Határszéli Ujság, 1909. július-december (2. évfolyam, 27-54. szám)
1909-07-05 / 27. szám
2. oldal. terben lehetetlen és hihetetlen állapotok vannak ma is. A főszolgabírói fizetés és irodai és utazási átalány nagyon kevés, a centrális hivatalnokok fizetése sem megfelelő. A szolgabírói fizetés meg egyenesen a nobile officium. De hát a „circenses“ nem ad kenyeret a családnak. A római nép is ezt kiáltotta: „panem et circenses!“ Szóval azoktól az érdemes nagy testületektől, amelyek ma már készek is, képesek is igazi modern közigazgatást végezni, az anyagi gondoktól való lehető megmentést nem lehet megtagadni. Ez a köznek magának az érdeke. — KITŰNŐ — eszközök sporttr cikkek és cipők VIVŐ borossnál vehetők. A munkáslakások kérdése. A „Határszéli Újság“ számára írta: Gábor Mózes. Budapest érdemdús polgármesterének, dr. Bárczy Istvánnak nagyobbszabásu városépítő programmja, míg egyrészt az egész művelt világ méltó elismerését vívja ki magának, addig Magyarország többi, még kisebb városainak is útmutató például kell, hogy szolgáljon. Jól ismerjük azokat a mélyen gyökerező szociális okokat, melyek a főváros polgármesterét e nagyszabású terv megvalósítására sarkalták. Azok a nyomorúságos viszonyok, melyek a fővárosi munkás- és kispolgári lakások terén uralkodnak, az újságokból már túlságosan is ismertek. A lakások túlzsúfoltsága, ennek a közegészségre háramló káros következményei, az ágyrajárás intézményének erkölcsrontó hatása, a barlanglakások, melyek a legszegényebb néposztálynak nyújtanak szállást és menedéket, mindezek a fogalmak már ismeretesek minden újságolvasó előtt. E rettenetes nyomor végre erélyes lépésre késztette a fővárost, míg egyrészt emberileg lakható munkáslakásokról fog gondoskodni, addig másrészt szigorú rendszabályokat fog alkotni és remélhetőleg foganatosítani is a lakások egészséget érő túlzsúfoltságának megszüntetése és az egészségtelen lakások lerombolása iránt. Minden nagyfontosságú mozgalom azonban közvetlenül csak a fővárosra vonatkozik, pedig ki merné állítani, hogy a vidéken e tekintetben jobbak volnának a viszonyok. Vegyük például a mi városunkat, ahol a lakásdrágaság és lakásnyomor szintén nagy mérveket öltött már. Kis város vagyunk, viszonyaink kicsinyesek, de a lakásnyomorúság terén ugyanazon állapotok uralkodnak nálunk, mint bármelyik nagy városban, legfeljebb a méretek kisebbek. És talán csak az az egyedüli különbség, hogy mi még nem is jutottunk a saját nyomorúságos viszonyaink tudatára, legalább is ezt látszik igazolni az a körülmény, hogy e kérdéssel úgyszólván nem törődünk, vagy legalább is nagyon keveset törődünk. Piszkos, ronda munkások lakta lakásoknak csúfolt udvaki dolgában nem maradunk el egyetlen nagyvárostól sem, újságcikk nem lehet oly túlzó, hogy annak olvasása nyomán az olvasó képzelete felérje azt az emberi szenvedést, amit ily odvak magukban rejtenek. Csak be kell néznünk egy munkások lakta utcába, mondjuk, hogy a Hajnal utcába, az egész utca alig egy néhány házból áll, legtöbbnyire rongyos viskók és mégis e néhány ház a város munkássága jórészének szolgál lakásul, számszerűleg nem tudjuk megmondani, hogy hány lélek lakik ebben az utcában, de megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak róla, ha figyelembe vesszük azt, hogy a bútorgyár és villanytelep munkásainak legnagyobb része itt lakik. Szinte megfoghatatlan, hogy e hiányosan beépített és kis területén mi módon fér el annyi lélek. Találomra bemegyünk az egyik rozoga házba, az utcára két kicsiny ablak