vesz igénybe (gondoljunk csak a jótékonycélú bálokra), így a fővárosban számtalan humánus célú egylet, szövetség és szövetkezet működik — és valljuk be, hogy eredményesen, mely a lakás­nyomor enyhítését tűzte ki célul maga elébe, mindaz azonban, amit eddig elértek, csak elenyé­sző csepp volt, amely elveszett a nyomorúság tengerében és csak a mostani nagyszabású Pro­gramm és a fővárosnak saját építkezései lesznek képesek csak némileg érezhetően is enyhíteni a bajon. A fővárosban tehát városi alapon építe­nek munkáslakásokat. Amerikában azonban, ahol semmit sem bíz­nak az államra, vagy a városokra, egy nagyon népszerű közmondás járja: „Five procent and TÁRCA. Erdélyi falu. A „Határszéli Újság“ számára irta: Farkas Imre. Sose láttam ily szomorú falut . . . Gyöpös, ami felé vezet, az út . . . Búsan mered égnek rozzant tornya, Mintha csak egy óriás fejfa volna. . . Rozzant házak, besüppedt kerítés, Tehénbőgés, vidám lenyerítés Nem hallik itt feléd, úgy mint máshol . .. Beszél minden lassú pusztulásról. Bús emberek jönnek veled szembe. Elhaladnak. Nem köszönt rád egy se,* Ballagva megy támaszkodva botra Szemükben az élet nehéz gondja . . . Gyom verte fel az udvart, a pusztát, Kihaltak a széles tágas utczák . . . Mintha egy bus­ztok ráhajolna Mintha nappal is éjszaka volna. . . . Tompa moraj hullik egyre­ távol, Bükkfaerdős nagy hegy oldaláról . . . A dal egyre szomorúbb, kesergőbb Körülöttük vágják már az erdőt. . . . HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Egy szerencsefi. Irta: Caragiale J. L. — A „Határszéli Újság“ eredeti tárcája. — Románból fordította: Tárnai Aladár. Barátom, Guvidi Manolache ur, legmagasabb köreinkben is előnyösen ismert személyiség. Be­csületes munkával szerezte feletékeny vagyonát. Intelligens és komoly, s emellett jó férj és kitűnő családapa. Ezen és még számos hasonló jó tu­lajdonsága folytán csak természetes, hogy diadalt kellett aratnia a létért való küzdelemben. Irigyei minden törekvésük dacára sem tudtak vele szem­ben célt érni. Valamikor, még első házassága idején az államnak volt szállítója. Ez volt meggazdagodá­sának kezdete. Ekkor vetette meg vagyonának alapjait. Irigyei azonban folyton áskálódtak ellene s részben titkos rágalmaikkal, de főleg sajtó­hadjáratok révén sikerült is az irányadó körök­ben Manolache ellen hangulatot kelteniök. Hiába kísérelte meg, hogy védekezzék az intrikák ellen. Illetékes helyről már szerződésé­nek felbontásával és költséges perrel fenyegették meg s már-már diadalmaskodni látta ellenfeleit, mikor eszébe jutott, hogy elküldje feleségét egy befolyásos személyiséghez, aki régi jóakarójuk volt és csak nemrégiben is nagyobb kellemetlen­ségtől szabadította meg. Guvidi úr ismerte önmagát. Tudta jól, hogy „törhetetlen és büszke“ jellemével nem intézhetné el oly jól e kényes ügyet, mint felesége. Guvi­diné ugyan nagyon fiatal volt még, de szinte gyermekes megjelenése és viselkedése mögött nagy diplomáciai tapintat rejlett. S a férj va­lóban jól számított. Amit az „erős és mogorva férfi,“ — mert ilyennek szokta nevezni önmagát — hiába kísérlett volna meg, azt szerencsésen el­végezte a „gyenge és igénytelen“ nő. El kellett némulniok a rosszakaró nyelvek­nek. Barátunk a ma előbb említett magas sze­mélyiség hatalmas pártfogása alá jutott, folytat­hatta munkáját és csakhamar jelentékeny nye­reséget tudott felmutatni, amit lelkiismeretes és szakadatlan fáradozásai következtében meg is érdemelt különben. De ez még nem minden. A történtek folytán Guvidiék és oltalmazójuk között igaz barátság fejlődött, amely éveken át tartott, míg a kérlel­hetetlen halál egyszerre csak elragadta az élte világában lévő Guvidinét. — Szegény asszony ! Oly fiatal és oly szép volt! Hogy szerette a férje ! Ki gondolt volna erre ! Milyen űrt hagyott maga után ! — Elhunytad pótolhatatlan veszteség az ittmaradottakra. Ezek voltak azok a gyászos és fájdalmas szavak, melyeket a legillatosabb pármai ibolyák­ból kötött gyönyörű koszorúknak széles sza­lagjain mindnyájan olvashattunk, amikor a szo­morú menetet követtük. De a gyászoló férj által adott koszorún még rövidebb, még szivet rázóbb volt a felírás: „Emléked örök! Vigasztalhatatlan Guvidid.“ 27. szám.

Next