néz, amely talán sohasem volt nyitva, mióta a ház csak felépült, benyitunk az első lakásba, az ajtónál azonban meg kell állanunk — a szobában uralgó levegőhöz csak lassan szokhatunk hozzá — az egész szobában néhány sánta szék, egy rozoga asztal és ágy van, éjjel nyolcan halnak benne, nagyobbrészt a padlózatlan földön. Ez a szoba egyúttal a konyha is, ez az utcai lakás, beljebb még két ehhez hasonló lakás van, amely még zsúfoltabb. Ennél nagyobb lakásnyomort már elképzelni sem tudtam; ott azonban, ahol a képzelet már nem működik, a sötét való még mindig tud nyomorúságosabbat felmutatni. Azokhoz a lakásokhoz, amelyekből sietve menekültem, még két odú van mintegy odatapasztva, talán deszkából és gerendákból felépítve és azután sárral bekenve, mélyen meg kell hajolnunk, hogy az ajtón ide beléphessünk, mert az egész alig magasabb mint egy méter, ablaka nincs, csak ajtaja, az ajtó felett egy nyílás, innen kap a lakás friss levegőt és napsugarat. Belülről alig egy-két lépésnyi hosszú és nem is szélesebb és e parányi helyen egy egész család húzódik meg, férj, feleség és egy csomó gyermek, sőt talán még kosztosuk is van. E zugban gyermekeknek kell felnövekedniök, hogy mi lesz belőlük testileg és erkölcsileg, azt ki tudná megmondani, mert milyen családi élet fejlődhetik itt ki? És ez odvakért 1—2 frt hetibért kell fizetniök, tehát körülbelül 100—200 koronát évente. Nem kell tehát bővebben bizonyítanom, hogy ha a fővárosnak ezer oka van arra, hogy munkáslakások építésével, túlzsúfolt lakások kiürítésével és az egészségtelen lakások lerombolásával, egyszóval radikális lakásügyi politikával segítsen e bajon, úgy mindezen okok nem kevésbbé forognak fenn a vidéken és így nálunk is, nekünk is elsőrendű kötelességünk tehát megtenni mindazt, amit a közegészség és a legelemibb szociális érzék tőlünk megkövetel, mert ha az ilyen viszonyok állandósulnak, egész néprétegek elkorcsosulásához, sőt pusztulásához vezetnek, sőt a hatás már most is mutatkozik a munkásnép nagy halandóságában. Elsőrendű társadalmi feladat tehát egészséges munkáslakások építése, hogyha majd ilyenek bőven lesznek, az említett odvakat joggal lerombolhassuk. Némi mozgalom már van is nálunk, a tisztviselő- és munkástelep-építő bizottság üdvös mozgalmára célzunk itten. Elismeréssel kell adóznunk e bizottság fáradhatatlan munkásságának és ügybuzgalmának, de nem tudjuk elhallgatni a sikerre vonatkozó pesszimizmusunkat. A városi politikának számtalan tapasztalata bizonyítja, hogy ezt a kérdést gyökeresen csak két úton-módon lehet megoldani: állami, illetőleg városi pénzzel, vagy pedig tisztességes polgári haszonra dolgozó magánvállalkozás útján. A társadalmi támogatás természetéből folyik, hogy az mindig lanyha és főleg roppant költséges, amint ezt minden oly közhasznú intézménynél látjuk, amely társadalmi támogatást vesz igénybe (gondoljunk csak a jótékonycélú bálokra), így a fővárosban számtalan humánus célú egylet, szövetség és szövetkezet működik — és valljuk be, hogy eredményesen, mely a lakásnyomor enyhítését tűzte ki célul maga elébe, mindaz azonban, amit eddig elértek, csak elenyésző csepp volt, amely elveszett a nyomorúság tengerében és csak a mostani nagyszabású Programm és a fővárosnak saját építkezései lesznek képesek csak némileg érezhetően is enyhíteni a bajon. A fővárosban tehát városi alapon építenek munkáslakásokat. Amerikában azonban, ahol semmit sem bíznak az államra, vagy a városokra, egy nagyon népszerű közmondás járja: „Five procent and TÁRCA. Erdélyi falu. A „Határszéli Újság“ számára irta: Farkas Imre. Sose láttam ily szomorú falut . . . Gyöpös, ami felé vezet, az út . . . Búsan mered égnek rozzant tornya, Mintha csak egy óriás fejfa volna. . . Rozzant házak, besüppedt kerítés, Tehénbőgés, vidám lenyerítés Nem hallik itt feléd, úgy mint máshol . .. Beszél minden lassú pusztulásról. Bús emberek jönnek veled szembe. Elhaladnak. Nem köszönt rád egy se,* Ballagva megy támaszkodva botra Szemükben az élet nehéz gondja . . . Gyom verte fel az udvart, a pusztát, Kihaltak a széles tágas utczák . . . Mintha egy busztok ráhajolna Mintha nappal is éjszaka volna. . . . Tompa moraj hullik egyre távol, Bükkfaerdős nagy hegy oldaláról . . . A dal egyre szomorúbb, kesergőbb Körülöttük vágják már az erdőt. . . . HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Egy szerencsefi. Irta: Caragiale J. L. — A „Határszéli Újság“ eredeti tárcája. — Románból fordította: Tárnai Aladár. Barátom, Guvidi Manolache ur, legmagasabb köreinkben is előnyösen ismert személyiség. Becsületes munkával szerezte feletékeny vagyonát. Intelligens és komoly, s emellett jó férj és kitűnő családapa. Ezen és még számos hasonló jó tulajdonsága folytán csak természetes, hogy diadalt kellett aratnia a létért való küzdelemben. Irigyei minden törekvésük dacára sem tudtak vele szemben célt érni. Valamikor, még első házassága idején az államnak volt szállítója. Ez volt meggazdagodásának kezdete. Ekkor vetette meg vagyonának alapjait. Irigyei azonban folyton áskálódtak ellene s részben titkos rágalmaikkal, de főleg sajtóhadjáratok révén sikerült is az irányadó körökben Manolache ellen hangulatot kelteniök. Hiába kísérelte meg, hogy védekezzék az intrikák ellen. Illetékes helyről már szerződésének felbontásával és költséges perrel fenyegették meg s már-már diadalmaskodni látta ellenfeleit, mikor eszébe jutott, hogy elküldje feleségét egy befolyásos személyiséghez, aki régi jóakarójuk volt és csak nemrégiben is nagyobb kellemetlenségtől szabadította meg. Guvidi úr ismerte önmagát. Tudta jól, hogy „törhetetlen és büszke“ jellemével nem intézhetné el oly jól e kényes ügyet, mint felesége. Guvidiné ugyan nagyon fiatal volt még, de szinte gyermekes megjelenése és viselkedése mögött nagy diplomáciai tapintat rejlett. S a férj valóban jól számított. Amit az „erős és mogorva férfi,“ — mert ilyennek szokta nevezni önmagát — hiába kísérlett volna meg, azt szerencsésen elvégezte a „gyenge és igénytelen“ nő. El kellett némulniok a rosszakaró nyelveknek. Barátunk a ma előbb említett magas személyiség hatalmas pártfogása alá jutott, folytathatta munkáját és csakhamar jelentékeny nyereséget tudott felmutatni, amit lelkiismeretes és szakadatlan fáradozásai következtében meg is érdemelt különben. De ez még nem minden. A történtek folytán Guvidiék és oltalmazójuk között igaz barátság fejlődött, amely éveken át tartott, míg a kérlelhetetlen halál egyszerre csak elragadta az élte világában lévő Guvidinét. — Szegény asszony ! Oly fiatal és oly szép volt! Hogy szerette a férje ! Ki gondolt volna erre ! Milyen űrt hagyott maga után ! — Elhunytad pótolhatatlan veszteség az ittmaradottakra. Ezek voltak azok a gyászos és fájdalmas szavak, melyeket a legillatosabb pármai ibolyákból kötött gyönyörű koszorúknak széles szalagjain mindnyájan olvashattunk, amikor a szomorú menetet követtük. De a gyászoló férj által adott koszorún még rövidebb, még szivet rázóbb volt a felírás: „Emléked örök! Vigasztalhatatlan Guvidid.“ 27. szám.